2009. július 23., csütörtök

Átírva

Feleslegesnek érzem szabadkozni, a pofátlanul nagy, bő egy hónapos szünet miatt. Mondjuk úgy, hogy nem voltak meg a megfelelő körülmények. Úgy technikai, mint mentális, esetleg szabadidő tekintetében.
Kinn dinnyés üvölt. Megvárom.
...
No! Az egyik hír, hogy az Orfűs poszt bizony jó eséllyel elmarad. Tudom ígérgettem, meg minden, de kvázi múzsa nélkül, nincs nagyon értelme. Üres lenne az egész vagy nem tudom. Mindenesetre sajnálom. A posztot is.
Tejes jön. Nem ordít. Helyette kedvesen "bocibocitarkát" játszik. Hihetetlen. Őt nem várom meg. Gépelek inkább.

Engedve a poszt címének, most akkor, jöjjön valami az Utcazenéről. Múzsa itt is csak félig van, de egy percig se volt egészen. Praktikusan ott kezdeném, hogy négy darab napon keresztül látogattuk a Malomvölgy híres-hírhedt fesztiváljának környékét, ami nem az Utcazene. Át is írom a címet. Se érdeklődésünk, se pénzünk nemigen volt, így sporteseményként kibringáztunk. Nem is meséltem még Lórántról, a bicikliről. Lóri egy sárga, kecskebringa, szőrös kormánnyal, ötsebességes vázváltóval, amiből jelenleg csak a két utolsót bírja a lelkem. Vonzó férfiú, annyi szent. Tehát eképpen telt a Rockmaraton idén: Hét körül kivonultunk, amolyan szelíd bringások módjára és bő fröccsöntések közben körbejártuk, a múltból származó férfiakat és hölgyeket. Aztán este gurulás haza. A menetszél vadul tépi a láthatósági mellényt, szárítja verítéket, már majdnem fázunk, rikoltva énekelünk, nem hajtunk és nem fékezünk. A fesztiválból tehát egy dekát nem láttunk, ami a kiszivárgott információknak hitelt adva, valószínűleg nem nagy véráldozat. Leápoltuk viszont a mármár haldokló kapcsolatainkat, nyugodtak lehetünk, hogy a régi emberek megismernek minket és megtudtuk, hogy senki sem terhes. Az osztálytalálkozó jelleg ellenére bizonymondom, jót mulattunk.

Némi pihenő után jöhettek az újjabb/újszerű élmények. No, ne úgy tessék érteni, hogy a Veszprémben beszéltetett emberek, mind fél éven belül ismertettek meg és a rokmaratonon meg csak elaggott kapcsolatok kerültek bőrradírozásra (jóllehet az imént gyakorlatilag ezt írtam le). Mondjuk inkább úgy, teljes mértékben mellőzve az objektivitást, hogy Malomvölgyben üdvözöltem egy régebbi hangulatot. Nem istenhozzádot, hanem viszontlátást mondtam. Nem hamuba sült pogit kaptam (vagy kaptunk) mikor ismét elváltunk, hanem ölelést. Értjük, ugye? Ezzel szemben Veszprémben a viszontlátás öröme kevéssé volt meg, hiszen tavaly csak egy, igaz nagyon rendhagyó, napot töltöttem ott. A hurrá itt javarészt inkább, annak szólt, hogy jelen énje, jobban magáénak érezte a beszélt összejövetelt. Igaz ez egyébként Fishing on Orfűre, valamint egy kicsit mérsékeltebben, de Várpalotára is. Malomvölgyben alapvetően a kritikáé, a bírálásé, a morcosságé a szerep. Az ott lévő emberek, egy-ketten érthető okokból, elégedetlenek. Az egésznek az esszenciája, alapvetően nem pozitív. Nem úgy értem persze, hogy ott és akkor mindenki sírt, verekedett és szomorú volt. Az emberkék nagy része vígan fesztiválozott és mulatott. Ki-ki vérmérséklete szerint. Voltak táncosok, voltak kaszarészegek, voltak beszélgetősök és voltak lányokatmellberugólegények. Az első három mindenhol van és jól van. Az utolsókra felesleges bármit mondani. Majd máskor.

Ezzel szemben meg ott volt az Utcazene (és Orfű), ami mindennek az ellentéte. Talán mesélhetnék az eddigi legklasszabb Quimby koncertről, amin voltam, vagy a napi betevő La Fanfare en Pétard előadásról, akikkel egyébként egy szobában aludtunk. Már amikor tető alatt aludtunk, mert bizony volt itt csövezés (nagy kövér Csével), meg éhezés, meg beszélgetés, meg szupercella, és még sok sok Utca és Zene. Konklúzióként kettő dolgot vonnék le, mert szomjas vagyok és messze a víz. Az első, hogy olyan fesztiválra vágyom, ahol van vattacukor. A második, hogy végre produkáltam ide valamit, ami remélem nem nagyon izzadságszagú, de ha az se mondjátok meg.

(borsi jöhet a létfontosságú kommented, valamint szerkesztó megjegyzésként ide biggyesztem, hogy gyűlölöm a vattacukrot.)