Exploitation filmekről kicsit

Úgy érzem elég teát ittam ahhoz és elég gané napom van ahhoz, hogy beszámoljak egy nem ropogós, de azért friss filmélményemről. Egyébként szívem szerint kövér idézőjelek közé pakolnám a "film" szócskát. A történet egy átlagos csütörtök estén kezdődött, amikor is egykedvűen lapozgattam egy bizonyos hetilapot, amikor megakadt a szemem a fenti plakáton. Elolvastam a cikket és rájöttem, hogy meglepően kevés exploitation filmet láttam eleddig. Uccu hát, beszerzés indul, méghozzá a plakát hirdette filmé éppen.

Az exploitation filmek aranykora (igazából egyetlen kora) a késő hatvanas évektől, a késő hetvenesekig. Tömegével készültek el és töltötték meg a "grindhouse"-ok vetítőit. Az általában rekordalacsony büdzsével megalkotott darabok, elvileg kettős céllal jöttek létre. Részben a (amerikai) munkásosztály mell/vér/autó igényét kielégítendő, részben a társadalom elé görbe tükröt tartandó. Utóbbi nyilván az értelmiségnek szólt. Általában az ilyen filmek esztétikája nemhogy borítja az általános trendeket, hanem homlokegyenest szembemegy velük. Kiforgatja és újrafelhasználja az általános kliséket, szabályokat. Napjainkban Mr. Tarantino folytatja ezeket a hagyományokat, aki köztudottan nagy tisztelője egyébként, ezeknek a meglehetősen kétes értékű moziknak.

Számtalan alműfaj alakult ki a tíz évig tartó burjánzás során. Ilyenek például, a teljesség igénye nélkül Cannibal films, Carsploitation, Zombi films, Rape/Revenge, Slasher, Eco-terror. Igazság szerint ezek mindegyike "megérdemelne" egy külön posztot, mert annyira groteszkek és ezzel érdekesek. Jelen írás tárgya a Nazisploitation "subgenre" oszlopos és egyben leghíresebb/hírhedtebb tagja. Ezen típusú produktumoknak gyakorlatilag kivétel nélkül a foglyokat kínzó náci tisztek szolgáltatnak témát. Nem tudom, nekem az lenne az logikus, ha maximum két-három ilyen film készült volna, de bizony több tucat efféle "remekmű" létezik, ami megdöbbentő. Érdekesség, hogy sokan a P. P. Pasolini Salo-ját is ide sorolják. Én velük tartok, mert semmivel sem ad többet, mint egy kiadós hányinger, csakúgy mint Ilsa.

Elmesélem az film első öt percét és ez csak ízelítőként, mert közel sem a legcifrább öt perc. Vörös alapon, fehér felirattal kezdünk, ami figyelmeztet arra, hogy ez bizony sokkoló lehet némely nézőknek, ne nézze gyermek, illetve létrejöttének egyetlen célja, hogy segítsen megelőzni, hogy még egyszer ilyesmi történhessen. Ja és a legjobb, hogy van pofájuk odavésni, hogy "based on true events". Ezalatt zene helyett hitler valamilyen beszédét hallhatjuk, melynek végén fülsértően sokszor és hangosan hangzik el a "zighejl". Első mozgóképként, egy szoftpornó jelenet kapunk, amiben azon kívűl, hogy a nő (Ilsa-Dyanne Thorne) rettenetesen ronda és az egész párzás egy falméretű, horogkereszt alatt zajlik, tényleg semmi furcsa nincs. Szex utáni, szokásos zuhanyzás következik, majd a szex utáni, szokásos párbeszéd, miközben a hölgy köntös helyett, SS rucit húz. Itt szintén két dolog tűnik fel. Az első a szereplők mondatai, melyek elsőre úgy tűnnek, mintha hőseink egyész egyszerűen kaptak volna egy jóképű agyvérzést. Aztán rájövünk, hogy ez bizony német akcentus akar lenni, bravó. A másik a beszélgetés témája, miszerint a nemes férfiú, szexuális alulteljesítése jutalmául, záros határidőn belül kasztráltatik. Ó. Ezt természetesen a kedves néző, páholyból nézheti végig. Újabb Ó. A félelmetesen fordulatos folytatásban érkezik egy amerikai férfiú, aki képes nem ejakulálni, így kielégíti Ilsa (kísérletező kedvű, foglyokat kínzó, szadista, táborvezető commandante) és a bizalmába férkőzik, valamint jön egy hősies amazon, aki szintén szembeszállna a táborvezető nénivel. Sikertelenségének bizonyítéka képpen viszontlátjuk a sztori vége felé, amikor is az egészségesnél lényegesen kevesebb bőrrel, illetve az optimálisnál ötven százalékkal kevesebben szemmel szerepel. És akkor itt fejezem be a jelenetek részletezését, ha nem baj.

A rendező Don Edmonds kilenc napot szánt az életéből a filmre. Engem ez speciel meglepett, mert (és ez az egyetlen pozitív dolog) ez nem igazán látszik rajta. Szóval hiperigénytelen, de nem "kilencnapnyira". A főszerepelő, a már említett Dyanne Thorne, nem érzem, hogy sok szót érdemelne. Nem sokkal rosszabb, mint a többi "utcaembere" színész. Vele kapcsolatban érdekesség, hogy később ugyan elzárkózott a filmtől, de mégis megcsinálta Ilsa, the Tigress of Siberia című remekművet, ami egy szibériai gulagban játszódik és egy szadista parancsnokról szól. Jé.

Tanultam az iskolában, hogy egy exploitation filmet nem lehet kritizálni. Méghozzá azért nem, mert a bornírtsága, igénytelensége, hozzá tartozik az eszköztárához. Nem hiszem azonban, hogy az Ilsa nem lép ezen túl. Könnyen belátható, hogy gyakorlatilag tökéletesen öncélú és csakúgy mint a puszipajtás, Salo esetében, nem a nácikat, hanem az alkótókat gyűlöljük teljes szívünkből. Igaz a nácikat, már nem is tudjuk jobban, ideális esetben. Nem tudunk érdemi tanulságot levonni, nem szórakoztunk jól, csupán egy vödör a vágyunk. Ne nézzétek meg. 10/1

----

Lépjünk túl azon, hogy mennyire undorító és felesleges időtöltés volt és vegyünk észre pár dolgot.

Elsőízben, amit halfpécsen csak említettem, hogy eszem ágában nem volt, hogy az evpl. filmeket ánblokk szidjam. Vannak igenis fontos, élvezetes, jó filmejei is a műfajnak. Bár olyan kevés, ami mind a három halmazban szerepel. De ilyen például a Blues Brothers, ami amellett, hogy természetesen musical, kőkemény carsploitation. Ha információim helyesek, akkor a "Legtöbb összetört rendőrautó" cím mindmáig ezen filmé. Korszakalkotó darab a Faster Pussycat! Kill, kill! című sexploitation is. Egyébként ez volt az első expl., amit láttam. Egészen szórakoztató volt, soka autó, még több mell, nulla történet. Igaz a többi Russ Meyer darab, nem nagy élmény. Aztán ott vannal a blacksploitation mozik is, melyek már teljességgel bírják a "társadalomkritikus" jelzőt. Tényleg csak a példák kedvéért mondtam ezt a párat és akkor még nem érintettem egy horrort sem.

Másodízben: Az Ilsa nem egyedülálló a céltalan gusztalanságával. Említettem már a Salo fantasztikus, szarbanúszó képsorait. De mondhatnám a Cannibal Holocaustot is, aminek a pontos műfaji meghatározása így szól: cannibal shockumentary. Aki nem ismerné, annak mesélem, hogy egyfajta áldoksi film ez, ahol mindenki nagyon vérzik. Tulajdonképpen olyan, mint az Ideglelés, csak nem félelmetes, viszont végtelenül ostoba és undorító. A legkegyetlenebb alműfaj, azonban a shocksploitation. Csak pár filmcím innen: Snuff, Supermasochist, Salo, Ilsa, Irréversible, Nekromantik. Írjon róluk kritikát, aki akar. Én speciel az első kettőn kívűl, a többit ismerem és nem akarok.

Harmadízben: Annak ellenére, hogy a németek helyből betiltották Ilsát, meglehetősen nagy népszerűségnek örvendett, elsősorban Kanadában, illetve Nyugat-Európában. Számos karikatúra készül, spin-offok, folytatás, akcióbábu stb... Mindezzel arra gondoltam rávilágítani, hogy annak ellenére, hogy igénytelenek (nagyrészük), erőteljes részét képezik a popkultúrának, némelyiknek óriási kultusza van, illetve alkotóik nem feltétlenül megvetett kontárok. És ha ezt belátjuk, akkor azt is be kell, hogy egynémely kivételtől eltekintve, bizony van létjogosultságuk. Folyamatosan értelmezik és újragondolják ezeket a mozikat, hogy aztán olyan klassz dolgok szülessenek, mint a Planet Terror.

[siettem]

Cinepécs volt

Négy napig akartam a szomszédaink problémáin tipródni, de ez háromra, sőt igazából kettőre csappant. Gyakorlatilag mindent elmondtam a lentebb közölt irományban, csak pár kiegészítést tennék.

1. Nagy tömegben a kelet európai filmek nem fogyaszthatók.

a.) Rád telepszik az érzés, hogy a problémák nagy része túlságosan emberi és könnyedén előjöhetnek a mi életünkben is. Annak ugye viszonylag csekély az esély, hogy nem tudunk mit kezdeni 25 kiló kokainnal, vagy robotok esznek meg minket. Az viszont könnyebben előfordulhat, hogy szerelmünket lelövik valahol a panelek között, vagy a legjobb barátunk öngyilkos lesz.

b.) Ha pedig ezeket a dolgokat javarészt egyfajta hiperrealista stílusban kapod, akkor néha egyenes tiltakozik a szervezeted a befogadása ellen. A durva vágások, zene helyett a zaj használata, hosszan kitartott plánok folyamatosan koptatják ki belőled az érzést, hogy mozit nézel. Ez egy bizonyos szintig klassz, de igenis kellenek snittek, amikor visszarántanak a moziszékbe. A túl intenzív befogadása ezeknek a filmeknek, jelentős hangulatromlást és koncentráció kiesést okozhatnak. Tökéletes balansz egyedül a Szerelem és egyéb bűnökben volt.

2. Fogyasztásuk fontos és jó. Szembesít, elgondolkodtat, jól eső érzést nyújt, hogy (egyelőre) nem veled történik.

3. Fontos még kiemelnem, hogy a fesztiválon megismert elsőfilmes rendezők jó részének, nyilván a megélt őrületek miatt, meglehetősen éles világlátással rendelkeznek, ami néha előny, néha hátrány. (Ld.: Szerelem sé egyéb bűnök vs. Március)

4. Végül a három köszönetnyilvánítás, nélkülük fele ennyire se élveztem volna a Cinepécsen. Köszönöm tehát kettő darab szemnek, akik végig mosolyogtak, egy szájnak és a hozzá tartozó füleknek, akik segítettek a szemnek, nemes feladatában, illetve beszélgettek velem, sokat és jót, valamint egy óriási és csodás hajtömegnek, aki körbetáncolt Budapest Báron, ha lankadt a figyelmem. Bővebben talán még majd.

---

Halfpécses cikk, nemlinkelve, másolva, hogy jó hosszú legyen a poszt.

Engedjétek meg, hogy egy klisével nyissak. Ha ősz, akkor (nekem) moveast. Két éve voltam először, amikor is gyakorlatilag vakon mentem be pár filmre. A mulatság az Urániában zajlott, meglehetősen csekély nézőszám mellett. A három filmből egyet teljesen elfelejtettem, egyre hellyel közzel emlékeszem (Aurora), egy pedig óriási hatással volt rám. Ez volt az Orangelove (ukrán), amit eddig egyszer láttam, akkor és ott és mégis az egyik legnagyobb mozgóképélményem. Azután a mozi után határoztam el, hogy amíg Pécsett maradt a moveast, addig annyi filmet nézek meg a versenyprogramból, amennyit csak lehet.

Egyértelmű volt hát, hogy tavaly is elmentem, az Apollóba költöztetett eseményre. A helyek száma igen passzentos volt, ráadásul néhány szokatlan, bár mint később kiderült nem egyszeri technikai probléma is felmerült. Ennek ellenére szuper filmeket néztünk meg. A kedvenc a délszláv válság rúgta sebekkel foglalkozó, szerb Huddersfield volt.

Az idei moveast, nem igazán fontos, illetve érdekes okokból kapott egy új nevet is, illetve egy igencsak eltalált emblémát. A cinepécsen, aranygalambot osztanak. A program meglehetősen gazdag volt, több tucat információs vetítés mellett, természetesen ott volt a 12 versenyfilm. Idén is közép-kelet európa filmterméséből szemezett az előzsűri. Az esti koncertek és a 24 órás rapid, kisfilmverseny csak hab volt a tortán. (A PTE-BTK csapat harmadik helye, pedig koktélcseresznye a habon. Gratula.) A napok száma ezzel szemben hétről, négyre csökkent, szóval logikus, sőt elvárható lépés volt, egy második helyszín bevonása a fő helyszín mellé, ami idén ismét az Uránia volt. Szóval full kapacitáson ment az Apolló is, illetve jónéhány offprogram volt a Civköz házban, megpersze a már beszélt koncertek, mulatságok a PécsiEst-ben.

A bérlet elképesztően/dícséretesen alacsony áron volt elérhető, vettem és végül hat versenyfilmet láttam, álljon itt róluk pár sor. Mindről csak röviden, de mégis. Már jó korán kinéztem a Zift névre hallgató darabot, amit csütörtökön hattól mutattak. Na én hattízkor keltem és beláttam, hogy buktam. Velem ellentétben whistleblower nem volt ilyen rest és írt is ilovepecsre, ha jól tudom. Másnap négyre sikerült magamhoz térnem. Sör és kukorica, hajrá fesztivál. Ebben lelkiállapotban sikerült beülnöm a meglehetősen ígéretes Márciusra (Marz). Osztrák film és arról szól, hogy három tiroli legény szén-monoxidba fojtja bánatát. A film után tárt karokkal néztünk egymásra, hogy akkor ez most mi volt. Én időpazarlásnak vagy hangulatrombolásnak mondanám. A színészek végül is nem voltak rosszak, és a kezdő jelenet rettenetesen erős volt. Ennyi volt, ami jól esett. Emellett viszont túl depresszív volt, a karakterek idegesítőek, a sztori nem tartott sehova és nem volt vége, egyszer csak vége lett a literszámra könnyezős jeleneteknek. Semmi lehetőség bármilyen konklúzió levonására, maximum annyi, hogy ezt a filmet soha többet. Jegyzem meg, nem találtam embert, akinek tetszett volna. 10/2

Hatkor jött a hirtelen minőség váltást a bosnyák Hó (Snow) idézte elő. Kedves tőle, mert még egy olyan film, mint a Március és otthagyom ezt a partit. Vidámnak ezt sem mondanám, de megvolt az a luxus, hogy lehetett követni. Hihetetlen érzés volt, tisztában lenni azzal, hogy mi történik a vásznon. Egy kis faluról szól a történet, amit összesen kábé egy tízen laknak, a többiek életüket vesztették a szomszédokkal való cirkuszolásban. Mindössze kettő hím él itt és mindketten kicsit el vannak szállva, így aztán az önfenntartás az asszonyok feladata lesz. Vadul küzdenek, hogy legyen mit enni, legyen lakás, illetve az egyetlen luxus, napi betevő cigarette is meglegyen. Ezutóbbi egyébként végig ott van, mintegy a civilizáció/civilizálódás toposzaként a film középpontjában. A karakterek kiválóan alkottattak meg és nem is egysíkúak. Jól megírt vívódás ez arról, hogy mi a fontosabb? A rög, amihez köttettünk vagy az élhetőbb élet. Számunkra nehezen felfogható, de talán valamivel könnyebben interpretálható probléma ez, amire a film az én szám ízének kicsit elavult, kicsit amerikai, de szép választ ad. 10/7.5

Nyolc órakor következett a Vakációskönyv, ami megint túl szomorúnak ígérkezett. Kómás apu, rágóárus kisfiú, stb... Aznapra elég volt az óriási emberi tragédiákból, amelyek helyenként fájóan hasonlítanak a mi gondjainkra, úgyhogy idő előtt elköszöntem az egyébként meglehetősen lassú és pangó török filmtől. Volt aki elaludt. Pontozni nem fogom.

Szombaton kettőkor nyílt a napom, a Szerelem és egyéb bűnök c. mozieseménnyel. Film szempontból egyértelműen Szerbia volt ismét a fesztivál csúcspontja számomra. Kiváló dinamikájú tragikomédia volt, bár inkább tragi. Sőt mondhatjuk, hogy igazából nagyon bús és komor film volt ez, köszönhető ez a egyik legsötétebb kontextusnak, amit el tudok képzelni egy szerelmi történetnek. Újbelgrád napjainkban. Szétrohadt betontömeg, ami minden zöldet vagy más egyéb színt nélkülöz. Itt keresztapáskodik Milutin, könyvelője Anica, kedvenc kutyája Stanislav. Utóbbi kettő elgondolkodik, hogy szeretik e egymást annyira, hogy elmenjenek együtt Szerbiából, persze a Don pénzével. Bonus trekk a rivális banda, a bolond anyuka, és a többi elmélyülésünket segítő, egyébként kiváló karakter. A szkript igazából nem sok lehetőséget ad, a feszültség oldására, ami van azonban tökéletesen kihasználásra kerül, így nem akarunk eret vágni a végére. Elpityeredni, azonban jó eséllyel el fogunk és ez így van jól. Ötletem nincs, hogy miért nem kapott díjat. 10/9

Négykor Szilánkok volt, ami három epizódra (Meccs, Fátyol, Délibáb) van szabdalva, melyek egy ideig amolyan Inarritusan éppen csak összefonódgatnak, aztán a végén teljesen egybe futnak. Komplett és okos film ez, pár komoly megbicsaklást kivéve. A történet ismertetését mellőzném, inkább ajánlom a megtekintését a lengyelek aktuális sztárfilmjének. Biztos letölthető vagy mi. Hatásvadászat és az említett bicsaklások miatt kap 7.5/10-et a fesztivál talán legkönnyebb filmje.

A másik Irina hatkor kezdődött és nem tetszett. Ugyanúgy, mint a Márciusnál, senkit nem találtam, aki dicsérte volna. Vontatott, unalmas nyomozás ez, egy talán halott lány után. Az özvegy férj semmi nem lát be, talán a végén valamit, ezért kifejezetten idegesítő a dolog. A helyzeten a karakterek például segíthetnének, de mind egy szálig kilométeres távolságban maradnak a befogadótól. Zene persze nincs, ami szintén mozdíthatna valamit. Szóval nehezen nézhető darab, ami csak kicsit jobb, mint a Március. 10/3

Miután kellően elvették a kedvünket a románok, már csak egy Cseh Tamás emlékestre maradt agyunk és lelkünk. Üdítő volt, Bereményi Géza pedig érdekes, de jobb lett volna, ha senki nem kérdez, csak hagyják beszélni. Ezután futás a jól megérdemelt borért és gyerünk vitázni a filmekről.

Másnap hatra mentünk Apollóba az 1-re. A vetítőgépek még délután elromlottak, a forgalmazótól kapott DVD csak hangot tartalmazott. Gratula vagy nocomment, döntsenek Önök. Csúnya baki az utolsó napra. Nincs mit tenni, baktassunk a díjkiosztóra (Alagútban, remek hely), ahol kapott díjat a Hó, a Fekete ruhások, Utolsó idők, Lelki béke és a Zift. Ez így jól is van, bár csak egyet láttam ezekből ugye. A fődíjnál jött a kettes számú "csúnya baki az utolsó napra", mert bizony a Másik Irina kapta. Remélem, hogy a román-magyar barátságon javított valamelyest, mert más észérvem nincs arra, hogy mit keres az Pécsi Aranygalamb az alkotóknál. A napokat a Budapest Bár koncertje zárta, erőteljes vizuval és az Alagút félelmetes atmoszférájával. Jövőre is, abszolút és nem csak ez hanem reméljük, hogy más filmes fesztiválok is (vissza)jönnek majd Pécsre 2010-ben.

Örökség

A nyáron még egy olyan poszt megírását terveztem, ami arra kérdezett volna rá, hogy miért tesz úgy Pécs (vezetése?), mintha a városban nem lennének középiskolák és egyetem. A mondat sarkos, árnyalom. Bizonyos döntések meghozatalakor, figyelmen kívül marad a szociálisan érzékeny diákság perspektívája. Az első ilyen eksön az volt, amikor elkezdték sarokba állítani a "téren" pipázó lurkókat. A vicces az, hogy leginkább a sokat ekézett kékeknek volt leginkább tele a puttonya azzal, hogy oda kell menni, mint egy indián telefonközpontosnak, figyelni kellett a füstöt. Viszonylag gyorsan belátta, akinek be kellett, hogy értelmetlen szélmalomharc ez és a "szit" felszabadult. (Az más napra tartozik, hogy a közteresek sem nagyon járnak már ki, így aztán a tér hajnalban úgy néz ki, hogy juj. Szerintem nem nagy feladvány összetakarítani magunk után. De ez talán most nem annyira érdekel itt senkit.)

A második megnyilvánulási formája a fenti jelenségnek, hogy a nagy "sétatéri" pánpécs partikból, egész egyszerűen ki vagyunk felejtve. Persze kortyolhatunk háromszáz forintos bort, különböző táncházakat élvezünk, avagy a frissen készített nemezbabánkkal oldalunkon gesztenyét is kereshetünk. Ezek persze, és itt mellőzök minden iróniát, remek programok. Főleg a második. További élményként egyedül a zúgva, hömpölygő embertömeg, elégtételt adó ingere. Ez a város legalább él, ugye. Ha esetleg, valami csoda folytán fel is lép valami (a beszélt alapsokaság) számára érdekes, egyrész csekély promót kap, ami a kisebb baj, de mindenképp vége kell, hogy legyen fél tízkor, merthogyugyebár a püspök pihentető álma minden felett áll.

Szóval erről még nagyon sokáig lehetne folytatni az egyfős diskurzust. Mik az okai, kik hibáztathatók? Ez a bejegyzés, azonban az Örökség fesztivál kapcsán tapasztalt kellemes meglepetésekről szól. Egy majdnem tökéletes balansszal rendelkező program, általam fontosnak ítélt elemei következnek most.




Természetesen késtem egy napot, mert ugye tegnap volt Kiscsillag. Lelkem ismeretén, azért nem esett csorba, mert figyelembe véve, hogy mennyien voltak gyakorlatilag mindenki tudott róla. Voltak ugyan kisebb allűrök (szám megállítása egy perc után, hogy ugyan már kapjuk szét a kordont), de hát nem minden nap mutathatja meg magát egy zenekar az alapközönségen kívülieknek, de alapvetően teljesen klassz mulatság volt ez. Mondom ezt úgy, hogy a Kiscsillag nem kifejezetten az kőkedvenceim egyike. A lényeg, hogy sokan voltunk (Dóm tér nyolcvan százaléka emberrel fedve), elhangzott, amiknek el kellett. Egyszóval, éljen a nagyipari közösségintegrálás. A mai nap meg semmi agyon izgatót nem tartogatott.

Tizenkilencedikén indul, horribilis összegekért, a Tánc/Film/Mű/Hely nevű, táncos workshop. Eltart pár napig és nem biztos, hogy érdektelen. Horvát nap is ekkor van egyébként, értelemszerűen elmarad a Széchenyi-tér körbetáncizása. Lesz viszont Diákfilmszemle a Kultúrkertben, hattól. Fél nyolctól, a dóm előtt zenél az Atmospheric (HR) és a Singas Project. Vegyünk bort és nézzük meg, ha esik akkor a zeneparkban. Huszadika a német nap. Aki, hozzám hasonlóan agyérgörcsöt kap a sramlitól, az tíztől nézegessen öreg autókat a sziten. Este lesz komolyzene meg blues (utóbbi az árokban, héttől), de talán inkább menjünk haza, mert másnap iskola van, lévén hogy hétfő lesz akkor. A romák következnek ekkor és lesz mindeféle tánc és zene. Séta tér, fél hat. Mindenképpen érdemes megvizitelni. Csakúgy, mint a hétkor, a várárokban kezdődő, Faludy-Villon máshogy névre hallgató programelemet. A furcsa hajú költő, hogyan költötte ár Villon verseit. Talán kicsit izgulhatunk a jóízlésért, de érdekesnek érdekes lesz. 22, autómentes nap. Akit meglátom, hogy személygépkocsiban üdül, annak ráütök a fejére, de csaj ha ismerem persze. Tessék vonattal, avagy siklóernyővel, megközelíteni az "ifjúsághatot". Napközben a Mecsek áruház előtt lehet pécsi dolgokat enni és inni, mert Helyi Termék Fesztivál kerül megrendezésre, melynek neve feldolgozhatatlan. 20 órakor, a Sétán kezd a Sonar, akikkel ott lesz Kárpáti Dódi, meg némi vizu. Előtte fél óra jazz muzsika is lesz, ráhangolásképp. Szerdán Zagar, azután a Szenesben Napra, ami ugyan nem Örökséges program, de rémjó és történetesen ott fogok dolgozni, úgy gyertek minnél többen simogatnia a búrám. Huszonnegyedikén, hajnali kilenctől, a Dominikánus házban előadás sorozat kezdődik Pécs történelméről. E napon kezdődik és tart még további kettőn át a Pécsi filmnapok, az Apollóban. Téma a buddhizmus. Este héttől népiek és urbánusok a Séta téren (Csík, Paso, HS7), az MR2 gondozásában. Fricsi-fröcsi, tinci-tánci. Pénteken nyílik és másnap zár az ANK-ban (már a valahogy sikerül megközelíteni) a Multikulti Művészfesztivál, ahol középiskolások dolgait vételezhetjük szemre. Az istenkúti művházban az Üres tér társulat ad elő, valamit Sziget címmel. Héttől pedig a Sétatéren az Unicum Laude zenebonázik, vagy hát dünnyög ugye. A hétvége első napján Navrang elektronikus világzenéje engem érdekel, nagyon. Meg is nézem nyolctól az árokban. Vasárnap egész nap borfesztivál a Séta téren, aminek biztató a neve.

A fejlődés szerintem érezhető. Szolid, de elismerő taps, amit a hét előre haladtával hangosítunk. Ja és itt egy normális program, mindenkinek, aki szereti.

Átírva

Feleslegesnek érzem szabadkozni, a pofátlanul nagy, bő egy hónapos szünet miatt. Mondjuk úgy, hogy nem voltak meg a megfelelő körülmények. Úgy technikai, mint mentális, esetleg szabadidő tekintetében.
Kinn dinnyés üvölt. Megvárom.
...
No! Az egyik hír, hogy az Orfűs poszt bizony jó eséllyel elmarad. Tudom ígérgettem, meg minden, de kvázi múzsa nélkül, nincs nagyon értelme. Üres lenne az egész vagy nem tudom. Mindenesetre sajnálom. A posztot is.
Tejes jön. Nem ordít. Helyette kedvesen "bocibocitarkát" játszik. Hihetetlen. Őt nem várom meg. Gépelek inkább.

Engedve a poszt címének, most akkor, jöjjön valami az Utcazenéről. Múzsa itt is csak félig van, de egy percig se volt egészen. Praktikusan ott kezdeném, hogy négy darab napon keresztül látogattuk a Malomvölgy híres-hírhedt fesztiváljának környékét, ami nem az Utcazene. Át is írom a címet. Se érdeklődésünk, se pénzünk nemigen volt, így sporteseményként kibringáztunk. Nem is meséltem még Lórántról, a bicikliről. Lóri egy sárga, kecskebringa, szőrös kormánnyal, ötsebességes vázváltóval, amiből jelenleg csak a két utolsót bírja a lelkem. Vonzó férfiú, annyi szent. Tehát eképpen telt a Rockmaraton idén: Hét körül kivonultunk, amolyan szelíd bringások módjára és bő fröccsöntések közben körbejártuk, a múltból származó férfiakat és hölgyeket. Aztán este gurulás haza. A menetszél vadul tépi a láthatósági mellényt, szárítja verítéket, már majdnem fázunk, rikoltva énekelünk, nem hajtunk és nem fékezünk. A fesztiválból tehát egy dekát nem láttunk, ami a kiszivárgott információknak hitelt adva, valószínűleg nem nagy véráldozat. Leápoltuk viszont a mármár haldokló kapcsolatainkat, nyugodtak lehetünk, hogy a régi emberek megismernek minket és megtudtuk, hogy senki sem terhes. Az osztálytalálkozó jelleg ellenére bizonymondom, jót mulattunk.

Némi pihenő után jöhettek az újjabb/újszerű élmények. No, ne úgy tessék érteni, hogy a Veszprémben beszéltetett emberek, mind fél éven belül ismertettek meg és a rokmaratonon meg csak elaggott kapcsolatok kerültek bőrradírozásra (jóllehet az imént gyakorlatilag ezt írtam le). Mondjuk inkább úgy, teljes mértékben mellőzve az objektivitást, hogy Malomvölgyben üdvözöltem egy régebbi hangulatot. Nem istenhozzádot, hanem viszontlátást mondtam. Nem hamuba sült pogit kaptam (vagy kaptunk) mikor ismét elváltunk, hanem ölelést. Értjük, ugye? Ezzel szemben Veszprémben a viszontlátás öröme kevéssé volt meg, hiszen tavaly csak egy, igaz nagyon rendhagyó, napot töltöttem ott. A hurrá itt javarészt inkább, annak szólt, hogy jelen énje, jobban magáénak érezte a beszélt összejövetelt. Igaz ez egyébként Fishing on Orfűre, valamint egy kicsit mérsékeltebben, de Várpalotára is. Malomvölgyben alapvetően a kritikáé, a bírálásé, a morcosságé a szerep. Az ott lévő emberek, egy-ketten érthető okokból, elégedetlenek. Az egésznek az esszenciája, alapvetően nem pozitív. Nem úgy értem persze, hogy ott és akkor mindenki sírt, verekedett és szomorú volt. Az emberkék nagy része vígan fesztiválozott és mulatott. Ki-ki vérmérséklete szerint. Voltak táncosok, voltak kaszarészegek, voltak beszélgetősök és voltak lányokatmellberugólegények. Az első három mindenhol van és jól van. Az utolsókra felesleges bármit mondani. Majd máskor.

Ezzel szemben meg ott volt az Utcazene (és Orfű), ami mindennek az ellentéte. Talán mesélhetnék az eddigi legklasszabb Quimby koncertről, amin voltam, vagy a napi betevő La Fanfare en Pétard előadásról, akikkel egyébként egy szobában aludtunk. Már amikor tető alatt aludtunk, mert bizony volt itt csövezés (nagy kövér Csével), meg éhezés, meg beszélgetés, meg szupercella, és még sok sok Utca és Zene. Konklúzióként kettő dolgot vonnék le, mert szomjas vagyok és messze a víz. Az első, hogy olyan fesztiválra vágyom, ahol van vattacukor. A második, hogy végre produkáltam ide valamit, ami remélem nem nagyon izzadságszagú, de ha az se mondjátok meg.

(borsi jöhet a létfontosságú kommented, valamint szerkesztó megjegyzésként ide biggyesztem, hogy gyűlölöm a vattacukrot.)

PAFE 2009 #2

Belátom picit elmértem a legutóbbi poszt méretét. Ezzel fel is mentettem magam amiért ilyen pofátlanul redukáltan adom elő a PAFE maradékát. Hangulatot talán ez is visszaadja, legalábbis nem kevésbé, mint az előző lószerető monstrum. Tehát pénteknél hagytam ugye abba. Ott amikor megtaláltam. A fröccspultot.

Innen gyakorlatilag a nagyobb meglepetések eltűntek. Illetve dehogy, volt még egy emlékezetes fürdésem. Rém koszosnak éreztem magam és gondoltam, hogy akkor én most letusolok. Kiváló ötlet volt, mindezt dél körül megcsinálni, amikor köztudottan, még a legjobb fesztiválokon sincs melegvíz. Ez alapból nem gond, csak itt ugye 10 fok volt. Kivárva tehát a tekintélyes sort elfoglaltam egy jóképű tálcát. Az első meglepetés, ha hívhatom így, akkor ért, amikor realizáltam, hogy bizony bő 10 centis jeges víz áll csábos bokáim körül. Bónuszként benne úszott egy két ág, egy jó félkiló sár, meg valami amiről sosem tudom meg és igazából nem is akarom, hogy mi. Node nem csüggedtem és megengedtem a tisztítófolyadékot. Néma kiáltásba merevedett arccal tűrtem, ahogy gyakorlatilag hibernálja a pocakom. Miután a legnagyobb bőrfelületem megszokta a dolgot, gondoltam nagy baj nem lehet, ugyanis a nyomás aggasztóan csökkenni kezdett, mígnem odáig jutottunk, hogy simogatnom kellett magam a hideg fémrózsával, hogy a tisztaság emlékét magaménak tudjam. Amikor kimentem melegem volt…

Este eljött az első „Táncolj az életedért” programelem, melynek lényege, hogy a közelgő hipotermia ellen mozgással szállunk szembe. Ennek kellemes eredménye, hogy kicsi a sor fröccsért és jó sokan vannak a muzsikusokkal szemben. Ez azonban hátulütő is, hiszen köztudott, hogy a buta, „antikoncertélmény” emberek száma egyenes arányban nő a tömeggel. Ennek ékes példája volt a Quimby, illetve Ska-pécs koncert. Utóbbin erős a gyanúm/többünk gyanúja, hogy valaki bekakilt az első sorban. Színpad pont gyomormagasságban, semmi kordon, záróizom nem figyel egy másodpercre, hopp… Előbbin meg egész egyszerűen senki nem fért, ezért mindenki a másiknak feszült, ezzel kellemetlen érzést okozva őneki, mire amaz vendettához folyamodva jól megböki. És ezzel oda is koncertélmény, legalábbis pár percig. Node erről később még lesz egy kevés szó. Amikor kicsiny kompánián elpihent én még ott maradtam PASO-n, mivel PEN-en csúnyán kihagytam őket. Egyedül voltam, hideg volt, mégis rettenetesen élveztem. Az ugrabugra itt sem maradt el, így nem túlzás kijelen Igazából nem értem, hogy annak a napnak a végén, hogy volt meg minden bokám.

A szombati nap egyik nagy tanulsága volt, hogy a Kaukázust csak nappal lenne szabad játszatni. A délutáni nap bizony, csudajól áll nekik. Bár két héttel később, Orfűn sem volt szomorú az éjjeli koncert. Ezen a koncerten tűnt fel egyébként a Pannónia fesztivál kivetítőbetyárja, egy kék fáni. Minden koncerten jelen volt és gazdája folyamatosan meg tudta oldani, hogy a képernyő alján táncoljon a jószág, kellemetlen perceket okozva ezzel a kamerakezelőnek és a kevéssé érdekes zenekaroknak. Nem sokkal később indult Hobo, ami egyértelműen a fesztivál egyik koncertje volt számomra. Persze lehet mondani, hogy öreges volt, meg hosszú, de aki ott volt és szereti Hobót az széles és sokára kopó vigyorral hagyta ott a táncteret. Egy picit több Földesnek, talán még jobban örültem volna, de ez tripla zárójelben. Eztán át egy kisebb színre, ahol a Vad Fruttik nyitottak lassan. Otthon voltak, sokan voltak és a nem túl mély, de végtelenül élvezhető zenére bizony szétugrálta a tömeg a flasztert, aminek nemsokára komoly jelentősége lesz. Annyira nem komoly. A fesztivál másik top koncertje volt egyébként. A 30Y zenekar produkcióját, én (sokan nem) élveztem, bár élek a gyanúperrel, hogy ebben oroszlánrésze volt a fény elnevezésű italnak, amit Bruce Willis (a pultos) volt olyan részeg és ingyen osztogatott. Körbetáncoltam mindent és mindenkit. Ugrálva, futkározva, bohókásan érkeztem meg Irie maffiára, ahol picit fáradtan, de még mindig komoly erőbedobással roptam.

Végül jött a vasárnap, amikor is már kicsit tényleg belepunnyadtunk a hidegbe és nem volt meg a spiritusz jó ideig. Aztán mindenki összefutott pipáztunk egyet, elfogyasztottuk a maradékokat és nekiestünk a Prosectura orkesztrának. Meglepetés itt egy adódott, amikor is elvágódtam, egy a korábban említett deszkában. Bár ez kinek meglepetés nem tudom. Péterfy Borit 5 percig bírtam, pedig tényleg kíváncsi voltam rá, de nem volt megfelelő az idő és a hely kapcsoltunk elmélyítésére. A zárás nekem a Quimby volt, akik minden alantas taszigálás, eső és kiszámíthatósága ellenére, a harmadik top koncit adták. Ismét.

Nyilván rengeteg minden kimaradt, ami tovább árnyalná, milyen is volt ez a mulatság, de talán ez is egy élvezhető metszet volt. Kiváló fesztivál volt annyiszent.

[Ez is majomhosszú lesz. Aki végigolvasta és szereti a macskaállatot, kedveskedek egy linkkel, amit tegnap ajánlottak figyelmembe. Aki puszit küldene neki adja át nekem és továbbítom. Hímek sört. Na most már tényleg kuss legyen Göbl.]

Ja és FOO post jön ám.

PAFE 2009 #1

[Már több, mint egy hete itthon vagyok, úgyhogy kiteszem az első felét, mert nagyon hosszú és unalmas lenne, ha egyben raknám ki. Így csak unalmas.]



Csütörtök:



Az indulás napján (ami csütörtök ugye) egész délelőtt radarokat kémleltem és fújtam kelet felé a viharfelhőket. Legalább egy napig ne essen Várpalotán. Aztán délben hejhólecgó, elindultunk. Négyen, egy jól szituált swifttel. Vera, Andi, Tomi, Én, csakhogy tudja aki akarja. Észak felé haladva ígéretesen csökkent a felhőzet és emelkedett a hő. Kurvákat számoltunk, Szimurt hallgattunk és nem tévedtünk el.



Várpalotán első utunk természetesen a Tesco elnevezésű aranybányába vezetett. Fejlesztettünk az étel és ital készleten és robogtunk vissza a város határába. Már befele menet ii felfigyeltünk egy, a molkút körül tobzódó, tömegre. Azt a területet véltük a bejáratnak, oda tartottunk hát. A feltevésünk helyes volt. Amikor odaértünk már kb. 1000-en hesszeltek a füvön és nem csináltak semmit. De miért nem? Az időközben meglelt Gábrisunk adta meg a váaszt, miszerint karszalagot csak fél háromtól lehetett kapni. Ha ez nem elég, várt ránk még egy sor, ami azonban valóban embertpróbáló volt. Merthogy az átkutatáshoz egy külön sorba kellett állni ahol, nem hazudok, négy szecska kutatta át a holmidat. Könyörgöm, akkor már kb. kétezren álltak sorba. Egy jó óra múlva sikerült knyitni a másik kaput. Kézfogás. Ezután pedig volt szerencsém a legnagyobb butasághoz, amit biztonságiőröktől láttam és ez bizony nagy szó. Felvázolom mi volt a helyzet. Minden lehetséges helyen tudtunkra adta a fesztivál vezetősége, hogy a buli olcsó, ezért nem lehet bevinni semmi élelmiszert, cigiből csak egy dobozzal, meg semmilyen fegyvert. Ez így még rendben is lenne. Csakhogy a motozás meglehetősen suta volt, nyilván nem akartak torlódást, jogos. De amit mégis megtaláltak, vagy netán önként bemutattak, azt elvették és ahelyett, hogy félrerakták volna, vagy egybegyűjtötték volna (jótékonyság, teszemazt), mindent kidobtak egy kukába. Válogatás nélkül. Egész egyszerűen nem tudtam mire vélni, így aztán megkérdeztem. Na ezután kiderült, hogy az én kurva világomat, hogy ilyen értetlen vagyok. Köszönöm. Szóval innen üzenem az őszhajúnénibiztonságiőrnek, hogy buta.



Mindeközben a korábban bejutott pajtások felverték a sátrat. Kialakítva egy később kiválóan funkcionáló közösségi teret. A hőmérséklet, ami mindvégig fontos tényező volt, hősiesen tartotta magát húsz fok fölött, igaz már csak egy hajszállal. Végre bent voltunk, irány ki a kocsiba, hiszen ott szesz és az eleség. Elfogyott az első hideg lencsekonzerv és az első Lena névre hallgató finomság. Kis gyomrunkat rendberakva bevonultunk és eljött az első pipa ideje, mintegy győzelmi torként a sikeres megérkezésünknek, amire már Ádám és Bence is megérkezett. Időközben lezajlott a Ghymes és a Nyers, úgyhogy itt volt az ideje megmozdulni és elzarándokolni Kispál és a Borz zenekar előadására. Nem abszolút favoritom a Kispál, de ezt a koncertet nagyon élveztem. Félelmetes hangulata volt, ahogy a sok, még friss, fesztivélpajti rettenetesen ugrál és a közben az autók meg mennek a tenger felé. Mindez naplementében, rózsaszínű ég alatt. Gyakorlatilag ez az egy óra summázta a nyarat. Legalábbis a nyárnak a végtelenül Balaton-esszenciájú részét. Egyébként akinek van kontroll-csoportja, Kispál koncit illetően, azt mondta, hogy nem volt egy jó buli, mert Bandi nagyon részeg volt, vagy mi. Nekem ezt sikerült figyelmen kívűl hagynom. Meg egyébkét is, amíg valaki nem megy el Paksi "márhívó" Endréig, azzal semmi gond nincs. Szerintem.



Akkor most ragadnám meg az alkalmat, hogy bemutassam Önöknek, hogy is nézett ki a fesztivál fő része. Mert azt elfelejtettem. Igaz én is csak ekkor vettem szemügyre. Ugye volt a zegzugos sátortábor. Meg volt egy nagy szabad tér. A szabad téren körbe- körbe étel és ital standok álltak. Egyik sarkában Borsodi Malátabár sátor. Másikban Jager (hol van pöttyös á?), amihez bután közel állt a nagyszínpad, de nem baj, amott úgysem volt semmi érdekes. Csak egyvalami, amit majd elmesélek. Kis ösvényen, a kedves fesztiválozó, pedig eljuthatott a wan2 sátorig, ami nagy volt és fedett, valamint ott is volt eleség. Igazából ebből, annyi a lényeg, hogy sok volt a finomság és nagyon szép bazi volt tér. Sokan el tudtak férni, majd elmondom mennyien.



Következett az eső és a Tankcsapda. Gondoltam belenézek. Na persze csak úgy öregesen a Jager-sátorból, esőtől védve. És bizonymondom, jól esett. Nézzetek le elvtársak, de egy szuper volt újra egy kicsit elsős gimnazistának lenni. Egy kicsit újra Beatles-frizum lett, újra szűz voltam, újra csak a fizika dolgozat tűnt a legrosszabbnak, ami történhet. A lényeg, hogy megdöbbentően kellemes volt. Az meg inkább furcsa, hogy még mindig kívülről tudtam (és ezáltal üvöltöttem is persze) a szövegeket. Így utólag érdekelne, hogy mégis mennyit hallgathattam én ezt a muzsikát, hogy könnyed négy év távlatából is emlékszem rá. Lukács apó után jött a visszavonulás, kellemes 5 fokos sátorba. A lehűlés ugyanis elkezdődött.



Péntek:



Másnap reggel bizony, megtapasztaltuk a fesztivál második nagy hiányosságát. Történt ugyanis, hogy Vera gyomorgyengeségre ébredt. Iszkiri hát az elsősegélysátorba vagy mentőautóba. Nem volt. Egy darab mentőautót találtunk, ami éppen ott volt, mert kihívták. Szóval ez nem kényelmi hiányosság volt, hanem kifejezetten veszélyes. Node természetesen túltettük magunkat a nagy ijedségen, elmentünk hát felfedezni, az egyetlen ismeretlen terepet, a wan2 színpadot. Útközben megtaláltam, amit eddig akaratlanul is kerestem. Bizony egy fröccsös strandot. Egy olyan pultot, ahol kizárólag fröccsitalt mértek, de azoknak minden lehetséges változatát. Mondjátok, mi a mennyország, ha ez nem? Ráadásul borból és nem drágán. Megreggeliztem tehát, a fenti helyen és visszazarándokoltunk a sátortáborba. Pipa, közben kitaláljuk, hogy mit csinálunk ilyet rohadt hidegben, akkorra már beállt a végig fennmaradó 12 fokos hőség. A Tesco ismét biztos volt. Utána egy könnyed szundidélután, hogy frissek és üdék legyünk, mint a harmat. Itt kapott helyet egyébiránt az akvárium elnevezésű program is. Eltelt a Rómeó vérzik és az Edda is. Előbbi semmi különösebb élménnyel nem szolgált, igaz nem is voltunk ott, csak távolról hallottuk, de az feltűnt, hogy az énekhang a tegnapi Lászlóra nagyon hasonlított. Aztán ennyi. Jött a Pataki Attila, akinél jobban kevés embert nézek le ebben az országban, pedig van választási lehetőség. Igazából, nem tudom eldönteni, hogy részeg volt vagy ennyire primitív, de ismét nem volt fogyasztható, amit művelt. Sajnos időközben a Testiegyenlegről lemaradtunk. Kilenckor megnéztük KAP-ot, aki teljesen szórakoztató élőben is, igaz lehet, hogy bármin nevettünk akkor már. Tudniillik, ugye untuk az Eddát így aztán elmentünk a sátorba, ahol ismét megcsókoltuk Lénát asszonyt és Fröccs urat.



[Folyt. köv.]

Cikking

Egy gondolkodósabb napon rájöttem, hogy néha eléggé nem csináltam semmit ebben a félévben. No gondoltam egyet és széküldtem egy csomó emailt, hogy ezt és ezt csinálnám. Az egyik az Univ Pécs volt. Megkérdeztem lehet csak úgy publikálni. Mondták lehet, de ha van kedvem, menjek el a ma (két hete hétfő) esti lapindítóra. Elmentem, elmondtam az ötletet, hogy miről írnék, valamint kaptam még egy helyet. Az MK Digitális kert című installációjáról kellett beszámolnom. Az le is jött mindenki ragadjon UP-t és keresse meg. A második, ami egy sima publicisztika a MÁV-ról, nem fért bele, de szeptemberben az is lejön, ha igaz. Addig is itt közlöm nektek, hogy örüljetek. (Ami miatt nem fért be: Volt egy furcsa publicisztika a PEN-ről, aki olvasta üvöltött, de valahol érdekes volt. Aztán esemény eseményt követett és az egész olvasói levélben kerekedett ki, amire a főszerkesztő és a cikk szerzője is reagált. Azért írtam ezt ide, mert az eredeti cikk ismeretében, érdekes pro-kontra érvek hangoztak el.)

..

Tájékoztatjuk Önöket, hogy köszönjük türelmüket

Budapest-Pécs oda-vissza, vasúttal, 8 óra 32 perc. A pesti pajtások szerint sikerült megdöntenem, az eddigi késési rekordot.

Vonatozni alapvetően jó dolog. Van elég hely, ritkán fékez, akkor se nagyot. Elvileg az egész olyan gördülékeny, csak úgy siklunk és érezzük, hogy utazunk. Így aztán, amikor úgy alakult, hogy felmegyek a napokban északra, egyértelmű volt, hogy az Államvasutak szolgáltatásait veszem igénybe. Szerencsémre épp dolgoztak. Minden a legnagyobb rendben ment, egészen Pusztaszabolcsig, ahol a szerelvény vészjóslóan lassítani kezdett. A lámpák és a ventillátorok kikapcsoltak és kerekek megszűntek gurulni. Remegve vártam a dementorokat. Kalauz jött. Faarccal közli, hogy a felső vezetékre ág pottyant, megkér hogy várjunk türelmesen. Megtesszük, elvégre ez nem a vasút hibája. A feszültség ennek ellenére folyamatosan nő az utasokban, egyesek kávéra, én egy kis sörre is vágytam elégtételként. Mások pedig egy könnyű vérbosszúra. Ők idegesek voltak. És voltak akik nem. Egy bácsi például vidoran megjegyezte, hogy nem érti, hogy miért vagyunk idegesek, tulajdonképpen nem a tengeren vagyunk és nem süllyedünk. Igaza van, én se siettem különösebben. Egykedvűen kapcsoltam, hát vissza Weberhez. Cirka 50 perc várakozás után megjött a sárga angyal, egy ormótlan dízelben manifesztálódva és szép komótosan elkezdett vontatni mnket. Vissza Pusztaszabolcsra, ahol átugrottunk egy másik sínre és mint egy pegazus, irány a Keleti.

Két nap múlva jött a hazaút. Az először kiszemelt vasúti járműre, természetesen előttünk fogyott el a helyjegy. Jöhetett a második próbálkozás. Ülőhelyszelvény megvan, cuccok szintén, a gyros már reggel óta, akkor irány Kelenföld. Átrobogunk a mostanában rettentő hangos és mocskos pályaudvarom. Már csak öt perc, amikor elérjük a száztizenkettes vágányt. Az említett időintervallum letelte után, természetesen nem jött vonat, helyette egy csilingelő, dallam, aztán a bejelentés, hogy késünk. 20 percet. Az nem vészes, pont egy Jóbarátok. Lassan eltelt a harmadóra. A nap szép lassan elbújt a külvárosi panelek mögé, ennek ellenére én még kiizzadtam az utolsó folyadékcseppjeim. Semmi baj, legalább a szombathelyi és a győri IC menetszele lehűtött. Azok nem késtek. Újabb dallam, harminc perc. A történet ismerős gondolom sokaknak. A kalauz a vonaton azt mondta rossz volt a mozdony. Én nem értek hozzá, de én megpróbáltam volna elé kötni egy újat. Lehet, hogy nem volt.

Felmerül a kérdés, hogy mekkora városnak kell, ahhoz lenni, hogy a vonatunk prioritást élvezzen, vagy legalább legyen rajta a hely. Megkérdeztem egy vasútnál dolgozó ismerőst, azt mondta az a baj, hogy utánunk már csak Szerbia van.

(Állítólag az EKF program okán megpróbálják megoldani a helyproblémákat és egyfajta kísérleti jelleggel újra a Délibe futnak majd be a pécsi vonatok. Utóbbi erősen ostromolja az indokolatlan pletyka kategóriát.)

..

[Elütés kettő van, ha észreveszitek magyarázkodok.]