Budapest prokontra

Szeretem: Szeretem, hogy elképzelhetem, hogy ott élek. Kodály köröndön vagy Ferenczy István (Steve Frenzy egyébként) utcában. Szeretem, hogy 2 percenként járnak a villamosok a körúton. Egyáltalán a körutat. Ahol egyébként szeretem, azt is, hogy ha úgy adódna, tudnék félpercenként száz forintért peep-showba menni. Szeretek metrózni. Szeretek rágyújtani egy budai erkélyen. Szeretem a kocsmákat. (később elmesélem melyeket) Szeretem, hogy 4 és fél méterenként találunk McDonald's-Burger king kombókat. Szeretem a Bérkocsis és a Népszínház utca nyújtotta izgalmakat. Szeretem az Astoriát, az Oktogont, Ferenciek terét, a Váci utcát, a Lánchidat, Szabadság szobrot, Hősök terét, a Gát utcát, a Török utcát és még sok egyéb minden teret, utcát. Szeretek sörözni az A 38 tövében. Szeretek sörözni a Petőfi híd másik felén is. Szeretem, ha egy részeg csöves "kis kommandósnak" hív a Blahán. Szeretek izgulni, hogy leszakad-e a villamos alatt a Margit-híd. Szeretek kávézni, egy kopottasan elegáns kávézó teraszán, egy nem túl egészséges fa alatt. Szeretem a Deák teret, még ha óriási rúzsok vannak ott, akkor is. Szeretek másnaposan ülni a Szépművészeti lépcsőjén. Szeretem azt hinni, hogy a Ludwig múzeum a várban van, mindezt a Moszkva téren persze. Szeretem, a merci lopásokat a keletiben...

(Már most tudom, hogy rengeteg dolgot hagytam ki.)

Nem szeretem: Nem szeretem, ha a földet nézem, több a hányás és pisi, mint a szabad aszfalt. Nem szeretem, hogy minden ötödik ember tarhál. Nem szeretem, hogy egy átlagos téren több hajléktalan alszik, mint ahányan keresztül mennek rajta és nem azért mert gyűlölöm a csöveseket, hanem mert elkeserítőnek tartom. Nem szeretem, hogy az eladók nem mosolyognak és még annyira sem köszönnek. Nem szeretem, hogy levegő oxigén tartalma, legalább a fele, annak ami itthon van. Nem szeretem, hogy helyenként félelmetes...

(Innen is rengeteg hagytam ki, de így szép posztot írni.)

[BP#1] Félelem és Reszketés Budapesten

Múlt héten hazajöttem Budapestről. Kicsit korábban pedig felmentem. Négy dús napot töltöttem ott. Ezt fogom most itt Önnek, Nyájas Olvasó szummázni, több darabban.

Október huszadik napján érkeztem meg hazánk fantasztikus fővárosába. Miután a tüdőm megszokta, hogy a levegő gyakorlatilag szürke, és ezáltal az agyam újra kapott némi oxigént. Realizáltam, hogy a Keletiben vagyok. Egyedül, mert Dimitrij késlekedett. Vagy a vonat ért be pontosan, Ő pedig ezt nem is gondolta, hogy megtörténhet. A lényeg, hogy egymagam álldogálltam, az óriási vasszerkezet alatt és nem volt más dolgom, mint figyeltem az embereket. Kettő féle volt. Az első típus, aki annyira szürke, hogy ha van más dolgom, valószínűleg észre se veszem. Olyanok ők, akik talán sose változtatnak. Az életbe beleposhadt emberek. Ha úgy alakul, hogy az egyszeri ember észreveszi őket, akkor bizony rájövünk, hogy mennyire búsak ezek az emberek és mennyire jól esik nekik, ha nem elmegyünk mellettük, hanem megállunk mellettük. A prototípusa e halmaznak, mondanom sem kell, a "csöves". A második típus a várakozó típus, amelynek egyedei időről-időre részesülnek abból a kegyből, hogy vágya beteljesül. Például kiírják, hogy honnan indul a Mecsek IC. Ez a kétféle ember, sajátosan reménytelenül reményteljes, ugyanakkor meglehetősen bús atmoszférát generál a beszélt helyen.

Dimitrij érkezik. Hova menjünk? Kérdi. Mindegy, de oda piros metróval. Mondom. Fel kell rázódjak, ki kell, hogy húzassam magamból ezt az instant rosszkedvszerűséget. Ennek a lehetőségét pedig abban látom, hogy hátulgombolós koromban, oly nagy örömet okozó piros metróval közlekedjek. Elmegyünk két prototípus mellett is, akik filctollal írt táblákkal szólítják meg a "Kedves Embereket". Lélekben már futok az aluljáróba. Menjünk a Moszkvára. Szeretem azt a helyet. Tudjátok, csalamádés hamburger, feketézők fürtje az óra alatt, este fiatalok ugyanott. Kemény karakter. Lenne, ha nem lenne szigorú köd, ami feketébbre rajzolja a karikát az emberek szeme alatt, mint amilyen valójában. Így csak egy, még a keletinél is depressziósabb hely. Semmi vörös, semmi sárga, de még csak neon se, csak szürke. Nincs választás, uzsonna a McDonald's-ban, majd ugrás a "négyeshatosra", hogy eljussunk Ferencvárosba. Ott lakik Gabi, egy garantáltan sárga szobában.

A Mester utcán beugrunk a spárba. Illetve beugranánk, ha beférnénk, de végül megoldjuk. Vettünk egy üveg bort. Én vettem mellé, egy doboz pezsgőtablettát, mert betegnek érzem magam és két csomag óvszert, mert optimista vagyok. Igazából egyet akartam csak, de adtak hozzá mégegyet. Kedves. Végül odaérünk a fiúhoz, én leheveredek az ágyra, ahol jóízűen nekilátok az első pezsgőtablettának. Egészen retro életérzés. 1994-et írunk, Szentlőrinc és én óriási érdeklődéssel és meglehetősen türelmetlenül várom, hogy elpezsegjen már a narancsos Plussz. Az orrom olyan közel dugom a pohárhoz, hogy a buborékok finoman permetezik az arcom. Aztán megiszom és vége szeánsznak. Dimitrij közben elmegy, tanulnia kell még. Ahogy vendéglátomnak is, így aztán ő asztalnál görnyed rajzlap fölé, én párnák közt heverve, vetem magam az ÉS legújabb számába. Hirtelen helyrerándul a kedvem, mert rájövök, hogy így néz ki az, ahogy ideális esetben elképzelném az egyetemi éveim. Máshogy mondom, ez is egy igen csábító alternatíva. Ezt fokozandó lezajlik egy igen elmés párbeszéd, mely mintegy szummázza a két fél dilemmáját. Gábor: Már csak egy képletet kell felírnom. Zsombi: Lehet, hogy fel kéne írnom egy képletet. Tessék mindent belelátni, valószínűleg benne is van.

(Vége az első résznek, mint a diafilmeken.)

Gábris írta kocsmakritika, a fővárosból

[nem, tulajdonképpen nem én]

Egyetemi Kávézó (Budapest XI. Zenta utca 5):
A látogatás apropója SLIPre való szárazedzős megbeszélés megtartásában gyökerezett, az általunk ismert helyek aktuális kapacitása nem volt képes a csapattagok befogadására (kedd este!!!). Tehát egy órás tikkadás után felüdülve ujjongtunk hogy végre valahol kiszolgálnak minket iható kenyérrel.
Az ajtón belül 30 centire sunnyogó küszöb alattomosan rákoppintott a nagy lábujjunkra, jelentősen felgyorsítva fejünk útját a pult felé, nem ügy. Nagy hirtelenséggel huppantunk le a székekre mielőtt bárki elbitorolná helyünket. Az ivó egyik belső kisebb részében sikerült elhelyezkednünk, több összetolható asztal és búsan kucorgó sörösrekesz-tornyok társaságában. Nagy plusz pontot érdemel ez a helyiség, gyakorlatilag bármilyen célra átalakítható. Innen a pult elé lépve belebotlunk a csocsóasztalba, ami a fajtársaihoz híven (kocsmai csocsóasztalok) várhatóan lejt, elviselhető mértékben. A szeszelde másik szárnyát egy nagyobb tér alkotja, puha kanapékkal és biliárdasztallal. Innen nyílik a mosdó is. Viszonylag kulturált, két játékos számára kialakítva, melegvíz nincs, folyékony szappan és kéztörlő eszköz viszont rendelkezésre áll.
A folyadékok választéka sokszínű, a torokkifordító kommersztől kezdve az igényes színbe csomagolt tiszta etilalkoholokig. Helyi viszonylatban az árak épp az elfogadhatóság határán egyensúlyoznak, közepes költségvetésből már lehet rendesen nyakalni a különböző lőréket. Az italok mellett felszolgálnak nyálcsorgást hirtelen katalizáló melegszendvicset is, érdemes kipróbálni. A kávéfogyasztáshoz nem volt szerencsém, valójában tippelni sem tudnék miért erről az italról nevezték el az adott szomjoltó intézményt.
A közönséget meglepő módon döntő részben egyetemisták és főiskolások alkotják változatos oktatási helyekről érkezve. Ennek hátránya hogy előfordulnak csúnya bácsik is, akiknek gyorsan megtetszenek a Tomi órájához hasonló fényes tárgyak.
Összesítve a hely korrekt, de a viszonylag magas árak lehúzzák a pontszámokat. Délutáni beülésre vagy esti beszélgetésre alkalmas, nagyobb összejövetelt viszont célszerű máshova tervezni, pláne ha a program gerincét az alkoholfogyasztás adja. A 10 pontból 6ot sikerült elérnie, ami „Ivó” minősítésnek számít.