Budapest prokontra

Szeretem: Szeretem, hogy elképzelhetem, hogy ott élek. Kodály köröndön vagy Ferenczy István (Steve Frenzy egyébként) utcában. Szeretem, hogy 2 percenként járnak a villamosok a körúton. Egyáltalán a körutat. Ahol egyébként szeretem, azt is, hogy ha úgy adódna, tudnék félpercenként száz forintért peep-showba menni. Szeretek metrózni. Szeretek rágyújtani egy budai erkélyen. Szeretem a kocsmákat. (később elmesélem melyeket) Szeretem, hogy 4 és fél méterenként találunk McDonald's-Burger king kombókat. Szeretem a Bérkocsis és a Népszínház utca nyújtotta izgalmakat. Szeretem az Astoriát, az Oktogont, Ferenciek terét, a Váci utcát, a Lánchidat, Szabadság szobrot, Hősök terét, a Gát utcát, a Török utcát és még sok egyéb minden teret, utcát. Szeretek sörözni az A 38 tövében. Szeretek sörözni a Petőfi híd másik felén is. Szeretem, ha egy részeg csöves "kis kommandósnak" hív a Blahán. Szeretek izgulni, hogy leszakad-e a villamos alatt a Margit-híd. Szeretek kávézni, egy kopottasan elegáns kávézó teraszán, egy nem túl egészséges fa alatt. Szeretem a Deák teret, még ha óriási rúzsok vannak ott, akkor is. Szeretek másnaposan ülni a Szépművészeti lépcsőjén. Szeretem azt hinni, hogy a Ludwig múzeum a várban van, mindezt a Moszkva téren persze. Szeretem, a merci lopásokat a keletiben...

(Már most tudom, hogy rengeteg dolgot hagytam ki.)

Nem szeretem: Nem szeretem, ha a földet nézem, több a hányás és pisi, mint a szabad aszfalt. Nem szeretem, hogy minden ötödik ember tarhál. Nem szeretem, hogy egy átlagos téren több hajléktalan alszik, mint ahányan keresztül mennek rajta és nem azért mert gyűlölöm a csöveseket, hanem mert elkeserítőnek tartom. Nem szeretem, hogy az eladók nem mosolyognak és még annyira sem köszönnek. Nem szeretem, hogy levegő oxigén tartalma, legalább a fele, annak ami itthon van. Nem szeretem, hogy helyenként félelmetes...

(Innen is rengeteg hagytam ki, de így szép posztot írni.)

Március 31

Múlt évben is leírtam, hogy miként érkezett meg számomra a nyár, de legalábbis a tavasz. Ez következik most.

Talán múlt, de lehet, hogy az azelőtti héten, mentem dolgozni. Leszálltam a harmincasról. Körülbelül 5 óra lehetett, délután. 20 celsius alja. El a Pacsirta utcáig, át a C portán. Furcsa illat érkezik a botanikus kert felől. Egyelőre nem tudom beazonosítani. Rákanyarodok a Szenes felé vezető járdára, az illat még erősebb, de még mindig nincs meg, mi lehet ez. Az első ügyeleti sessionöm alatt ezen gondolkozom. Már alig van vissza valami a 60 percből, amikor végre leesik.

Először csak az találom meg, hogy milyen helyhez tudom kötni. Zánka jut eszembe, egész pontosan egy betonpadsor, körülbelül 12 méterre a parttól. Arccal a Balatonnak ül rajta az ember.

Ázott földszag volt, olyan ami csak megfelelő hőmérséklet mellet párolog kellő erővel ahhoz, hogy érezzük mi is. Zápor után voltam, amiből rögvest következik, hogy nyár van Hölgyeim és Uraim.

(A gond az, hogy még vissza van egy szigorlat és egy vizsgaidőszak, de ha erre nem gondolunk, akkor köszöntsük jóízű mosollyal a meleg évszakot.)

Ajánlók, több is

Elkezdődött a szorgalmi időszak kedveseim és pontosan annyi időm van, amennyi post született. Akartam pedig mindenféle szépet és jót, de nem volt időm nekem. Most sincs sok. Pár közérdekű információ tudok csupán prezentálni.

Az első, hogy lassan, de biztosan indulgat egy tévés blog, melynek leplezetlen célja, hogy az elsőre cseppet sem vonzó televíziós kínálatból, kicsipegesse, azokat az elemeket, melyek túlmutatnak a móniasón vagy a jóban rosszbanon. Ezen oldal TiVo Bitchez néven fog futni és eleddig még nincs olvasni való, de a hétvégétől már igen. Egyébként a halfpécs legendás bloggerei adják majd a szerzők gerincét: mAri, VVega, chromeshelter, illetve én, de ha minden jól megy itt lesz pl. efes is. A cím pedig, ami e kincset rejti a továbbiakban: http://tivobitchez.blog.hu/.

Kettes számú szupertitkos infó, miszerint beindul az Ordas Tanya blog. A név magáért beszél, akinek mégse mond semmit, annak javaslom a megtekintést: http://ordastanya.blog.hu/ .

Harmadízben pedig tessék nézegetni a filmesnaplómat a halfpécsen, illetve a blogot magát is természetesen, mert szuper (mármint a félpécs). A januári összesítést ide fogom most kopizni, egyébként meg: http://halfpecssquad.blog.hu/2010/01/14/popcore_10.

Terminator 3 (másnaposan, elsején 10/6)

Tökéletes katona 3 (10/1)

Bombaszakértő (The Hurt Locker: top 3 háborús filmben benne simán. 10/8)

Harry Brown (Michael Caine-féle vendetta. 10/8.5)

Hullámhegy (Swept away: Guy Ritchie legrosszabja. 10/3)

Egek ura (Up in the air 10/9)

Út a vadonba (Into the Wild: Huszadszorra is konstans kedvenc, ezért 10/10)

The messenger (Egy vágtába, nehéz befogadni. 10/7)

Doctor Parnassus és a képzelet birodalma (10/9)

Lolita (Talán Kubrick egyik leggyengébbje, de így is 10/7.5)

The Road (10/8.5)

2001:Űrodüsszeia (10/9.5)

Antikrisztus (Lars von Trier ezúttal öncélú, felesleges és unalmas, 10/5)

Sherlock Holmes (Semmi Holmes, vagy Ritchie, csak stílusos akció, 10/7)

Fantastic Mr. Fox (Az év legjobb animja, 10/9)

Nyócker (Érdekes külcsíny, zavaróan kaotikus és értelmetlen belső 10/3)

Pánik (Meglepően fogyasztható volt, 10/7)

Big Fish (A vége durván fölhozza, de így is csak 10/7)

Shrink (Kevin Spacey bazijó, klassz darab 10/8)

Kalandpark (Kicsit jobb, mint az átlag tinivígjáték 10/6)

Hajsza a föld alatt (Travolta újra filmben, élvezhető akciómozi 10/7)

Az Apoklapiszis lovasai (He7edik kopi, ami picit logikátlan, de Quaid klassz 10/6)

Anakonda 4 (Katasztrofálisan átgondolatlan igényteleség, de viccnek, részegen jó 10/2)

Hercegnő és a béka (Átlagos Dizni, így könnyen 10/8 :) )

Precious (Idegesítő, de 10/6 alá nem megy)

Pí (Aronofsky elsője, úgy néz ki, mint a Stalker, csak fogyaszthatóbb 10/8)

A Serious Man (Coenék utolsója, nekem mégegyszer nézős valsze, mert így csak 10/7)

Whip it (Kihagyott sanszokkal tarkított kliséhalom, ami helyenként azért csillan 10/5)

Szezon (Hatalmas csalódás Török Ferenctől 10/3)

Szigórúan bizalmas (Alapvetően jól megírt krimi, egy hangyányit talán el lett nyújtva 10/7)

Ennyi a január, 30 db.

XX

Itt elvileg egy ennél hosszabb poszt állna, ami szummáztatja velem az elmúlt húsz évet, ami azóta telt el, hogy percre pontosan két évtizede, arcon üvöltöttem a reggeli kávéját miattam félbeszakító szülészorvost.

Nos az írás meg is született, de nem tudtam, úgy komponálni, hoy minden benne legyen, amit akarok és ne csapjon át nyálba. Így aztán jól megtartom magamnak, de arra tényleg nagyon alkalmas volt, hogy összeszedjem minden gondolatomat, az elmúlt húsz évről és arra jutottam, hogy alapvetően elégedett, sőt boldog vagyok.

Tényleg végigfutattam mindent, embereket, helyeket, iskolákat, szerelmeket, családot, kapcsolatokat, sikereket, nemsikereket, bulikat és másnapokat, mindent. És mindent, így az egészen közeli múlt eseményeitől kezdve, az elmúlt éven, a babitsos és jókais éveken át, egészen az első bicajomig egy kalap alá véve azt mondanám, hogy elégedett vagyok. Ha mondjuk egy évvel ezelőttig figyelem az eseményeket, akkor a kulcsszó a boldog lenne, sőt vidám. Ha viszont hozzávesszük az elmúlt egy évet, vagy akár külön vizsgáljuk, akkor ez a boldogság már picit komolyabb, ezáltal értékesebb és nagyobb is.

Így kicsit azért elviselhetőbb, hogy leéltem életem felét/harmadát/negyedét, mindenesetre valamekkora hányadát.

Köszönöm. (Remélem mindenki magáénak érzi, akinek küldöm.)

(A hosszabbik írásra, az első memoár gyűjteményemig várni kell :)

The Imaginarium of Doctor Parnassus

félpécsre csak 20án, jön, de addig is büszkén prezentálom.

---

Furcsa társulat járja London utcáit. Régimódi kartondíszletek között ugráló, maskarás úriember csábítja az érdeklődőket, hogy jöjjenek és Doctor Parnassus (Chritstopher Plummer), valamint mágikus tükre segítségével lépjenek be a saját képzeletükbe. A sokadik botrányba és sikertelenségbe fulladt előadásból hazafelé tartva, egy akasztott embert (Heath Ledger, Colin Farell, Jude Law, Johhny Depp) találnak. Miután másnap magához tér, semmire nem emlékszik múltjából, azonban mintegy hálaképpen, csatlakozik a társulathoz és segít Doctor Parnassusnak, hogy megnyerje az Ördöggel (Tom Waits) kötött fogadását. Eszerint aki előbb gyűjt össze öt leket, azé legy „Parny” lánya.

Nyilvánvaló, hogy az első dolog, ami eszébe jut az embernek Terry Gilliam új produkciójáról, hogy ez volt Heath Ledger utolsó, befejezetlen filmje. A körülmények ismertek vagy épp ismeretlenek, de a lényeg, hogy a három dublőr szimplán szívességből elvállalta, hogy segít befejezni a mesét. Méghozzá nem is akárhogyan. Igazából nem is érződik, hogy lenne itt valamiféle törés. Ez részben köszönhető annak,hogy a történet eleve jó megoldási lehetőséget kínált, valamint mindhárman tökéletesen vették fel a karakter ritmusát. Ilyen szempontból a legjobb Johhny Depp volt, aki ijesztően képes utánozni Ledger vigyorát, illetve mozgását. Komolyan, pár másodpercig fel sem tűnt, hogy más van a vásznon. Ugyanakkor az ő szelete a leghálátlanabb, mivel egyrészt rövid, másrészt nem igazán tud benne kibontakozni. A szoriból Jude Law szakított nagyot, aki viszont a legkevésbé passzol az egészbe. Colin Farrel pedig szintén egy igazán ideális választás volt, a történet utolsó részére.

Az érdekes, hogy Tony karakterének összes manifesztációja közül, Ledger része a legvisszafogottabb, ugyanakkor legemlékezetesebb is. Persze ez részben köszönhető a háttértörténetnek, de butaság lenne tagadni, hogy zseniális, amit művel. Elképesztően erővel van jelen a vásznon, ugyanakkor ritkán csap át ripacskodásba. Ezt azonban a figura és a film simán elbírja. Közel tökéletes alakításnak mondhatjuk. Csak úgy, mint Tom Waits Ördögét. Ha nem érezném elcsépeltnek, azt mondanám, hogy ezek után csak másodsorban blues énekes és elsősorban maga a kísértő gonosz. Szipkás cigarettájával, kemény kalapjával és elképesztő orgánumával, könnyedén rabol el majdnem minden jelentet, amiben feltűnik.

Node nem csak a színeszek miatt fogunk emlékezni jelen filmre, sőt. Ami itt látvány terén jelen volt az elég sok mindenen túlmutat. Leginkább a józan felfogóképesség határain. Alapvetően két részre bontható a mozi, e szempontból. Vannak a mágikus tükrön inneni, London napjainkban, és vannak a tükrön túli jelenetek. Ellőbiek még viszonylag átlagosnak mondhatók, bár a fényképezés és a szereplők fizimiskája itt is hozzádob egy jó adag, nem is tudom, izgalmat. Amikor viszont átlépünk valaki képzeletébe, nos az a szürrealizmus csimborasszója. Nem is érdemes igazán belemenni, de amit ott látunk egy ideig benne marad a fejünkben. A szimbólumok végeláthatlan özöne, első blikkre úgy tűnik fárasztónak, azonban végül, sokkal inkább elgondolkodtatónak bizonyul.

Kicsit szkeptikusan áltam jelen darabhoz, azonban minden várakozásomat felülmúlta. Majdnem hibátlan mese ez a kísértésről, bűnökről és egy csomó más olyan dolgogról, ami talán majd pár nézés után leeshet. Egyértelműen többször nézős darab, aminek egyetlen hátránya nagyon hasonlít az Egek uráéhoz, miszerint könnyen előfordulhat, hogy valaki nem tudja kellő mértékben rátenni magát és így soknak érzi a „gilliamizmus” e szintjét. A vége picit nekem is fészkelődős volt. Erős 10/9.

EKF

Már egészen a végéhez közelít a megnyitó ünnepség. Természetes, hogy ki kellett hagynom a fantasztikus szigorlat miatt. Emiatt búsulok, és bánatomban, no és persze, hogy ne kelljen tanulnom, leírom mit gondolok.

A programot csak addig kísértem figyelemmel, amíg a két politikus beszélt. A polgármester kezdte, a minszterelnök folytatta. Mindketten egy első blikkre konzerv szöveggel készültek, ami ilyen jellege ellenére is meglehetősen (pécsi) szívhez szólóra sikeredett. Ezt a hatást tetézte, hogy ezek a meglett férfiak, bizony jól láthatóan elérzékenyültek. Itt most nem számolunk, azzal, hogy ez biztos egy politikai fogás volt. Már Páva úr is meglepően sokat pislogott, Gordonnak már a hangja is el-elcsuklott. Azt megelőzendő, hogy azt higgyük, hogy jelen írás az ország honatyáinak, gazdag érzelmi világát hivatott taglalni, gyorsan lezárom ezt bekezdést. Csak még annyit, hogy jó volt ezt a két embert, egy Fideszes és egy MSZP-s figurát, egymástól karnyújtásnyira látni, anélkül, hogy lehányták volna egymást. Továbbá tetszett az is, hogy a miniszterelnököt, csendben és nem a manapság (4 éve) divatos anyázással hallgatta végig a publikum. Persze volt néhány "talpigmagyar", aki elkezdett fütyörészni, de őket a polgármester, nagyon szimpatikusan, ugyanakkor elvárhatóan csendre intette.

Ezután én otthagyni kényszerültem a TV képernyőt, de rövid tanulási periódus után, úgy éreztem, hogy eljött az ideje, hogy lemásszak az utcára és kicsit átmozgassam a tagjaimat. A lépcsőházban lefele menet, jólesően tapasztaltam, hogy a lakások nagy részéből, az általam ott hagyott műsor hangjai szólnak. Ezt csak tetézte, hogy az utcán ugyanezt tapasztaltam. Akkor érzékenyültem el másodszor, negyed óra alatt.

(Most szólalt meg a tűzijáték. Könnyesély #3.)

A lényeg, hogy egy kicsit megnyugodtam, mert minden szkeptikus hang ellenére, bebizonyosodott számomra, hogy a pécsieknek igenis fontos, hogy ők Európa Kulturális Fővárosának a polgárai. Persze nem minden úgy alakult, ahogy az elvárható lett volna, de én azt mondom, értékeljük, azt ami van és ne azon rágódjunk, hogy ami nincs. Probáljuk meg félretenni a megtagadatatlan magyaros keserűségünket és örüljünk.

Ennyi volt a példabeszéd, most pedig mindenki menjen és tanuljon szépen!

Véres délkörök

„Oly téveteg az emberi emlékezet és ami megtörtént alig különbözik attól ami sohasem létezett.” A történet végkifejlete előtt pár oldallal olvasható ez a sor, ami talán legjobban képes leírni a bennünk, olvasókban keltett érzéseket, miután letette Cormac McCarthy, 1985-ben íródott regényét. A szerző ötödik műve, és mint ilyen, számtalan pozitív kritikát kapott, annak ellenére, hogy nem a legsikeresebb, vagy a legtöbbet idézett darabja. Ez sokkal inkább igaz, a Nem vénnek való vidékre, mely könyvet alapul véve, a Coen-testvérek elkészítették, azonos című adaptációjukat, ami 2007-ben megkapta a legjobb filmnek járó Oscar-díjat. A történet egy korunkbeli Texas-i történetet mesél el, egy vadászról, aki talál egy halom pénzt, az őt üldöző bérgyilkosról, illetve a helyi „vén” rendőrről, aki képtelen úrrá lenni a helyzeten. Hasonlóan, ha nem még sikeresebb, Az Út, eddigi utolsó regénye, mely posztapoklatipikus vízióként, Purlitzer-díjat fialt. Ezek után talán nem meglepő kijelentés, hogy McCarthy, az egyik legelismertebb, kortárs, amerikai író.

Jelen regény főhőse, legalábbis első blikkre, egy fiú, akinek az eredettörténetét, az író, bő három oldalban le is tudja. A rövidség ellenére, ez a leírás bővén elég. Viszonylag fiatalon nekivág a világnak, és e vándorlás során jut el Nacogdoches városába, ahol egyébként két későbbi szereplővel, Holden bíróval és Toadvine-val is összefut. Egy rövid magányosan eltöltött idő után, csatlakozik Glanton skalpvadász bandájához. Ettől kezdve velük vándorlunk a mexikói határ közelében és közös „kalandjaikat” követjük nyomon. A történet során, számtalan figurát ismerünk meg. Ezek közül hármat érdemes kiemelni, a többiek csupán kopó eszközök, egy ocsmány tájkép illusztrálásához. Az első, akivel a gyerek megismerkedik, Toadvine, akihez egyfajta furcsa bajtársiasság fűzi. A második Glanton, a skalpvadász banda vezére, aki egy meglehetősen egy rétegű és gonosz karakter. Tulajdonképpen ő testesíti meg leginkább, azt a fajta hozzáállást, amivel megfelelően lehet működni egy ilyen környezetben. A harmadik pedig Holden bíró, aki a legborzalmasabb mind közül. Már-már perverz módon kegyetlen, ugyanakkor ijesztően éles elméjű, különc, misztikus figura ő, akitől tulajdonképpen mindenki, így az olvasó is, tart. Ha nem is ő a főszereplő, mert ezt a titulust, annak ellenére, hogy fejezeteken át nem hallunk róla, a gyereknek kell adnunk, mindenképpen központi figurája a műnek. Ha Glanton a megoldása a fennálló helyzetnek, akkor Holden-t tekinthetjük az oknak. Ő az, aki tökéletesen átlátja a dolgokat, talán még a megoldás is a kezében van, ám néha haszonszerzés miatt, néha szimplán perverzióból, a kisujját sem mozdítja, probléma megoldására, sőt inkább tetézi azt. A főhős pedig, a gyerek, akiben még megtalálható a remény, talán még nem egészen romlott, és mindenképp a legemberibb mind közül, azonban McCarthy a könyv végére őt is elhelyezi a lehető legreménytelenebb helyen.

Aki olvasta a Nem vénnek való vidéket, annak nem meglepő, az itt alkalmazott szerkesztés sem. Úgy tudnám leírni, hogy kompromisszummentes tagolatlanság. Nincsenek vesszők, vagy egyéb írásjelek, az egyes történések csak fejezet szintjén vannak elkülönítve. Ám ez a szeparálás is gyakorlatilag felesleges, mivel egy idő után, úgy megszokjuk a „hömpölygést”, hogy fel sem tűnik, hogy új epizód indul. Pedig ezt segítené elő, hogy minden fejezet egy viszonylag szokatlan szummával indul, ahol az egyes elemeket címszavakban megismerjük, talán értelmezzük is, hogy aztán rájöjjünk, hogy nem az történik, amit gondoltunk. Ez elsősorban a regény elején bizonyul igaznak, amikor még nem pontosan vagyunk tisztában vele, hogy mire is számítsunk. A legjobb példa erre, az 5. fejezet összegzéséből, a Halott csecsemők fája kifejezés. Naivan azt gondolhatjuk, hogy valamiféle metaforáról vagy misztikus dologról lesz itt szó, ám amikor odaérünk a szövegben, ezzel a mondattal találkozunk: „Ekkor az út már egyre szűkülő sziklafalak között vezetett míg egy csökött kis fához értek melynek ágain halott csecsemők lógtak”.

Az írásjel-nélküliség pedig egy meglehetősen furcsa, nehezen értékelhető elem. Először is zseniális megoldás. Remekül passzol a regény miliőéhez, a karakterek lelkivilágához. Az egész végtelennek, kilátástalannak, nyomasztónak hat, tulajdonképpen az is. Itt fontos egyébként megemlíteni a remek, Bart Istvánt dicsérő, magyar fordítást. Amellett azonban, hogy vannak elvitathatatlan pozitívumai ennek a formanyelvnek, komoly árnyoldala a nehéz befogadhatóság. Igaz, hogy ez nem róható fel egyértelműen negatívumnak, hiszen nyilvánvaló húzásról van szó, ennek ellenére, az első pár tíz oldal után elég fárasztóvá, helyenként idegesítővé válik a befogadás. Gyakran veszünk bele a végtelen mondat halomba és sokszor azt se tudjuk, ki beszél kivel, illetve egyáltalán hol vannak, vagy kit üldöznek hőseink.

Említettem a miliőt, ami e könyv messzemenően legjobb eleme. Részben a fenti kétes értékű megalkotottságnak, részben a karaktereknek köszönhetően elképesztően erős, kézzel fogható atmoszférája van a történetnek. Valószínűleg minden emberben van egy bizonyos vadnyugat kép. Az emberek vagy jók, vagy rosszak, sok babot esznek, a pisztolypárbajok a hatórai gongra indulnak, és így tovább. McCarthy ezt a fajta naiv miliőt, páros lábbal rúgja szét. Ameddig, ha csak tőle merítünk is, a Nem vénnek való vidékben legalább valamilyen szinten tudtunk azonosulni egyes karakterekkel és a döntéseikkel, itt aligha. Mindenki gonosz és mai fejjel, irracionális mértékben kegyetlen. Persze ennek oka van, hiszen egy olyan világban élnek, ahol az erőszak folyamatosan generálja magát és gyakorlatilag lehetetlen épeszű emberként túlélni.

Olvasás közben, azonban ez torz, már-már groteszk módon erőszakos környezet szép lassan természetessé válik számunkra. Egy idő után nem lepődünk meg a levágott hímvesszőkön, vagy letépett karokon, mert akarva-akaratlanul is részei leszünk a történéseknek. Ha a szereplők mocskosak, mi is azok vagyunk, ha fáradtak, mi is érezzük ezt a fáradtságot, vagy épp Holden bírót hallgatják, mi is csüggünk minden szaván. Ez az extrém mértékű azonosulási lehetőség, a fent már felsoroltakon kívül, az elképesztően erős mondatoknak köszönhető. Az akkurátusan tömören megfogalmazott frázisok, óriási erővel csapnak bele a tudatunkba. Nincs igazi leíró jellegük, de ennek ellenére részletesebb képet kapunk, a tájról, az emberekről, mint sok más regényben. Ez a megállapítás, azonban megerősíti, az írásjelek hiányának feleslegességét, mert megfelelően erős hatást ért volna el, ezzel a mondathasználattal, de klasszikus szerkesztéssel.

Jogosan merül fel a kérdés, hogy akkor most mi is a végső konklúzió, mi volt Cormac McCarthy célja? Erre nem hiszem, hogy lehet objektív választ adni. Talán a mai Amerikának szerette, volna megmutatni, hogy honnan is nőtt ki, vagy a háborúk, harcok értelmetlenségét kívánta illusztrálni, de az is felmerülhet, hogy mindössze az emberi lélek mételyeit boncolgatandó hívta életre ezt a könyvet. Annyi mindenesetre biztos, hogy a különböző borzalmak vég nélküli áradata, egy idő után végtelenül nyomasztó lesz és elgondolkodunk, hogy talán nem is élvezzük ezt a könyvet. A tagolatlanság miatt, egész egyszerűen beleveszünk a regénybe és nem úgy, ahogy általában szoktunk. Igaz, hogy nem igen tudjuk letenni, de sokkal inkább hajt egyfajta perverz kíváncsiság, mint a fordulatok iránti klasszikus vágy. A zsenialitását igen nehéz elvitatni, ugyanakkor a szerethetőségét annál inkább. Végig menni rajta élmény, letenni talán még nagyobb és újra elő venni pedig nem a legbölcsebb döntés.