Kéz és Kötél

Egészen sok mesélni valóm.
Az első, hogy láttam egy filmet, amiről még mindig nem tudok írni, annyira zseniális és annyira nehéz értékelni. Mindenki nézze meg: The Man from Earth. Gondolkodós.
A második, hogy megnéztem viszonylag sok Hitchcock darabot még. Sikerült az alábbi filmeket sorrendbe raknom és ezt fogom közölni, pár szóval meghintve. Tehát, először a megnézés sorrendje: Psycho, Hátsó Ablak, Szédülés, Kötél, Madarak. Most pedig klasszság alapján sorozva: Az első hely egész sokáig a Psychoé volt, de a Kötél (The Rope) elvette tőle. A legrövidebb és a legrégebbi az általam látott darabok közül, ezzel együtt a legzseniálisabb is. Ha nem az első lenne, akkor azt mondanám, hogy tökélyre fejlesztette a rendező, az ismert fogásait. Így azonban azt mondanám, hogy alapvetően tökéletesek voltak, csak később koptak meg kissé. A színész irányítás egész egyszerűen zseniális, ugyan ez mondható el a helyszín használatról és a történet vezetésről. Egy kamara darabról beszélünk, tehát végig gyakorlatilag beszélő fejeket látunk, egy szobába bezsúfolva. Az ilyen típusú filmeket én jelen írás tárgyán kívül kétszer élveztem ennyire, bár a korábban írtam már, hogy nagyon szeretem az efféle minimalizmust. Mégpedig a fentebb említett TMFE-nél (bocsi) és a Sleuth nevű mesteri darabnál. Végig izgulunk, bár magam sem értettem miért, hisz akikért izgulunk, azok nem kifejezetten szimpatikusak, mégsem akarjuk, hogy ők mint főszereplők lebukjanak. Ez biztos valami tudatalatti dolog, hogy azt szeretjük, aki a központban van. Nem értek a lovakhoz...
A második a Psycho volt. Erényeit korábban már taglaltam.
A harmadik helyet a Szédülés (Vertigo) tudhatja magáénak. Gyakorlatilag egy klasszikus krimi történet, némi pszichológiával megnyesve. Agg kora ellenére számos modern dolgot, jelleget fedezhetünk fel benne. Sokak által a legjobbnak tartott A.H. darab, engem azonban zavar az olyasfajta befejezés, mint ami itt és a Madaraknál van. Nekem hiányzik 5 perc. Nyilván hívhatjuk ezt "hicskokos" befejezésnek, engem akkor is nyomaszt, hogy nincs elsimítva. Ennél a filmnél külön kiemelendőnek érzem a színészek munkáját. James Stewart, mondjuk a Kötélben és a Hátsó ablakban is tökélyre viszi a karakterét, ugyanígy tesz itt is. Jelen dolgozatnál azonban Kim Novakot is kiemelem, aki alig észrevehető apróságokkal oldja meg a két karaktert. (tudomtudom)
A negyedik a Hátsó ablak (Rear Window) lett, amiről szintén írtam már korábban, de aztán kitöröltem, mert nem volt méltó a filmhez. Bár a mini lista végén van, ez is nagyon értékes film. A színészekre, a sztorira természetesen(?) nem lehet panasz. Ez is egyfajta szobakrimi, csakúgy mint a Kötél. A baj az vele, hogy amit ott tökéletesen sikerült megoldani (ne legyen unalmas), az itt megbicsaklik. Talán az egész túl szubjektív, túl klausztrofób. Néha jól esne, ha kimozdulnánk a szobából. Persze tudom ez is része annak, hogy mindinkább Jeffries bőrében érezhessük magunkat, de így a szórakoztatási faktor igencsak lekonyul. Tele van ez a muvi is fantasztikus megoldásokkal, azonban valahogy az egész túl statikus. Ráadásul, aki látta a Disturnia című filmet, annak a suspense is elmarad, úgy meg nem kifejezetten szórakoztató. Aki viszont nem látta, annak mindenképp ajánlom.
A végére a Madarak (The Birds) maradt. Ő a legfiatalabb, ezért sokkal kevesebb bakit tudunk neki megbocsátani, ennek ellenére ebben van a legtöbb.Valamint jelen van, a már említett befejezési forma. Amúgy egy, akkor teljesen újszerű, ám most inkább nevetséges invázió-horror a műfaj. Az írónak (vagy a rendezőnek) sikerült elkövetnie az ilyen filmeknél elkövethető legnagyobb hibát, nevezetesen a sztoriban egyszerűen nincs válasz a miértre, ami számomra elmondhatatlanul zavaró. Igazából fiatalsága ellenére, e darabon érzékelhető leginkább az elavultság. Két dolog van ami miatt mindenképp ajánlani tudom: 1.) van két jelenet, ami nagyon el van készítve (halott bácsi a szobában, varjú urak a játszin...); 2.) az általam látott darabok mindegyikében meseszép volt a főszereplőnő, ám engem Tippi Hedren lenyűgözött.

Most pedig álljon itt Ollókezű Edward szomorú története...
Tamson olvastam film címét és rájöttem, hogy a Burton filmográfia nyitó (a Batman után, köszi mazsi, ejnye nekem)- és alap darabját nem láttam. Azon nyomban nekiláttam a felkutatásának. Elő kell vezetnem, hogy Tim Burton a kedvenc rendezőim egyike. Abszolút egyedi, ha valamit ő tervezett, rajzolt, írt, rendezett, azon ez elsőre meglátszik. Emellett nagyon érzékeny fazon. Ha végigjárjuk filmjeit (és verseit, magyarul megj.: Tim Burton: Rímbörtön), akkor láthatjuk, hogy mindig bonyolult pszichéjű karakterek kapunk. Még a Batmanben is, igaz ott a főgonoszok a bomlottak. Egyszóval nem arra használja kreativitását, hogy megijesszen vagy lenyűgözzön bennünket (bár ez utóbbit folyamatosan csinálja), hanem olyan kifordult, bonyolult hősöknek biztosít megfelelően girbegurba, groteszk környezetet, mint Sweeney Todd, Joker, a Pingvinember, Crane felügyelő, a Halott Menyasszony vagy Edward.
A felütés után jöjjön az 1990-es film nem túl hosszú bemutatása. [enyhe spoilerfeeling] A történet egy fiúról szól, akit egy feltaláló készített, amolyan Dzsepettó (nekem van Pinoccióm, amiben így van írva) módra magának. Eleinte háztartási segítségnek szánta, ezért a kezei helyén ollók vannak, azonban épp amikor igazi kezeket adna Edwardnak, meghal. Hősünk a kastélyában éli életét árván, torzan, míg egyik nap a közeli lakótelepről ügynök érkezik hozzá. Találkozásukkor szinte azonnal megsajnálja az ifjút és leviszi magával, és megpróbálja beilleszteni a lenti, szabályok, pletykák uralta kommunába. A fő karakter, már e pár sor alapján is belátható, rendkívüli hasonlóságot mutat Sweeney Toddal. Mindketten torzult személyiségek, tele tehetséggel, érzelmekkel. Épp emiatt kívül állnak az őket körülvevő környezeten. Emelett mindkettejük keze éles tárgyban végződik, valamint mindkettő egy Johnny Depp elnevezésű fazon testét birtokolják. Ha az elmondtam, hogy Tim Burton a kedvenceim egyike, akkor ugyanezt Depp bácsiról is megjegyezhetem. Ha csak e két figuráját vesszük, már itt se tudom eldönteni melyiket alkotja meg zseniálisabban. Visszatérve Swenre és Edre, meg kell jegyeznem, hogy egy alapvető különbség mindenképp adódik. A motiváció. Míg előbbit a vendetta, egy alapvetően érthető, mégis gonosz cél mozgatja, addig utóbbit egy meglehetősen elemi, számára mégis idegen dolog mozgatja, a szeretet éhség. Csupán beilleszkedne, ezt azonban egy olyan környezetben tenné meg, ami erre tökéletesen alkalmatlan. Egy olyan közösség ez, amelyet mint említettem a szabályok, vagy ha úgy tetszik akkor a folyton jelenlevő elvárásoknak való megfelelési kényszer. Minden cselekedetük mögött ez húzódik meg. Megmondom őszintén e film végén sokkal könnyebben sajnáltam meg a főhőst, mint a borbély története után. Elég csak abba belegondolni, hogy mi történne akkor ha a mi utcánkba költözne be Edward Scissorhands. A filmben egyébként jelen van a humor is, mint olyan, bár ez általában a rendezőnél jól ismert groteszkség. E poénoktól, néhol kicsit elbutul a dolog. Emellett fennáll a korai Burton-filmek állandó problémája, az amúgy zseniális díszletek műanyagsága. Igaz abszolút érthető okokból, hiszen a díszlet építők (és a büdzsé) nem tudta követni a rendező fantáziáját. (Sweeney Todd, CGI rulez). A közepe felé pedig jönnek a jól ismert amerikai fordulatok, amik szükségesek ugyan ám kissé gagyik. 10/8 Lehet, hogy kicsit sok itten a jó pontszám, de mit tegyek ha egyszer jó filmeket nézek meg. Meghátugye jelen filmmel erősen elfogult is vagyok.

Azt hiszem lassan egyéb címkéket is ragasztok a filmes posztokra, mint a film.

Jah. Átfutottam néhány korábbi blogbejegyzést és kicsitnéha férle vanak géplve. Ez stilisztikai okokból van így. Szeressétek. Hazudtam, nem tudok írni. Nem baj.