Moszkva tér

Már nagyon régóta kellett volna írnom e filmről, de ez mindeddig elmaradt. Valószínűleg ez sem, az hossz és minőség, amit megérdemelt volna, de azért....

---



1989, Budapest, Moszkva tér, fél kilenc. Petyának születésnapja van. A tizennyolcadik. Illene elmenni bulizni. Jönnek sorban a fülesek, hogy merre van "lakás". Fel is kerekednek négyen, Kiegler, Rojál, Csömör, hogy sorra járják őket. Amúgy "jeremysen" Trabantokon ugrálva, üvegből kortyolva az orosz pezsgőt. Persze mindenhol beüt valami. Vagy az unalom, vagy a rendőrök. Hajnalra visszaérnek a "moszkvára", ahonnan "csak ez a kurva csalamádé nem kéne bele" hambi után, irány haza. Persze lassan jön az érettségi, ballagás, rendszerváltás...

Nem bonyolult film a Moszkva tér. Egyszerű, egyértelmű és jó eséllyel már általunk is megélt problémákról mesél. A kikerülhetetlen változásról, az ezzel járó szabadságról, az első szerelemről, ami persze Párizsban ér tragikus véget. Mindenezeket pedig, egy ehhez tökéletesen passzoló filmnyelven kapjuk. Semmi sallang, semmi felesleges manír. Nincsenek őrült effektek, elborult kameraállások, hatalmas monológok, féktelen akció és semmi ilyesmi. Tökéletes arányérzékkel van belőve a humor és komolyság aránya. Nem lesz ostoba blődli, viszont nem is veszi magát túl komolyan, ami valljuk be őrült előny, főleg ha azt vesszük, hogy mennyire hajlamosak vagyunk rossz szájízzel beszélni az adott korszakról.

Török Ferenc első filmjének számtalan pozitívuma közül, egyet mindenképp érdemes külön kiemelni, mégpedig a színészeket. A fiatalokat ugyanúgy, mint az idősebbeket. Tulajdonképpen végig sorolhatnám, mindet, de ha ki kell emelni párat, akkor mindeképp Szabó Simon (Papírrepülők), mint Rojál. De ott van Balla Eszter, aki egyrészt a harmadik legszebb magyar színésznő, másrészt tökéletes választás első szerelemnek. Tipikus "lány a szomszédból". Az idősebbek közül pedig a pornókedvelő autókereskedő szerepében tündöklő Csuja Imrénél, az az érzésünk van, hogy ez talán még inkább rá van írva, Csoki az Üvegtigrisből. Pápai Erszi Boci nénije, pedig gyakorlatilag Náncsi néni, csak egy rendszerváltás korabeli, városi kiadásban.

Minden adott tehát, hogy magunkévá tegyünk egy életérzést, egy korszakot, egy hangulatot, amit sajnos/nem sajnos nem élhettünk át. Persze, valami hasonló mindenkinek az életében volt/van, csak nem biztos, hogy tud róla, hogy ez "az". Segítségével nosztalgiázhatunk, vagy épp ötletet meríthetünk, ki-ki életkora és vérmérséklete szerint. Igen, azt hiszem a kulcs és a zárszó, a nosztaligia, függetlenül a fenti kettő, vagy bármilyen egy paramétertől. Szerintem benne van a Top3 magyar filmben és így az idei Karácsony legjobbjai között is. 10/9.5

---

Valamint: A halfpécssquad át vette a hatalmat a filmdzsungelen. De mindenesetre, megszállta azt. Tessék hát nézegetni és ha már ott vannak Önök, tekintsék meg, az Életvonal c. rövidfilmet.

---

2. Valamint: Boldog Karácsonyt!

Avatar

Kettő írás is lesz az Avatarról. Ez az első. Halfpécssen uagyanez van kint.

---

Valószínüleg az év legjobban filmjét kukkantottam meg tegnap este és ha egy szóban akarnám összefoglalni, azt mondanám élmény volt. Ha kettőben, akkor nagy élmény volt. Ha háromban, akkor kurva nagy élmény volt. És ez így mehetne egészen sokáig. A bökkenő, ha egyáltaán nevezhetük annak az, hogy nem filmélményről van itt szó. Sokkal inkább egyfajta "borjú az új kapura" effektus. De haladjunk sorban.

Jake Sully-t, az ütközetben lebénult tengerészgyalogost, egy távoli holdra, a Pandorára vezénylik, hogy rész vegyen az Avatar programban. Ennek lényege, hogy ideiglenesen kikapcsolják az emberi énjét és ezzel, párhuzamosan életre kel egy Na'vi testben. A Na'vik a pandorai bennszülöttek, és az ő behatóbb megimerése érdekében jött létre a program. Az persze véletlen egybeesés, hogy történetesen pont a városuk alatt található meg nagy mennyiségben az a bizonyos ásvány, amiért a USA ott ácsingózik. Nos mi sem egyszerűbb, mint kiirtani őket, ám Sully személyében kapnak egy esély a menekülésre. Ja és persze van szerelmi szál is.

Az első plusz, ami érdemes megjegyezni, hogy az elsőre butácskának tűnő történet, egész tűrhetően van elővezetve. Vannal benne olyan apró részletek, amiért képesek vagyunk szeretni. Először is, végre az amerikaiak a gonoszok. Másodszor nem maradt életben mindenki, aki mondjuk egy Emmerich filmben, eképp tenne. Ha mélyebben kívánjuk vizsgálni, akkor sem mondható kifejezetten rossznak. A hasadt tudatos rész, illetve a játék Sully avatar-emberi énjével is egész ötletes. A vége pedig kifejezetten dinamikusra sikeredett, ami szintén kellemes meglepetés, mert nagy epikus endingek hajlamosak, végtelen giccses csinnadrattába fulladni. Persze a párbeszédek néhol idegesítően ostobák, de közel sem annyira, és olyan mennyiségben, mint amire számítani lehetett. Valamint nyilván megvannak a kötelező körök, sőt vannak a filmnek bizonyos szakaszari, amikor azt se tudja, hogy keverdjen ki a kliséhalomból, amit maga köré épített.

A következő tétel a karaterek. Nos nyilván egyik sem, pusztul bele az eredetiségbe, vagy bonyolultságba. Viszonylag könyen elkülöníthetők a jók és a rosszak. Rosszak gyűlölhetők, a jók szerethetők és ez így van jól. Az őket megformáló színészek két részre bonthatók. Vannak a jók, akik vagy maszk alatt vannal, Na'vi bőrben, és vannak a minősíthetelenül ócskák. Példa utóbbira Michelle Rodrigez, aki még az átlagosnál is idegesítőbb. Kivétel ez alól Sam Worthington, aki ugyan nem brillírozik, de kifejezetten érdekessé teszi a lassan skizofrénné, majd később ízig-vérig Na'vivá váló tengerészgyalogos figuráját. Igaz, hogy ez inkább karakter érdeme, mint az aktoré.

Most következik a látvány és az atmoszféra bekezdése. Mielőtt elkezdjük, érdemes visszatekinteni és pontozni a filmet, az eddigiek alapján. Tulajdonképpen, egy viszonylag eredeti, epikus, tömegfilmről van szó, amit nem nehéz szeretni. Ha itt érne véget a kritika, mondjuk adnék rá egy 10/6-ot. A lényeg azonban csak most következik. Fontos kiemelni, hogy három darab dimenzióban tekintettem meg. Ugyan nem tudom, milyen eggyek kevesebben, de így egy szóval tudnám leírni a látottakat: Uh.

Először is a Na'vik elképesztően jól néznek ki. Tökéletesen el tudom hinni, hogy igenis élnek a Pandorán ilyen három méteres kék fazonok és, hogy Cameron elment és lefilmezte őket. Ugyanez elmondható a bolygó félelmetesen egyedi és fantáziadús flórájáról ás faunájáró, melyet klasszul ellenpontoz, az amerikai bázis sivársága. Külön említendő a Lelkek fája, illetve annak termései. Utóbbiak külcsínére egyébként, jó érzékkel rá is játszik Cameron, mert gyakorlailag öt percenként belebeg egy az arcunkba. Amikor azt mondom, az "arcunkba" a szó szoros értelmébe értem, ugyanis a harmadik dimenzió gyakorlatilag tökéletesen ki lett használva. Egy-két kihagyott ziccerről beszélhetünk csupán, amikor is igen is, el tudtam volna képzelni, hogy az adott madár mondjuk kicsit még repül felém.

A filmről talán a legközismertebb mondat, hogy James Cameron rendezte negyedmillió dollárból. Igaz, rebesgették, hogy igazából a szumma, ennek duplája volt. Nos ezen információ birtokában, óhatatlanul is felmerül a kérdés, hogy megérte e a pénzét az Avatar és a válasz: Igen, abszolút. Ami negatívumokat felsoroltam, tuladjonképpen, azok is gyakorlatilag mind átcsúsznak a pro oldalra, mert így a sztori megengedi, hogy kellően rácsodálkozzunk a "bazijó" látávnyra.



Napjaink filmiparának, technológia kicsúcsosodása ez és mint olyan tökéletesen vizsgázott. Igaz, hogy film tetemes hányada szimpla animáció, de ennek ellenére teljesen hihető, sőt gyönyörű. Azzal, hogy az Avatar elkészült,a megalomániás rendező elindított valamit, amit legjobban úgy tudok illusztrálni, ha elmondom, hogy közel három órás mozin, végig egy helyben ültem és tátott szájjal bámultam. Nem tudom mikor fordult elő velem utoljára ilyesmi. 10/9

Tudjátok...

Tudod vannak olyan emberek, akik valami miatt ott voltak életed fontos vagy legalábbis később annak bizonyuló döntéseinél. Például egy kapcsolat origójánál. Ő lehet anyád, apád, a legjobb barátod, de lehet olyan valaki is akivel talán évente, kétévente találkozol. Ám akkor amikor találkoztok, mindig hasznos tanácsok hangzanak el, tudod az a típus, amely rendszeres találkozások esetén elsikkadhat. Túl egyértelműnek tűnne.

Tudod vannak a volt barátnők. Néha jó Velük találkozni. Ha találkoztok, beszélgettek. Ha pedig beszélgettek, jóízűen morzsolgatjátok a múlt közös részét. Öreges nosztalgiával. Eszetekbe jutnak érdekes, érthetetlen, banális, boldog, szomorú, vagy akár dühös pillanatok, de most valahogy az egész egyfajta klassz egész. Mindezt egy tettyei padon. "Like in the Old Days."

Tudod vannak napok, amikor mindegy milyen okok miatt, megiszol egy piramisnyi fröccsöt a papucsban. Az alkohol köztudottan, közelebb taszít a világhoz, rájössz olyan dolgokra, amire józanság gátlásaival kevéssé. Fontos megjegyezni, hogy ezek általában érzelmi jellegű problémák. Például társadalomfilozófiáról nehezebb benyírva csevegni. Bár...

Tudod vannak döntések, amik születésük megkérdőjelezhetőnek, vagy akár jónak is tűnhetnek, majd később ébredsz rá, hogy értelmetlen és buta választás volt.

Tudod milyen, amikor a fenti négy egyszerre teljesül? Én igen.

Köd

Mire befejezem ezt a posztot, valószínűleg már vége is van.

Valamivel öt óra után, bejöttem a szobámba. Ordas puma szag volt, ezért ablakot nyitottam. Ilyenkor az ember akarva-akaratlanul kikukkant az ablakon, megnézi mi történik az utcán, melyik csöves turkál a kukában, ki ordít a gyerekeivel az autóban. Ezt tettem volna én is.

A feltételes mód a ködnek szól. Tudniillik az ablakom alatt álló villanyoszlop fényét is csak saccoltam. Átrobogtam az erkélyünkre, hogy milyen a helyzet. Volt már ugyanis olyan, hogy az erkélyen esett, az én szobám ablaka, ami átellenes az erkéllyel teljesen száraz utcára nézett. Hiába, akinek telik ekkora lakásra ugye. A helyzet ott még drámaibb, misztikusabb volt. Rózsadomb (kb. 200 méter), egyáltalán nem látszott. Semmilyen konkrét fény nem jut el a retinámig. Helyette egyfajta kooperációs derengést láttam. Véltem. Mintha minden fény, azon dolgozott volna, hogy egymást segítve, legalább pár fotont belebombázzon a szemembe. Valahogy úgy képzeljük el, mint amikor a Hold őnagysága, átsüt egy nem túl szigorú felhőn.

Ugyanez volt a helyzet a hangokkal is. Semmi konkrét, csak némi kutyaugatás és az elmaradhatatlan tejes autó előadásában hallható "Boci, boci tarka..." kezdetű világsláger. Ezen kívül csak egy állandó moraj, zúgás. Szerintem még egészen távoli autók zaját is hallottam.

Kettő következtetést vontam le. Az első: Pécs belepottyant vagy alámerült, valamiféle hatalmas óceánba. Második: Ezt az eseményt egyedül én éltem túl. Semmi életjelet nem láttam, halottam. Kivéve persze a fenti kettőt, de azokat betudtam érzéki csalódásnak. Végre csinálhatok mindenfélét. Hason végigcsúszhatok a Tesco frissen waxolt padlóján. A moziban bármilyen filmet, bármikor befűzhetek. Megnézhetem mi van a Jókai Ált. Isk. felsőemeleti takarító-szertárában (az egyetlen helység az iskolában, ahol sosem voltam, de mindig akartam). Egyedül, mintha csak a saját kertem lenne, befejezhetem a Széchenyi-teret, miközben a McDonald's-ban falatozok és Muphy's-ben kávézom. Bejárhatom a 25 emeletest, akár lakhatok is ott. A huszonnegyediken. A huszonötödiken mozi lenne. És így tovább. Aztán rájöttem, hogy mindez egyedül, nem biztos, hogy az igaz. Azért én kipróbálnám.

Aztán csörgött a telefonom. Ily módon lerombolt összképpel és hideg lábakkal pedig már inkább volt kedvem befejezni a teámat és megírni jelen darabot.

Időközben újra felszínre bukkantunk. Minden bizonnyal a kapitány megfelelőnek vélte a TV-torony-periszkópban látott felszíni viszonyokat és parancsot adott, a valóságba való visszatérésre.

Filmekről, amúgy ősziesen #3

Bevezető nélkül.

Első a Jennifer's body. Az örökbecsű Juno hegesztőinek alaposan benne van a keze ebben a batár nagy csalódásban. Az író stimmel (Diablo Cody, még Oscar-díja is van), a rendező pedig producerkedett hozzá és hozta magával a jobb sorsra érdemes J. K. Simmonst. A sztori retteneresen bornírt. Kis, vidéki, amcsi városba menő rokkbend érkezik, akik kapnak az alkalmon és elrabolják az egyik helyi fruskát. Amikor visszatér, a macának indokolatlanul sokszor véres a ruhája és viszonylag sok férfit zabál fel élve. Tinifilmbe oltott, horrorról van tehát szó, kérem szépen, de valami igazán rossz tálalásban. Szóval ha nem tudom, hogy kik csinálták, akkor egész egyszerűen poénnak veszem, amit nem sikerült humorossá tenni. Így viszont, keresem benne, azt az intelligens szellemességet, ami a Junót eredetivé és feledhetelenné tette. Eddig semmi eredmény. 10/5

(500) Days of summer közvetlenül előbbi film előtt került megtekintésre, ami még inkább kihangsúlyozta előbbi gyengeségét. Ha VVega rádióban elhangzott teminusát alkalmaznám, azt mondanám, hogy heti kötelező romkom, de abból bizony a felső tíz tagja. Ha a Brothers Bloomra és a Zombielandre azt mondjuk indie, akkor ezt minden szívfájdalom nélkül nevezhetjük emígy. A történet maga sem rossz, de annak elmesélési módja, az egésznek az íve, egész egyszerűen bravúros. Egsézen apró lépésekben kezddik az elbeszélés, hogy hétmérföldes csizmát húzzon és csak a lényegi részeknél álljon meg. Néha megtorpan, visszatekint, majd előre és megy tovább. Ennek ellenére, vagy éppen ezért mindvégig érthető marad. Természetesen bűn lenne bármit is ismertetni belőle, így aztán csitt. A legszebb az, hogy gyakorlatilag minden egyéb területen is megvesszük a filmet. A színészek (az kettő, aki érdemben van) hibátlanok, ami a kompánia hölgy tagjánál kifejezetten meglepő, mert eddig csak bambán néző szerepekben láttuk (Zooey Deschanel-Happening, Yes Man). Az atoszféra szintén nagyon klassz. Az a benyomásunk, hogy folyamatosan ősz van, csak néha, különleges alkalmakkor váltunk át nyárra, ami az angol cím vizsgálata után, további kényezetetés, a figyelő néző lelkének. Még a klisék sem zavaróak, annyira ki vannak párnázva eredeti ötletekkel. Az egyetlen hiba a két karakter viszonyának tisztázása (a padon), ami valóban túl lágyra és amerikaira sikerült. Uraim ez a film inkább nekünk szól, figyeljünk rá jól. 10/9

Mostmár csak egy mondatosok jönnek.

A Pandorum, annyira nem rossz, mint vártam, bár abszolút nem a zsánerem a műfaj. Egyszerszórakoztatós, Doom-féle, menekülős, egy kis posztapokaliptikus és pszichothriller vonallal. Ha nincs más, elmegy. 10/6

Zombieland=Planet Terror-gore+Woody Harrelson+több vicc+több ész. 10/8

Brothers Bloom coming soon.

Trick r treat. Aranyos halloween-mozi, sok-sok betegséggel és fekete humorral. Ijesztő nemigen tud lenni. Szórakoztató inkább. Nincs ugyan hanyattesés és állfelszedés, de barátnővel, cimborákkal jó. Sam fizimiskája pedig cukin hátboris. 10/7

Eden Lake: Kegyetlen film. Minden tekintetben. Csak ha túl jó kedvünk van, akkor nézzük meg. 10/7.5

Az új Végső Állomás pontosan ennyi szót érdemel. Bocs, hogy megemlítettem.

Coco Chanel kritika (patch)

Recept következik egy remek életrajzi filmhez. Végy egy mindenki által, legalább közepesen ismert karaktert. Lehet történelmi személy, színész, divattervező, bármi. Dobj alá, egy felkapott aktort. Persze az sem hátrány, ha ügyes. Ezután építs egy szép díszletet és gyakorlatilag kész vagy. A furcsa az, hogy a Coco avant Chanel is e receptúrát követi és mégis erősen kétes értékű szórakozást nyújt.

Film természetesen árvaházi jelenettel nyit. Loknis kisleány szomorúan baktat az árvaház lépcsőjén felfelé a testvérével. Kíváncsi lennék, hogy ez a hányadik ilyen nyitány, mert körülbelül tízet gondolkodás nélkül fel tud sorolni bárki. Nem is időzünk itt sokat, tényleg csak jelzésértéke van. Ugrunk körülbelül tíz évet és ugyanez a kislány már kicsit nagyobb. Ismét az előbbi rokonnal láthatjuk, mikor is egy kocsmában énekel esténként, nappal pedig egy varrodában dolgozik. Egyik este találkozik egy legkevésbé sem szerethető pénzemberrel. Pár hét múlva már ott él a villájában, egy meglehetősen faramuci kapcsolatban. Ezután egy szinte teljesen érdektelen másfél óra következik, amit szinte felesleges részletezni. Vágás és Chanelt az első önálló divatbemutatóján láthatjuk. Vége főcím. Mondhatnám, hogy döbbent csend és hullaszag, de már meglepődni sem tudok. Tudniillik elaludtam.

Tulajdonképpen nem lett volna nehéz érdekes és jó filmet csinálni. Gyakorlatilag tényleg minden adva volt. Érdekes (bár ez nem derült ki e darabból, de tételezzük fel), mindenki által ismert karakter, akinek az élettörténete egy tündérmese/szappanopera, kellemesen filmre vihető környezet (20. század eleje), meg ugye Audrey Tautou. Szép helyen, ügyes operatőrrel forgatták. A szereplők kicsit ugyan egysíkú, de korhű jelmezeket kaptak. Zeneként, pedig az elmaradhatatlan zongorás „prüntyögés” van túlsúlyban, ám ez egy kosztümös drámához hibátlanul passzol. Tényleg minden hozzávaló megvolt tehát, csak meg kellett volna sütni a pulykát. Ehelyett sóskát ettem.

El is kezdtem gondolkodni, hogy mi is lehet ennek az oka. A válasz az eredeti címben rejlik. Coco avant Chanel. A magyar címben (Coco Chanel), tehát ismét elsikkad a lényeg, de tulajdonképpen már megszoktuk. Az „avant” szócska, annyit tesz: előtt. Kvázi eredettörténettel van tehát dolgunk, ami megmutatja, hogyan lett egyszerű falusi varrónőből, Chanel a divattervező. A gond itt leginkább azzal van, hogy az ilyen típusú megközelítése az életrajzi sztoriknak, akkor működik, ha közönség viszonylag jól ismeri az alanyt. Értsd: történelmi személyek, nagy formátumú színészek, ilyesmi. Viszont egy divattervezőnél, akinek a nevét hallottuk, talán még egy parfümjét is ismerjük, de semmi egyéb ott nem tud működni. Más megközelítésben mondhatjuk, hogy az ilyen „honnan jött?” típusú történetek, egyfajta magyarázatként működnek, a karakter további döntéseit, viselkedését illetően. Ha viszont nem ismerjük megfelelően az embert magát, akkor kis eséllyel fog minket lekötni, annak magyarázata.

Ez alapján mondhatjuk, hogy rétegfilmről van szó, ami talán valahol igaz is, hiszen a megrögzött Chanel-fanatikusok biztos nagy érdeklődéssel fordulnak a beszélt darab felé. Egyébként számos fórumon ezzel védik a filmet, miszerint nem a karrierépítést látjuk majd a vásznon, hanem a történéseket a karrier startjáig. „Aki ilyesmit vár, az nem sokat talál.” A baj az, hogy szinte ordítanak a további fogyatékosságok. Alapvetően az a baj, hogy elképesztően kiegyensúlyozatlan az egész dramaturgia. Vannak teljes húsz percek, amikor a szó szoros értelmében nem történik semmi, és vannak egy vágásba sűrített évek. Ezek, azonban nem kifejező „semmik” és nem lényegtelen évek. A készítők olyan helyen borotválták le, az egyébként is gyér hajat, jótékony takarást nyújtana. A karakterek közül, talán egyedül a leendő divattervezőnő figurája szerethető. A többi egyrészt elnagyoltság okán, másrészt az ócska színészválasztás miatt, mérföldes távolságban maradnak tőlünk. Chanel figuráját is csak Audrey Tautou menti meg, aki visszafogottan ugyan, de legalább hozza emberét.

Annak ellenére, hogy leginkább semlegesen álltam a filmhez, elképesztőnek tartom, hogy egy nem volt folyamatos öt perc, ami alatt lekötött volna. Szívesebben néztem volna meg, hogy mondjuk, miképp állt össze a „chanelötös” illatkompozíciója. Valószínűleg túlzó és felesleges volna négy pontnál kevesebbet adni, de nagyon nehezen élvezhető darab ez, amit tényleg csak a főszereplő és közepesen eltalált, de igényes atmoszféra ment meg a kövér nullától. 10/4

.

Filmekről, amúgy ősziesen #2

A múlt hétvégén egészséges méretű filmhalmot tettem magamévá. Nem túl hosszan, szinte kapkodva.

Surrogates volt elsőnek. Bruce Willis van benne, tehát alapvetően elvárható, hogy a világ legalább egyszer megmenekül a teljes pusztulástól. Ez meg is van. A sztori kicsit orwelli, de viszonylag eredeti. Arról van szó, hogy a technika lehetővé teszi az embereknek, hogy otthon, ágyból éljék az életüket. Munkahelyükön, a boltban, az utcán, a moziban, gyakorlatilag mindenhol, egy általuk irányított hasonmás van jelen. És természetesen jön egy gyilkos, aki meg akarja ölni az összes hasonmást, ezzel veszélybe sodorja az emberiséget. Igazság szerint a sztori (ami egyébként képregény adapt) felől, igazán emlékezetes film is lehetne a Surrogates. A gond ott van, hogy a készítők meglehetősen gyáván kezelték a szkriptet. Ennek eredményeképp ugyan mellé sem nyúltak, viszont maradandót sem sikerült alkotni. Egyszeri popcornos szórakozásnak elmegy, végülis izgalmas meg látványos meg minden, de ennyi. 10/6

Agyondícsért és most már tudom, hogy erősen túlértékelt mozi a Pokolba taszítva. Éppen ezért, annak ellenére, hogy nem kedvencem a horror genre, de felkeltette az érdeklődésem. Igaz, hogy némelyik olcsó ijesztgetés bejön és tényleg hátrahőköl az ember és hogy az alap sztori valamennyire érdekes (bár nem egészen értem, hogy egy sima cigányasszony, hogy tud ilyen brutál átkot), de nem egy jó film ez. A trükkök például szarul néznek ki. Persze tudom, kicsi a büdzsé. Vagy ott van a főszereplő lány arca, annyit tartják rajta a kamerát, hogy egy ideig csak unod, de a végén már idegesít is. A leggagyibb a befejezés. Ugyanaz a baj vele, mint a Knowinggal. Egy ilyen szinten primitív filmnél, én igenis elvárom a happy endet és ne csavargasson a sztorin senki, az utolsó fél percben. A gonosz halottat nem láttam, de a remek Spiderman filmek és ez után nem ki kell jelentsem, hogy szerintem Sam Raimi egy elég szűkös eszköztárral rendelkező fazon. 10/5

Kevin Smith legújabb produktuma, a Zack and Miri Make Porn című alkotás viszont egy igen kellemes csalódás volt. Nem gondoltam rá, hogy túl rossz lesz, de azért voltak fenntartásaim. De hát kinek nem voltak a SS2 után. Igaz, hogy arconfosás itt is van, de csak egy és tulajdonképpen az vicces. A sztori röviden arról szól, hogy Zack és Miri két elcseszett életű fiatal, akiknek egyszer csak nincs pénzük kifizetni a számláikat. Ekkor jut eszébe (nyilván) a férfinak, hogy ugyan már forgassunk pornót. Így is lesz. Meglehetősen egyszerű, ám kiválóan működő film ez. Legnagyobb erőssége valószínűleg a karakterekben rejlik, akik egytől-egyig igazán kedvelhető darabok. A másik, ami klassz benne, hogy gyakorlatilag bármilyen típusú vígjátékhoz kedved kapsz, a ZaMMP gyakorlatilag biztos, hogy jó választás. Barátnővel nézhetjük, mert romantikus, de a pajtásokkal is, mert kellő mértékben ortó. A szívhez szóló és az alpári tökéletes elegye ez, jó színészekkel. 10/8.5

A Duplicity fura darab. Amíg folyik a mozgókép, elképesztően élvezetes. Okos film, amire oda kell figyelni, hogy minden apró csavarját megértsük. Igazából, ha le kéne írnom pár szóval, azt mondanám, hogy egy bonyoltult James Bond, csak nem a világot kell megmenteni, hanem egy adott céget. Ipari kémekről van itt szó ugyanis. Na szóval élvezzük, aztán egy, egyébként bravúros csavarral befejeződik. Majd megiszunk egy kávét, vacsizunk vagy bármi és már az emléke is oda. Valőszínűleg túl sok az öltöny, ahhoz hogy igazán megmaradjon. Pedig Clive Owen olyan, mint szokott, bár borostásan hitelesebb és tulajdonképpen Julia Robertsel sincs gond, azt leszámítva, hogy csúnya és nem tudom elképzelni, hogy szerelmes legyen valaki belé annyira, mint amennyire ebben darabban megtörténik. Ja és idegesít is, de ez inkább segítette volna, hogy ne lökődjön ki az agyamból, ilyen gyorsan. Rejtély, mindenesetre, ha emlékeim nem csalnak, egy 10/7 megszavazható.

---

Itt jönne Coco avant Chanel kritika, de annak egy hosszabb elemzése, ma kerül ki halfpécsre. A State of Play szintén hosszabb kifejtést érdemel, ám ez még nincs meg.

[BP#1] Félelem és Reszketés Budapesten

Múlt héten hazajöttem Budapestről. Kicsit korábban pedig felmentem. Négy dús napot töltöttem ott. Ezt fogom most itt Önnek, Nyájas Olvasó szummázni, több darabban.

Október huszadik napján érkeztem meg hazánk fantasztikus fővárosába. Miután a tüdőm megszokta, hogy a levegő gyakorlatilag szürke, és ezáltal az agyam újra kapott némi oxigént. Realizáltam, hogy a Keletiben vagyok. Egyedül, mert Dimitrij késlekedett. Vagy a vonat ért be pontosan, Ő pedig ezt nem is gondolta, hogy megtörténhet. A lényeg, hogy egymagam álldogálltam, az óriási vasszerkezet alatt és nem volt más dolgom, mint figyeltem az embereket. Kettő féle volt. Az első típus, aki annyira szürke, hogy ha van más dolgom, valószínűleg észre se veszem. Olyanok ők, akik talán sose változtatnak. Az életbe beleposhadt emberek. Ha úgy alakul, hogy az egyszeri ember észreveszi őket, akkor bizony rájövünk, hogy mennyire búsak ezek az emberek és mennyire jól esik nekik, ha nem elmegyünk mellettük, hanem megállunk mellettük. A prototípusa e halmaznak, mondanom sem kell, a "csöves". A második típus a várakozó típus, amelynek egyedei időről-időre részesülnek abból a kegyből, hogy vágya beteljesül. Például kiírják, hogy honnan indul a Mecsek IC. Ez a kétféle ember, sajátosan reménytelenül reményteljes, ugyanakkor meglehetősen bús atmoszférát generál a beszélt helyen.

Dimitrij érkezik. Hova menjünk? Kérdi. Mindegy, de oda piros metróval. Mondom. Fel kell rázódjak, ki kell, hogy húzassam magamból ezt az instant rosszkedvszerűséget. Ennek a lehetőségét pedig abban látom, hogy hátulgombolós koromban, oly nagy örömet okozó piros metróval közlekedjek. Elmegyünk két prototípus mellett is, akik filctollal írt táblákkal szólítják meg a "Kedves Embereket". Lélekben már futok az aluljáróba. Menjünk a Moszkvára. Szeretem azt a helyet. Tudjátok, csalamádés hamburger, feketézők fürtje az óra alatt, este fiatalok ugyanott. Kemény karakter. Lenne, ha nem lenne szigorú köd, ami feketébbre rajzolja a karikát az emberek szeme alatt, mint amilyen valójában. Így csak egy, még a keletinél is depressziósabb hely. Semmi vörös, semmi sárga, de még csak neon se, csak szürke. Nincs választás, uzsonna a McDonald's-ban, majd ugrás a "négyeshatosra", hogy eljussunk Ferencvárosba. Ott lakik Gabi, egy garantáltan sárga szobában.

A Mester utcán beugrunk a spárba. Illetve beugranánk, ha beférnénk, de végül megoldjuk. Vettünk egy üveg bort. Én vettem mellé, egy doboz pezsgőtablettát, mert betegnek érzem magam és két csomag óvszert, mert optimista vagyok. Igazából egyet akartam csak, de adtak hozzá mégegyet. Kedves. Végül odaérünk a fiúhoz, én leheveredek az ágyra, ahol jóízűen nekilátok az első pezsgőtablettának. Egészen retro életérzés. 1994-et írunk, Szentlőrinc és én óriási érdeklődéssel és meglehetősen türelmetlenül várom, hogy elpezsegjen már a narancsos Plussz. Az orrom olyan közel dugom a pohárhoz, hogy a buborékok finoman permetezik az arcom. Aztán megiszom és vége szeánsznak. Dimitrij közben elmegy, tanulnia kell még. Ahogy vendéglátomnak is, így aztán ő asztalnál görnyed rajzlap fölé, én párnák közt heverve, vetem magam az ÉS legújabb számába. Hirtelen helyrerándul a kedvem, mert rájövök, hogy így néz ki az, ahogy ideális esetben elképzelném az egyetemi éveim. Máshogy mondom, ez is egy igen csábító alternatíva. Ezt fokozandó lezajlik egy igen elmés párbeszéd, mely mintegy szummázza a két fél dilemmáját. Gábor: Már csak egy képletet kell felírnom. Zsombi: Lehet, hogy fel kéne írnom egy képletet. Tessék mindent belelátni, valószínűleg benne is van.

(Vége az első résznek, mint a diafilmeken.)

Filmekről, amúgy ősziesen #1

Maga alá gyűrt a filmhiány. Igaz nem nagyon harcoltam ellene. Régen volt, hogy nagy tömegben volt időm mozgóképeseményt nézni, ha nem számoljuk a cinepécset. Szóval az igaz otthonülős, kólás, csipszes, foteles maratonra gondolok. Akár egyedül, akár pajtikkal. Nos az októberi ilyenem utóbbi formátumban kezdődött. Budapest, Ferencváros, IX. kerület a. k. a. District 9.

Annyian és olyan sokat írtak már a fenti darabról, hogy gyakorlatilag felesleges is. Az elképesztően erős és viszonlyag újszerű médiakampány feldobott mozi, annak ellenére érdekelt, hogy a sci-fi nem feltétlenül a zsánerem. Ha egy szóval szeretném elmesélni, hogy mi is volt a benyomásom a D9-ról, azt mondanám friss. Annak ellenére, hogy a kilencvenes évek sztárjai, a földönkívüliek a főszereplők,most merőben új megközelítést kapunk. Nem az ostobán vérszomjas fajta (Alien), nem a bárgyú, de szerethető E.T. archetípus, de nem is a földlerohanós zsivány (Függetlenség napja) kategóriába sorolható darabok a rákok. Viselkedésük alapján, igen sokban hasonlítanak az emberre. Azt, hogy mit keresnek a Földön, honnan származnak nem tudjuk meg. Nem kapunk eredettörténetet, filozófiai tanmesét, hogy ezért és ezért kell lerombolnunk a bolygótokat. Csak annyit deríthetünk ki, amennyit a történet folyása megenged. Én is meglepődtem, hogy ez mennyire nem okozott hiányérzetet. Az így felszabaduló dramaturgiai erőket, pedig klasszul be lehetett vetni egyéb részein a filmnek. Például egészen kiválóan és reálisan sikerült a menekülős rész vagy labor elfoglalása. Ez utóbbi, azért is érdemel külön dicséretet, mert ahhoz képest, hogy 30 ropis büdzséből készült a produkció, meglehetősen álletépősre sikerült. Kiváló húzás, az áldoksis köntös, valamint a főszereplő választást. Komolyan mondom, ezek után nem lepődnék meg, ha elmennék Johannesburgba és a környékén valahol létezne a District 10. Elhittem, ami a vásznon történt. Elmesélhetném, hogy mennyire erős társadalomkritika lelhető fel (egyesek szerint, el van ez bújtatva, hát szerintem éppen a pofánkba lett nyomva) a filmben. A baj ezzel csak az, hogy aki látja ebben a kritikát (banálisan fogalmazva, sajnálja a rákokat), az valószínűsítem, hogy látja a világban, ezzel paralel gondokat. Aki nem, az meg sem. Az egyetlen bibás darabja a filmnek, hogy néhol felmerül a dialógusokban a buta amerikai vonal, de annyira elenyészően, hogy ha félpont-nál többet vonnék le buta lennék.Na de szót se többet, remek darab, az évi TOP5-ben simán helye, akármi jön. 10/9.5
(Egy kérdés azoknak, aki látta. A Vox azt írja, hogy egyértelmű, sőt elvárható a folytatás. Tegye fel a kezét, aki szerint így van. Szerintem ez pontosan akkora faszság lenne, mint volt anno a Mátrixnál. Pont klassz, hogy nincs egészen vége és nyitva hagy dolgokat. A D9. A Vox mélyrepülésének egyébként lehet, hogy szánok majd egy külön posztot, mert botrány, ami abban az újságban folyik.)

--

A tulajdonképpen könnyed, ám mégis komoly űrlények után, valami primitívre vágyik az ember. Mit választ? Vicceset, lövőset (de az most volt), félőset. Vicces nem volt, félni meg úgyse fogunk, elvégre négy felnőtt hím ücsörög a kanapén. Válasszuk azt. A The Signal című filmről annyit tudtunk, hogy emberekről szól, akik megnéznek egy tévéadást és abban látják gondjaik megoldását, hogy módszeresen leölik, azt aki szembejön. Ez már alapból érdekes, hiszen zombik és sorozatgyilkosok elől is alig tudnak elmenekülni a horrorfilm hős(nők). Hát még ha a kettő együtt jár. Elégedetten hátradőltünk, miszerint vérbő, brutális, survival horrort fogunk látni.

Az első chapter (mert olyanok is volt, ami már eleve gyanús, egy ölősben), ennek a műfaji besorolásnak hiba nélkül megfelelt. Szőke, közepesen vonzó nő, aki csupa vér, menekül. Ebben segít neki egy néger fiatal, aki történetesen a megbolondult férj pajtása. Megjelenik a szerető, a férj kiszabadul, az utcákon hullák hevernek (mert mások is megbolondultak ugye). Vége az első résznek. A transmission 2, egy lakásban indul két ismeretlen szereplővel. Egy (első ránézésre is) feleséggel, aki a férjével beszélget, aki nem mellesleg szétvágott torokkal üldögél, viszonylag mélabúsan. Nemsokára megjelennek még páran. Köztük a férj, a fejezet központi figurája. Műfajában ez már teljesen eltér az előbbitől, ugyanis éjfekete komédia ez, némi pszichothriller vonallal. A cselekmény kezd kuszulni, de nem a kaotikus értelemben. Csupán bonyolódik, de ezt olyan furcsa dinamikával teszi, hogy ha nem figyelünk lemaradunk. Elméből, elmébe vándorlunk. Kacagunk, de nem csukott szemmel. Harmadízben már teljesen átváltunk keményvonalas pszichothrillerbe. Annak is a kissé követhetetlen, de midnenesetre többször újranézős fajtájába. A történet itt már a szerető köré szerveződik, aki keresei az időközben eltűnt lányt, miközben a férj üldözi. Ez az üldözés a film egyetlen igazán gyenge pontja, mert az előzőleg furcsa dinamika, itt lelassul, önismétlővé válik. A befejezés, azonban gyakorlatilag mindent helyrehoz.

Elsőre nagyon groteszk, hogy három műfajilag eltérő szkeccset, egy történetre illesztenek rá, hogy elmesélje azt. Olyat, hogy egyazon sztorit meséli el mind már láttunk, de ilyet még nagyon. A jótékony káoszt tovább növeli, hogy három különböző rendező produktumai ezek. Ehhez mérten, de egyébként is, a sztorinak fantasztikus, műfajokon átvezető és azokat ügyesen felhasználó íve van. Valamint ezek klasszuk passzolnak is fő(bb)szereplőhöz. Lány-kétségbeesett menekülés, férj-irracionális bolondság, szerető-higgadt megoldás. Érdekes megfigyelni, hogy halványulnak el egyes és erősödnek fel másik paraméterek. Például a tévéadás, az első részben teljesen központban van, hiszen ő mindennek az okozója. A másodikban kiesik, ami gyanús is, talán a férj enélkül is bolond lenne. A harmadikban pedig mindennek a megoldója.

Összefoglalva ez tulajdonképpen egy pszichofekete komédiahorrorthiller szkeccsfilm. Viccet félrerakva, leginkább a pszichoth., mely bírja a műfaj legkeményebb darabjainak, a korábban említett kellemes követhetetlenségét (pl.: Maradj!), mely az izgalmassággal, és a humorral együtt dolgozva egy nehezen befogadható, még nehezebben "hovatehető", abszolút többszörnézős mozit alkot. 10/8

Kari játékok 3.0 (PB cikk majdnem)

Október 5-én nem a „D” épület felé baktattam. Helyette egy tőlem, kvázi idegen létesítmény, a sportcsarnok felé vettem az irányt. Nem, nem a Zöld szigetbe mentem, hanem csarnok alatti a „kosárpályára”.

Az idézőjelet azért tartom helyénvalónak, mert azon egyetemisták jelentős része, aki tudja, egyáltalán hol van, jó eséllyel több emléket őriz a sörsátor árnyékában/melegében elköltött finom falatokra, elszürcsölt fröccsökre, „sörpados” beszélgetésekre, mint a lejátszott kosármeccsekre. (Ennek oka elsősorban az, hogy sok bölcsész legény/lány van, akiknél a lejátszott mérkőzések száma, erősen konvergál a nullához.) Persze a sátorban sem csak henyélnek a fiatalok. Legalább annyira, ha nem komolyabb küzdelmek zajlanak időről-időre itt is. Van, amikor kolbász ügyében mérkőzünk meg, máskor kidobóst játszunk vagy pókfocizunk. Akadtak olyan esetek, amikor nem emberi entitásokkal kell harcba szállni. Szeptemberben szőlővel, előző szemeszterben a hurkatöltővel. A legkeményebbek azonban a folyamatos küzdelmek, a pénztárcaürítő lidércek, illetve a gravitáció ellen. A kicsit hosszabb bevezető után lássuk, hogyan is zajlott a BTK-TTK Kari játékok 3.0.

Hétfőn, regisztráció után a 12 csapat, ha nem is megfékezhetetlenül, de nekiállt zászlót festeni. A (sok esetben, nem is egy) gólyatáboron edzett versenyzők, bizony játszi könnyedséggel oldották meg, kiválóan a feladatot. Ezután a fenti mesterművek lengetésével és indulók dalolásával és/vagy torokszakadtig történő üvöltésével tarkított séta következett. A sátorból indulva, a „B” épületen áthaladva, kijutottunk az Ifjúság útra, ahonnan a mit sem sejtő Rókus felé fordultunk. Oda nem mertünk bemenni, helyette visszafordultunk és a (természetesen) zsúfolásig telt 30-as megállón áthaladva, megrohamoztuk az „A” épületet. Utunkon megvetés, harag, félelem, nevetés kísért minket végig, de végül a fáradt sereg visszatért a Sátor oltalmába. Rövid pihenés után kidobós játék. A fejlövésektől kicsit kába fejek, meglepően jól szerepeltek a Mindent vagy semmit PTE-es változatában. A megszokott témakörök mellett volt „Honnan tudjam?”, illetve a mindenki szívének kedves „Pécsi szál”. Hatkor sörivó verseny, ahol ugyan voltak óvások és elégedetlen csapatkapitányok, de végül minden korsó kiürült és mindenki készülhetett az esti Deti Picassóra a Szenesbe, ahol kellemes mennyiségű embernek húzták az oroszok.

Második nap sztárprogramja egyértelműen a Lasertag volt, ahol olyan vehemenciával lőttek, vetődtek, estek, szurkoltak az emberek, mintha legalább az életük múlna rajta. Fantasztikus volt nézni, hogy bő húsz éves emberek elképesztő átéléssel háborúznak az egyetem udvarán, miközben egy „veterán”, elképesztő koszréteg alól ösztökéli őket további vérontásra. Ha előtte nem is, de a játék kipróbálása után mindent megértettem. Este Enikő idézett elő, idő előtti kapuzárást. Szerdán az egész napos pókerbajnokság és az Egyetemfoglaló után sor került az egyik legfontosabb programelemre, a Ki Mit Tud?-ra. A gólyatábori produkciók, mint egy kvintesszenciája volt ez, azaz elképesztő mennyiségű „fütyislány” és förtelmesen fergeteges táncok gyors egymásutánja. Este a Kovbojok és Melone előtt került sor az ünnepélyes díjátadóra. Álljon itt az utókornak az 5 (!) díjazott. Különdíjat kapott a fiatal S.Ö.R. csapat. A megosztott harmadik helyet a nagy múltú, sok nevű M.B.C. és a háromszor harmadik Gary Oldman baráti kör kapta. A Csirkebefőtt lett a második és az RNR szakosztály pedig aranyérmes.

A verseny természetesen és ideális esetben nem a legfontosabb része volt a rendezvénynek. A küzdelem alatt észrevétlenül is szorultak a karokon átívelő emberközi kapcsolatok, hogy aztán mindenki számára egyértelművé váljon, hogy tulajdonképpen „Tök mindegy! Tök mindegy!”. Egy másik sűrűn előbukkanó skandálás talán jobban leírja, hogy mire gondolok, mely szerint: „Gary Oldman … szakosztály!” Klassz lehetőség volt ez arra, hogy a szűk egy hónap alatt felgyülemlett gőzt kieressze, az akinek ez szükségeltetik, illetve ha valakinek nem volt elég a gólyatábor, az most rátehetett még egy lapáttal. Az egyetlen érthetetlen dolog számomra az, hogy napközben meglehetősen kevés „csapatmentes” ember tobzódott a sátorban. Pedig nekik is volt program, illetve sör bőven. Nem tudom, hogy hány karon/egyetemen van ilyen lehetőség egy hónap alatt kétszer is, de szuper, hogy nálunk igen. Legközelebb (is) érdemes kihasználni.

---

Túl vagyunk az 5000 látogatón. Jee. Köszi mindenkinek.

Exploitation filmekről kicsit

Úgy érzem elég teát ittam ahhoz és elég gané napom van ahhoz, hogy beszámoljak egy nem ropogós, de azért friss filmélményemről. Egyébként szívem szerint kövér idézőjelek közé pakolnám a "film" szócskát. A történet egy átlagos csütörtök estén kezdődött, amikor is egykedvűen lapozgattam egy bizonyos hetilapot, amikor megakadt a szemem a fenti plakáton. Elolvastam a cikket és rájöttem, hogy meglepően kevés exploitation filmet láttam eleddig. Uccu hát, beszerzés indul, méghozzá a plakát hirdette filmé éppen.

Az exploitation filmek aranykora (igazából egyetlen kora) a késő hatvanas évektől, a késő hetvenesekig. Tömegével készültek el és töltötték meg a "grindhouse"-ok vetítőit. Az általában rekordalacsony büdzsével megalkotott darabok, elvileg kettős céllal jöttek létre. Részben a (amerikai) munkásosztály mell/vér/autó igényét kielégítendő, részben a társadalom elé görbe tükröt tartandó. Utóbbi nyilván az értelmiségnek szólt. Általában az ilyen filmek esztétikája nemhogy borítja az általános trendeket, hanem homlokegyenest szembemegy velük. Kiforgatja és újrafelhasználja az általános kliséket, szabályokat. Napjainkban Mr. Tarantino folytatja ezeket a hagyományokat, aki köztudottan nagy tisztelője egyébként, ezeknek a meglehetősen kétes értékű moziknak.

Számtalan alműfaj alakult ki a tíz évig tartó burjánzás során. Ilyenek például, a teljesség igénye nélkül Cannibal films, Carsploitation, Zombi films, Rape/Revenge, Slasher, Eco-terror. Igazság szerint ezek mindegyike "megérdemelne" egy külön posztot, mert annyira groteszkek és ezzel érdekesek. Jelen írás tárgya a Nazisploitation "subgenre" oszlopos és egyben leghíresebb/hírhedtebb tagja. Ezen típusú produktumoknak gyakorlatilag kivétel nélkül a foglyokat kínzó náci tisztek szolgáltatnak témát. Nem tudom, nekem az lenne az logikus, ha maximum két-három ilyen film készült volna, de bizony több tucat efféle "remekmű" létezik, ami megdöbbentő. Érdekesség, hogy sokan a P. P. Pasolini Salo-ját is ide sorolják. Én velük tartok, mert semmivel sem ad többet, mint egy kiadós hányinger, csakúgy mint Ilsa.

Elmesélem az film első öt percét és ez csak ízelítőként, mert közel sem a legcifrább öt perc. Vörös alapon, fehér felirattal kezdünk, ami figyelmeztet arra, hogy ez bizony sokkoló lehet némely nézőknek, ne nézze gyermek, illetve létrejöttének egyetlen célja, hogy segítsen megelőzni, hogy még egyszer ilyesmi történhessen. Ja és a legjobb, hogy van pofájuk odavésni, hogy "based on true events". Ezalatt zene helyett hitler valamilyen beszédét hallhatjuk, melynek végén fülsértően sokszor és hangosan hangzik el a "zighejl". Első mozgóképként, egy szoftpornó jelenet kapunk, amiben azon kívűl, hogy a nő (Ilsa-Dyanne Thorne) rettenetesen ronda és az egész párzás egy falméretű, horogkereszt alatt zajlik, tényleg semmi furcsa nincs. Szex utáni, szokásos zuhanyzás következik, majd a szex utáni, szokásos párbeszéd, miközben a hölgy köntös helyett, SS rucit húz. Itt szintén két dolog tűnik fel. Az első a szereplők mondatai, melyek elsőre úgy tűnnek, mintha hőseink egyész egyszerűen kaptak volna egy jóképű agyvérzést. Aztán rájövünk, hogy ez bizony német akcentus akar lenni, bravó. A másik a beszélgetés témája, miszerint a nemes férfiú, szexuális alulteljesítése jutalmául, záros határidőn belül kasztráltatik. Ó. Ezt természetesen a kedves néző, páholyból nézheti végig. Újabb Ó. A félelmetesen fordulatos folytatásban érkezik egy amerikai férfiú, aki képes nem ejakulálni, így kielégíti Ilsa (kísérletező kedvű, foglyokat kínzó, szadista, táborvezető commandante) és a bizalmába férkőzik, valamint jön egy hősies amazon, aki szintén szembeszállna a táborvezető nénivel. Sikertelenségének bizonyítéka képpen viszontlátjuk a sztori vége felé, amikor is az egészségesnél lényegesen kevesebb bőrrel, illetve az optimálisnál ötven százalékkal kevesebben szemmel szerepel. És akkor itt fejezem be a jelenetek részletezését, ha nem baj.

A rendező Don Edmonds kilenc napot szánt az életéből a filmre. Engem ez speciel meglepett, mert (és ez az egyetlen pozitív dolog) ez nem igazán látszik rajta. Szóval hiperigénytelen, de nem "kilencnapnyira". A főszerepelő, a már említett Dyanne Thorne, nem érzem, hogy sok szót érdemelne. Nem sokkal rosszabb, mint a többi "utcaembere" színész. Vele kapcsolatban érdekesség, hogy később ugyan elzárkózott a filmtől, de mégis megcsinálta Ilsa, the Tigress of Siberia című remekművet, ami egy szibériai gulagban játszódik és egy szadista parancsnokról szól. Jé.

Tanultam az iskolában, hogy egy exploitation filmet nem lehet kritizálni. Méghozzá azért nem, mert a bornírtsága, igénytelensége, hozzá tartozik az eszköztárához. Nem hiszem azonban, hogy az Ilsa nem lép ezen túl. Könnyen belátható, hogy gyakorlatilag tökéletesen öncélú és csakúgy mint a puszipajtás, Salo esetében, nem a nácikat, hanem az alkótókat gyűlöljük teljes szívünkből. Igaz a nácikat, már nem is tudjuk jobban, ideális esetben. Nem tudunk érdemi tanulságot levonni, nem szórakoztunk jól, csupán egy vödör a vágyunk. Ne nézzétek meg. 10/1

----

Lépjünk túl azon, hogy mennyire undorító és felesleges időtöltés volt és vegyünk észre pár dolgot.

Elsőízben, amit halfpécsen csak említettem, hogy eszem ágában nem volt, hogy az evpl. filmeket ánblokk szidjam. Vannak igenis fontos, élvezetes, jó filmejei is a műfajnak. Bár olyan kevés, ami mind a három halmazban szerepel. De ilyen például a Blues Brothers, ami amellett, hogy természetesen musical, kőkemény carsploitation. Ha információim helyesek, akkor a "Legtöbb összetört rendőrautó" cím mindmáig ezen filmé. Korszakalkotó darab a Faster Pussycat! Kill, kill! című sexploitation is. Egyébként ez volt az első expl., amit láttam. Egészen szórakoztató volt, soka autó, még több mell, nulla történet. Igaz a többi Russ Meyer darab, nem nagy élmény. Aztán ott vannal a blacksploitation mozik is, melyek már teljességgel bírják a "társadalomkritikus" jelzőt. Tényleg csak a példák kedvéért mondtam ezt a párat és akkor még nem érintettem egy horrort sem.

Másodízben: Az Ilsa nem egyedülálló a céltalan gusztalanságával. Említettem már a Salo fantasztikus, szarbanúszó képsorait. De mondhatnám a Cannibal Holocaustot is, aminek a pontos műfaji meghatározása így szól: cannibal shockumentary. Aki nem ismerné, annak mesélem, hogy egyfajta áldoksi film ez, ahol mindenki nagyon vérzik. Tulajdonképpen olyan, mint az Ideglelés, csak nem félelmetes, viszont végtelenül ostoba és undorító. A legkegyetlenebb alműfaj, azonban a shocksploitation. Csak pár filmcím innen: Snuff, Supermasochist, Salo, Ilsa, Irréversible, Nekromantik. Írjon róluk kritikát, aki akar. Én speciel az első kettőn kívűl, a többit ismerem és nem akarok.

Harmadízben: Annak ellenére, hogy a németek helyből betiltották Ilsát, meglehetősen nagy népszerűségnek örvendett, elsősorban Kanadában, illetve Nyugat-Európában. Számos karikatúra készül, spin-offok, folytatás, akcióbábu stb... Mindezzel arra gondoltam rávilágítani, hogy annak ellenére, hogy igénytelenek (nagyrészük), erőteljes részét képezik a popkultúrának, némelyiknek óriási kultusza van, illetve alkotóik nem feltétlenül megvetett kontárok. És ha ezt belátjuk, akkor azt is be kell, hogy egynémely kivételtől eltekintve, bizony van létjogosultságuk. Folyamatosan értelmezik és újragondolják ezeket a mozikat, hogy aztán olyan klassz dolgok szülessenek, mint a Planet Terror.

[siettem]

Cinepécs volt

Négy napig akartam a szomszédaink problémáin tipródni, de ez háromra, sőt igazából kettőre csappant. Gyakorlatilag mindent elmondtam a lentebb közölt irományban, csak pár kiegészítést tennék.

1. Nagy tömegben a kelet európai filmek nem fogyaszthatók.

a.) Rád telepszik az érzés, hogy a problémák nagy része túlságosan emberi és könnyedén előjöhetnek a mi életünkben is. Annak ugye viszonylag csekély az esély, hogy nem tudunk mit kezdeni 25 kiló kokainnal, vagy robotok esznek meg minket. Az viszont könnyebben előfordulhat, hogy szerelmünket lelövik valahol a panelek között, vagy a legjobb barátunk öngyilkos lesz.

b.) Ha pedig ezeket a dolgokat javarészt egyfajta hiperrealista stílusban kapod, akkor néha egyenes tiltakozik a szervezeted a befogadása ellen. A durva vágások, zene helyett a zaj használata, hosszan kitartott plánok folyamatosan koptatják ki belőled az érzést, hogy mozit nézel. Ez egy bizonyos szintig klassz, de igenis kellenek snittek, amikor visszarántanak a moziszékbe. A túl intenzív befogadása ezeknek a filmeknek, jelentős hangulatromlást és koncentráció kiesést okozhatnak. Tökéletes balansz egyedül a Szerelem és egyéb bűnökben volt.

2. Fogyasztásuk fontos és jó. Szembesít, elgondolkodtat, jól eső érzést nyújt, hogy (egyelőre) nem veled történik.

3. Fontos még kiemelnem, hogy a fesztiválon megismert elsőfilmes rendezők jó részének, nyilván a megélt őrületek miatt, meglehetősen éles világlátással rendelkeznek, ami néha előny, néha hátrány. (Ld.: Szerelem sé egyéb bűnök vs. Március)

4. Végül a három köszönetnyilvánítás, nélkülük fele ennyire se élveztem volna a Cinepécsen. Köszönöm tehát kettő darab szemnek, akik végig mosolyogtak, egy szájnak és a hozzá tartozó füleknek, akik segítettek a szemnek, nemes feladatában, illetve beszélgettek velem, sokat és jót, valamint egy óriási és csodás hajtömegnek, aki körbetáncolt Budapest Báron, ha lankadt a figyelmem. Bővebben talán még majd.

---

Halfpécses cikk, nemlinkelve, másolva, hogy jó hosszú legyen a poszt.

Engedjétek meg, hogy egy klisével nyissak. Ha ősz, akkor (nekem) moveast. Két éve voltam először, amikor is gyakorlatilag vakon mentem be pár filmre. A mulatság az Urániában zajlott, meglehetősen csekély nézőszám mellett. A három filmből egyet teljesen elfelejtettem, egyre hellyel közzel emlékeszem (Aurora), egy pedig óriási hatással volt rám. Ez volt az Orangelove (ukrán), amit eddig egyszer láttam, akkor és ott és mégis az egyik legnagyobb mozgóképélményem. Azután a mozi után határoztam el, hogy amíg Pécsett maradt a moveast, addig annyi filmet nézek meg a versenyprogramból, amennyit csak lehet.

Egyértelmű volt hát, hogy tavaly is elmentem, az Apollóba költöztetett eseményre. A helyek száma igen passzentos volt, ráadásul néhány szokatlan, bár mint később kiderült nem egyszeri technikai probléma is felmerült. Ennek ellenére szuper filmeket néztünk meg. A kedvenc a délszláv válság rúgta sebekkel foglalkozó, szerb Huddersfield volt.

Az idei moveast, nem igazán fontos, illetve érdekes okokból kapott egy új nevet is, illetve egy igencsak eltalált emblémát. A cinepécsen, aranygalambot osztanak. A program meglehetősen gazdag volt, több tucat információs vetítés mellett, természetesen ott volt a 12 versenyfilm. Idén is közép-kelet európa filmterméséből szemezett az előzsűri. Az esti koncertek és a 24 órás rapid, kisfilmverseny csak hab volt a tortán. (A PTE-BTK csapat harmadik helye, pedig koktélcseresznye a habon. Gratula.) A napok száma ezzel szemben hétről, négyre csökkent, szóval logikus, sőt elvárható lépés volt, egy második helyszín bevonása a fő helyszín mellé, ami idén ismét az Uránia volt. Szóval full kapacitáson ment az Apolló is, illetve jónéhány offprogram volt a Civköz házban, megpersze a már beszélt koncertek, mulatságok a PécsiEst-ben.

A bérlet elképesztően/dícséretesen alacsony áron volt elérhető, vettem és végül hat versenyfilmet láttam, álljon itt róluk pár sor. Mindről csak röviden, de mégis. Már jó korán kinéztem a Zift névre hallgató darabot, amit csütörtökön hattól mutattak. Na én hattízkor keltem és beláttam, hogy buktam. Velem ellentétben whistleblower nem volt ilyen rest és írt is ilovepecsre, ha jól tudom. Másnap négyre sikerült magamhoz térnem. Sör és kukorica, hajrá fesztivál. Ebben lelkiállapotban sikerült beülnöm a meglehetősen ígéretes Márciusra (Marz). Osztrák film és arról szól, hogy három tiroli legény szén-monoxidba fojtja bánatát. A film után tárt karokkal néztünk egymásra, hogy akkor ez most mi volt. Én időpazarlásnak vagy hangulatrombolásnak mondanám. A színészek végül is nem voltak rosszak, és a kezdő jelenet rettenetesen erős volt. Ennyi volt, ami jól esett. Emellett viszont túl depresszív volt, a karakterek idegesítőek, a sztori nem tartott sehova és nem volt vége, egyszer csak vége lett a literszámra könnyezős jeleneteknek. Semmi lehetőség bármilyen konklúzió levonására, maximum annyi, hogy ezt a filmet soha többet. Jegyzem meg, nem találtam embert, akinek tetszett volna. 10/2

Hatkor jött a hirtelen minőség váltást a bosnyák Hó (Snow) idézte elő. Kedves tőle, mert még egy olyan film, mint a Március és otthagyom ezt a partit. Vidámnak ezt sem mondanám, de megvolt az a luxus, hogy lehetett követni. Hihetetlen érzés volt, tisztában lenni azzal, hogy mi történik a vásznon. Egy kis faluról szól a történet, amit összesen kábé egy tízen laknak, a többiek életüket vesztették a szomszédokkal való cirkuszolásban. Mindössze kettő hím él itt és mindketten kicsit el vannak szállva, így aztán az önfenntartás az asszonyok feladata lesz. Vadul küzdenek, hogy legyen mit enni, legyen lakás, illetve az egyetlen luxus, napi betevő cigarette is meglegyen. Ezutóbbi egyébként végig ott van, mintegy a civilizáció/civilizálódás toposzaként a film középpontjában. A karakterek kiválóan alkottattak meg és nem is egysíkúak. Jól megírt vívódás ez arról, hogy mi a fontosabb? A rög, amihez köttettünk vagy az élhetőbb élet. Számunkra nehezen felfogható, de talán valamivel könnyebben interpretálható probléma ez, amire a film az én szám ízének kicsit elavult, kicsit amerikai, de szép választ ad. 10/7.5

Nyolc órakor következett a Vakációskönyv, ami megint túl szomorúnak ígérkezett. Kómás apu, rágóárus kisfiú, stb... Aznapra elég volt az óriási emberi tragédiákból, amelyek helyenként fájóan hasonlítanak a mi gondjainkra, úgyhogy idő előtt elköszöntem az egyébként meglehetősen lassú és pangó török filmtől. Volt aki elaludt. Pontozni nem fogom.

Szombaton kettőkor nyílt a napom, a Szerelem és egyéb bűnök c. mozieseménnyel. Film szempontból egyértelműen Szerbia volt ismét a fesztivál csúcspontja számomra. Kiváló dinamikájú tragikomédia volt, bár inkább tragi. Sőt mondhatjuk, hogy igazából nagyon bús és komor film volt ez, köszönhető ez a egyik legsötétebb kontextusnak, amit el tudok képzelni egy szerelmi történetnek. Újbelgrád napjainkban. Szétrohadt betontömeg, ami minden zöldet vagy más egyéb színt nélkülöz. Itt keresztapáskodik Milutin, könyvelője Anica, kedvenc kutyája Stanislav. Utóbbi kettő elgondolkodik, hogy szeretik e egymást annyira, hogy elmenjenek együtt Szerbiából, persze a Don pénzével. Bonus trekk a rivális banda, a bolond anyuka, és a többi elmélyülésünket segítő, egyébként kiváló karakter. A szkript igazából nem sok lehetőséget ad, a feszültség oldására, ami van azonban tökéletesen kihasználásra kerül, így nem akarunk eret vágni a végére. Elpityeredni, azonban jó eséllyel el fogunk és ez így van jól. Ötletem nincs, hogy miért nem kapott díjat. 10/9

Négykor Szilánkok volt, ami három epizódra (Meccs, Fátyol, Délibáb) van szabdalva, melyek egy ideig amolyan Inarritusan éppen csak összefonódgatnak, aztán a végén teljesen egybe futnak. Komplett és okos film ez, pár komoly megbicsaklást kivéve. A történet ismertetését mellőzném, inkább ajánlom a megtekintését a lengyelek aktuális sztárfilmjének. Biztos letölthető vagy mi. Hatásvadászat és az említett bicsaklások miatt kap 7.5/10-et a fesztivál talán legkönnyebb filmje.

A másik Irina hatkor kezdődött és nem tetszett. Ugyanúgy, mint a Márciusnál, senkit nem találtam, aki dicsérte volna. Vontatott, unalmas nyomozás ez, egy talán halott lány után. Az özvegy férj semmi nem lát be, talán a végén valamit, ezért kifejezetten idegesítő a dolog. A helyzeten a karakterek például segíthetnének, de mind egy szálig kilométeres távolságban maradnak a befogadótól. Zene persze nincs, ami szintén mozdíthatna valamit. Szóval nehezen nézhető darab, ami csak kicsit jobb, mint a Március. 10/3

Miután kellően elvették a kedvünket a románok, már csak egy Cseh Tamás emlékestre maradt agyunk és lelkünk. Üdítő volt, Bereményi Géza pedig érdekes, de jobb lett volna, ha senki nem kérdez, csak hagyják beszélni. Ezután futás a jól megérdemelt borért és gyerünk vitázni a filmekről.

Másnap hatra mentünk Apollóba az 1-re. A vetítőgépek még délután elromlottak, a forgalmazótól kapott DVD csak hangot tartalmazott. Gratula vagy nocomment, döntsenek Önök. Csúnya baki az utolsó napra. Nincs mit tenni, baktassunk a díjkiosztóra (Alagútban, remek hely), ahol kapott díjat a Hó, a Fekete ruhások, Utolsó idők, Lelki béke és a Zift. Ez így jól is van, bár csak egyet láttam ezekből ugye. A fődíjnál jött a kettes számú "csúnya baki az utolsó napra", mert bizony a Másik Irina kapta. Remélem, hogy a román-magyar barátságon javított valamelyest, mert más észérvem nincs arra, hogy mit keres az Pécsi Aranygalamb az alkotóknál. A napokat a Budapest Bár koncertje zárta, erőteljes vizuval és az Alagút félelmetes atmoszférájával. Jövőre is, abszolút és nem csak ez hanem reméljük, hogy más filmes fesztiválok is (vissza)jönnek majd Pécsre 2010-ben.

Örökség

A nyáron még egy olyan poszt megírását terveztem, ami arra kérdezett volna rá, hogy miért tesz úgy Pécs (vezetése?), mintha a városban nem lennének középiskolák és egyetem. A mondat sarkos, árnyalom. Bizonyos döntések meghozatalakor, figyelmen kívül marad a szociálisan érzékeny diákság perspektívája. Az első ilyen eksön az volt, amikor elkezdték sarokba állítani a "téren" pipázó lurkókat. A vicces az, hogy leginkább a sokat ekézett kékeknek volt leginkább tele a puttonya azzal, hogy oda kell menni, mint egy indián telefonközpontosnak, figyelni kellett a füstöt. Viszonylag gyorsan belátta, akinek be kellett, hogy értelmetlen szélmalomharc ez és a "szit" felszabadult. (Az más napra tartozik, hogy a közteresek sem nagyon járnak már ki, így aztán a tér hajnalban úgy néz ki, hogy juj. Szerintem nem nagy feladvány összetakarítani magunk után. De ez talán most nem annyira érdekel itt senkit.)

A második megnyilvánulási formája a fenti jelenségnek, hogy a nagy "sétatéri" pánpécs partikból, egész egyszerűen ki vagyunk felejtve. Persze kortyolhatunk háromszáz forintos bort, különböző táncházakat élvezünk, avagy a frissen készített nemezbabánkkal oldalunkon gesztenyét is kereshetünk. Ezek persze, és itt mellőzök minden iróniát, remek programok. Főleg a második. További élményként egyedül a zúgva, hömpölygő embertömeg, elégtételt adó ingere. Ez a város legalább él, ugye. Ha esetleg, valami csoda folytán fel is lép valami (a beszélt alapsokaság) számára érdekes, egyrész csekély promót kap, ami a kisebb baj, de mindenképp vége kell, hogy legyen fél tízkor, merthogyugyebár a püspök pihentető álma minden felett áll.

Szóval erről még nagyon sokáig lehetne folytatni az egyfős diskurzust. Mik az okai, kik hibáztathatók? Ez a bejegyzés, azonban az Örökség fesztivál kapcsán tapasztalt kellemes meglepetésekről szól. Egy majdnem tökéletes balansszal rendelkező program, általam fontosnak ítélt elemei következnek most.




Természetesen késtem egy napot, mert ugye tegnap volt Kiscsillag. Lelkem ismeretén, azért nem esett csorba, mert figyelembe véve, hogy mennyien voltak gyakorlatilag mindenki tudott róla. Voltak ugyan kisebb allűrök (szám megállítása egy perc után, hogy ugyan már kapjuk szét a kordont), de hát nem minden nap mutathatja meg magát egy zenekar az alapközönségen kívülieknek, de alapvetően teljesen klassz mulatság volt ez. Mondom ezt úgy, hogy a Kiscsillag nem kifejezetten az kőkedvenceim egyike. A lényeg, hogy sokan voltunk (Dóm tér nyolcvan százaléka emberrel fedve), elhangzott, amiknek el kellett. Egyszóval, éljen a nagyipari közösségintegrálás. A mai nap meg semmi agyon izgatót nem tartogatott.

Tizenkilencedikén indul, horribilis összegekért, a Tánc/Film/Mű/Hely nevű, táncos workshop. Eltart pár napig és nem biztos, hogy érdektelen. Horvát nap is ekkor van egyébként, értelemszerűen elmarad a Széchenyi-tér körbetáncizása. Lesz viszont Diákfilmszemle a Kultúrkertben, hattól. Fél nyolctól, a dóm előtt zenél az Atmospheric (HR) és a Singas Project. Vegyünk bort és nézzük meg, ha esik akkor a zeneparkban. Huszadika a német nap. Aki, hozzám hasonlóan agyérgörcsöt kap a sramlitól, az tíztől nézegessen öreg autókat a sziten. Este lesz komolyzene meg blues (utóbbi az árokban, héttől), de talán inkább menjünk haza, mert másnap iskola van, lévén hogy hétfő lesz akkor. A romák következnek ekkor és lesz mindeféle tánc és zene. Séta tér, fél hat. Mindenképpen érdemes megvizitelni. Csakúgy, mint a hétkor, a várárokban kezdődő, Faludy-Villon máshogy névre hallgató programelemet. A furcsa hajú költő, hogyan költötte ár Villon verseit. Talán kicsit izgulhatunk a jóízlésért, de érdekesnek érdekes lesz. 22, autómentes nap. Akit meglátom, hogy személygépkocsiban üdül, annak ráütök a fejére, de csaj ha ismerem persze. Tessék vonattal, avagy siklóernyővel, megközelíteni az "ifjúsághatot". Napközben a Mecsek áruház előtt lehet pécsi dolgokat enni és inni, mert Helyi Termék Fesztivál kerül megrendezésre, melynek neve feldolgozhatatlan. 20 órakor, a Sétán kezd a Sonar, akikkel ott lesz Kárpáti Dódi, meg némi vizu. Előtte fél óra jazz muzsika is lesz, ráhangolásképp. Szerdán Zagar, azután a Szenesben Napra, ami ugyan nem Örökséges program, de rémjó és történetesen ott fogok dolgozni, úgy gyertek minnél többen simogatnia a búrám. Huszonnegyedikén, hajnali kilenctől, a Dominikánus házban előadás sorozat kezdődik Pécs történelméről. E napon kezdődik és tart még további kettőn át a Pécsi filmnapok, az Apollóban. Téma a buddhizmus. Este héttől népiek és urbánusok a Séta téren (Csík, Paso, HS7), az MR2 gondozásában. Fricsi-fröcsi, tinci-tánci. Pénteken nyílik és másnap zár az ANK-ban (már a valahogy sikerül megközelíteni) a Multikulti Művészfesztivál, ahol középiskolások dolgait vételezhetjük szemre. Az istenkúti művházban az Üres tér társulat ad elő, valamit Sziget címmel. Héttől pedig a Sétatéren az Unicum Laude zenebonázik, vagy hát dünnyög ugye. A hétvége első napján Navrang elektronikus világzenéje engem érdekel, nagyon. Meg is nézem nyolctól az árokban. Vasárnap egész nap borfesztivál a Séta téren, aminek biztató a neve.

A fejlődés szerintem érezhető. Szolid, de elismerő taps, amit a hét előre haladtával hangosítunk. Ja és itt egy normális program, mindenkinek, aki szereti.

Voltmár

Szóval, arról van itt szó, hogy olyan post, ami részben már volt itt, de most össze lett szedve. Jobba, mint az előbbi mondat. Vagy megjelenik az univban vagy nem, de a lényeg, hogy ti mindenképp elolvassátok. Ja és ezzel törlesztettem az Orfűs hátralékot. Íme:

...


Pannónia Fesztivál: Meglehetősen ambivalens fesztivál kapott helyet május végén Várpalotán. Egyfelől túlzás nélkül kijelenthetem, hogy az igen kemény négy nap volt. Ez számos apróságnak volt köszönhető. Például a hőmérséklet, csak a legengedékenyebb pillanataiban emelkedett 20 fok fölé. Az átlagot olyan 15-re saccolom. Ebből egyenesen következik, hogy több este talaj menti fagyok voltak, amit sátorban átvészelni, nem épp egy szláv karnevál. Minden este tehát, az összes textil alapú cuccunkat magunkra cibáltunk. Tessék elképzelni a reggeli illatkompozíciót, ami levegőben uralkodott. Semmi baj, jöhet a zuhany. Utólag belátom, túl sokat reméltem. Meleg vízről és tiszta felületekről fantáziáltam. Amikor beléptem a zuhanykonténerbe, szerencsére bravúros gyorsasággal fogadtam el a körülményeket és bemásztam a függönytelen fülkébe. Gyakorlatilag meg se lepődtem, hogy bokáig érő, jeges sárban állok. Azon már inkább, hogy semmi nyomás nem volt. Részletezhetném, de legyen elég annyi, hogy a fürdés után kellemesen melegnek éreztem, a kinti 10 fokos kánikulát. Ezek után tegyük fel, hogy megfáztam, ami egyébként hihetetlen módon nem történt meg, és szeretnék némi orvosi ellátást. Nos, ha volt is, meglehetősen rapszodikusan. Én csak mítoszokat hallottam róla. Elmesélhetném még a bejutásom kálváriáját, vagy a „toitoi” toalettek bizarr, reggeli arculatáról is szó eshetne, de mind csak egy állítást támasztana alá: A PAFE-nak bőven van hova fejlődnie infrastruktúra szempontjából. Másfelől viszont ott voltak az esti előadók, akik igen jó hibaszázalékkal dolgoztak. Ezt úgy értsük, hogy nem igazán tudok olyan koncertet mondani, ami rossz lett volna. Valószínűleg a „közönségszavazós” program-összeállításnak köszönhető, hogy nem volt olyan koncert, ahol csak egy két ember lézengett. Persze voltak kevésbé jó választások (AFC például, lásd: youtube), de leginkább az mondható el, hogy klassz koncertélmények voltak. Ebben nyilván oroszlánrésze volt a hidegnek, ami elől mindenki a táncba menekült. Összességében kiváló nyárnyitó mulatság volt ez, minden kis betegsége ellenére.

Fishing on Orfű: Négy ember fröccsöt iszik egy stégen. A nap lemegy, hőseink táncra perdülnek. Pár óra múlva fáradtan visszatérnek a partra. Ekkor már vörösbor kerül elő. Talán egy vízipipa is. Reggel itt ébrednek, aztán elzarándokolnak egy büfébe. A fröccsökkel pedig vissza a stégre. Igazán erős karakterrel rendelkező fesztivál volt ez, melyet remélem a fenti pár mondat valamelyest érzékeltetett. Szóval a camping, a tó, a zenék, az egész együtt, egy végtelenül pozitív atmoszférát hozott létre. Ehhez még hozzá jön, hogy meglehetősen családias létszámban voltunk, kellemes méretű helyen. Több ízben elő is állt az a helyzet, hogy ugyanazzal az emberrel kértük a sörünket, vagy ugyanazzal a lánnyal táncoltunk. Igaz a véletlen-faktor talán némileg kisebb utóbbi példánál. Az utolsó napi sárdagonya, pedig egész egyszerűen felejthetetlen volt. Emberek egymásra csúsznak, esnek, zuhannak. Az életveszélyes helyzetek öleléseket indukálnak. Az ölelések pedig jó esetben további öleléseket. Én speciel imádtam, volt aki nem. A sarat, nem a FOO-t. Azt szerintem mindenki. A nyár legjobbja.

Veszprémi Utcazene: Itt nem volt camping, illetve nem az volt a jellemző. Nem voltak sörsátrak, nagy füves területek és karszalag sem. A színpadok is meglehetősen csekély felszereltséggel bírtak. Persze ha volt, hiszen az apró „raklap-stage”-ek teljesen csupaszok voltak. Ezzel még véletlenül sem akarom azt sugallni, hogy amatőr, netán igénytelen fesztivál volt. Csupán egész más volt az arculata, mint a többinek. Kis számban voltak „nagy” zenekarok, sokkal inkább a „kisebbek” kaptak teret. És ez így volt jól. Egészen elképesztő hangulata van, amikor egy gyakorlatilag ismeretlen multikulturális duó, félig németül, félig magyarul dalolva maga elé szegez közel száz embert. Vagy amikor félbolond franciák esténként, menetrendszerűen grandiózus össztáncra ösztökélik a népet, hogy aztán bevonatozva a tömeg közepébe megcsinálják a nap koncertjét. La Fanfare en Petard-ról van szó természetesen. Talán abban is rejlik a varázsa az Utcazenének, hogy mindenki talál olyat, amit szeret, de elképesztően nehéz oda eljutni, mert jó eséllyel találsz valamit, ami visszatart. „Csak még ezt a számot!” és már el is ugrik még egy óra. Végül két tanács jövőre. A várban csövezni egy éjszakát (kettő már sok) jó dolog és akkor is vigyél hangszert, ha semennyire nem tudsz zenélni.

...

Filmek hete

Krakkóból hazaérve végrevégre volt időm filmet nézni. Itthon voltam egy egész hétig és jó sok mozgóképes imputot nyomtam magamba. Jó is volt picit más gondolatait látni, mint a sajátokat. Már untam őket. Jöjjön jóféle filmes poszt, amilyen régen volt. (Annak aki nem néz halfpécset. Az ilyen típusú ember, egyébként figyeljen, mert könnyen előfordulhat, hogy ráütök a kezére. Vagy a fülére. Kicsit persze.)

Megvallom nem nagyon törekedtem intellektuálisan megterhelő darabok kiválasztására. Tarkovszkij, tehát ismét kimarad és ki fog még nagyon sokáig. Dániel pajtásnál a klasszikus "négyfilmes" estét tartottuk meg. Lábjegyzet: tudvalevőség, hogy a négy film a legjobb szám, akkor ha aznap estére nincsenek nőügyek, világmegváltó tervek, ellenben van kóla és chips. Ez azért van így, mert a három film egyértelműen kevés. Ötnél pedig könnyen előfordulhat, figyelmünk elkóricálgat néha. Ötfilmes esténél, csak buta filmek jöhetnek tehát szóba, vagy amit legalább féltucatszor láttunk már. Lábjegyzet vége.

A Jégkorszak harmadik részével kezdtük, ami eddig érthetlenül kimaradt dínókat helyezi közzéppontba. Az új hősök fiatal példányai, rosszul néznek ki. Csak annyira gagyik, mint Gon, ha ez mond valakinek valamit. (Csalni ér.) Van mimikájuk viszont. A nagyobbak rendben vannak. A muvi amúgy továbbviszi, az újkori animációs film hagyományokat, miszerint seggre esni vicces, amivel persze semmi gond nincs. A poénok kicsit butácskábbak, a történet és a dialógusok kicsit sutábbak, mint korábban, de ezt minden gond nélkül, tudjuk be annak, hogy ez mégiscsak egy harmadik rész. Egyszer klassz kis szórakozás, mégegyszer meg minek, a motkány pedig még mindig vicces. 10/7

A Crank 2 kritika halfpécsen van.

A Notre Dame-i toronyőr című rajzfilmet, utoljára a megjelenésekor láttam (1996)és megvallom elfeledkeztem róla. Mindeddig azt hittem, hogy a kedvenc Disney féle rajzfilmjeim a hőskorból ('90-2000-ig), az Oroszlánkirály és A Szépség és a Szörnyeteg. Ez most sem változott, épp csak odatolakodott a beszélt darab is. Ez főként annak köszönhető, hogy kicsit félretéve az állatokat és jó és gonosz problémakört, az írok komolyítottak egy keveset. Ennek eredménye, hogy talán a legzordabb hangulatú történet kapott helyet Párizsban. Az erős társadalomkritikák, a gyakorlatilag példátlan, be nem teljesülő szerelem, az egyik leggonoszabb karakter, aki valaha helyet kapott Disney mesében, ezek mind olyan dolgok, melyek egy felnőttet és komoly gondolkodásra késztetik. Mindezt pedig teszik úgy, hogy a fiatalabb közönség, gyakorlatilag semmit nem vesz észre ebből. (Ahogy én sem '96-ban.) Rajzfilmből (ami szerintem külön skálával logikusabb) a 10/10-et eddig csak a fenti két darabnak adtam, de úgy gondolom itt sem túlzás.

A Véres valentint lévén, hogy otthon néztem sajnos a kommersz 2d-ben voltam kénytelen befogadni. Az egyszernézős tucatfilm iskolapéldája. Műfajában slasher horror, de semmi olyan pluszt nem nyújt, mint a Fűrész vagy a Motel. Jóleső kliséhalom, kinézetre klasszul kitalált sorozatgyikossal. Semmi fordulat, semmi plusz. Semmit nem vesztesz, semmit nem nyersz, ha megnézed. Azért alapvetően szórakoztat, ezért kap fél pontot, ami megmenti a nullszaldótól. 10/5.5

The Boat that Rocked és Brüno cucc szintén halfpécsen.

A Képlet, ahol Nicholas Cage újra tudós. Alapvetően volt hangulatom a filmhez. Legalábbis azt gondoltam, hogy nosza, itt ez a hideg folyadék (nem sör ezúttal), itt van némi saláta is, fogjunk neki egy jó kis nyomozós, néha félős, misztikus habcsóknak. Adott az özvegy apa, akinek gyermeke egy titokzatos számsorhoz jut hozzá, melyet ötven évvel korábban jegyzett le egy leány. Apa persze okos, uccu nyomoz is. A megoldás persze nem más, mit z elmúlt ötven év nagy katasztrófái. Az utolsónál a baljós EE betűpár áll, azon helyiértéknél, ami a holtak számát jelöli. Kb. hetven jóleső percig, gusztusomnak megfelelően csorog film. Sőt meglepetésemre, néhány igazán jól sikerült megoldás is örömet okoz. Nic bácsi karaktere ha nem is észveszejtő, de legalább korrekt. Emberünk közelmúltbeli szerepvállalásait tekintve, ez több mint elég. Aztán 20 perccel a vége előtt beüt a krach, mert rájövök, hogy hova is tart a sztori. Izgulok is, hogy ne az legyen a vége, ami lesz... Kisvártatva üvöltésre kapják fel a fejüket az utcánkban sétálok én meg 10/6-ot adok.

A Remény rabjai egy olyan hiányosságom, amit ideje volt pótolni. Az imdb toplistáján az első. Ez azért nem kutyafitty, már bocsánat. És bizony, ha nem is legjobb film a történelem során, de egészen kiváló darab. A történet egy feleséggyilkos elítélt (Tim Robbins) tizenkilenc börtönben töltött évét meséli el. Barátságokat, kevéssé barátságokat, lehetőségeket. A remekül megírt karakteren keresztül, számos univerzális emberi kérdésre kapunk választ, alternatívát. A karakterek közötti relációk hasonló célt szolgálnak. Ilyesféle rapidkritikába, ezeket lehetetlen besűríteni. Nem is kísérlem meg. Megetkintését viszont erősen ajánlom. 10/9

Sort kerítettem még a Weeds ötödik évadjának megtekintésére, de nem tudtam végigvinni. A bőrlehúzás legrosszabb fajtája. Fűről már alig esik benne szó. Nem vicces. A főhőnő már szerethetetlenül ostoba döntéseket hoz. Andy karaktere elpuhult. Nem érdemes időt szánni rá.

[Siettem, ergo sok az elragzás.]

Holnap gólyatábor.