Vadnyugat, egyház, Guy Ritchie reloaded

Igen régen írtam már ide, most nézem csak. Ennek oka, hogy nem nagyon néztem filmet. Három darabot, ebből az egyik a Sukiyaki... volt újra, moziban. Emellett volt még Spíler(végre), valamint a Doubt (Kétely?). Először a filmszínházas revaccsingról pár gondolatot. Mártonnal (a.k.a. borsi) a körülményekhez képest meglehetősen gyanútlanul vágtattunk az Uránia mozi felé. A pattogós tempónak több oka is volt. Az egyik, hogy természetesen késésben voltunk, a másik hogy az időjárás, ami egy komolyabb szibériai szabadtéri fesztivál hangulatát idézte. A fenti körülmények pedig elsősorban a társaságra vonatkoztak, miszerint rajtunk kívül ott volt Gábor, Dani (a.k.a. dante), valamint egy komplett hardcore művészetis brigád (amibe egyébiránt, a már említett Kajcsáék Dániele is benne foglaltatik). Ezutóbbi társaság egyik prominens tagja, azzal fogadott, hogy nála bizony pontosan fél literrel több vodka van, mint amennyit a moziban szokás magunkénak tudni, valamint számos malátaszörp konzerv. Jabocsi, mondtam és elmentem jegyet venni, ezt követően pedig befoglaltuk a helyeket. A társaságunk szűken egy teljes sort elfoglalt és ezzel a nézőtéren ülők háromnegyedét tette ki. Ők rossz napot választottak. A megkezdett beszélgetések és kacajok, ugyanis a film kezdésekor sem hagytak alább, sőt teljesen random helyeken vihogtak bizonyos személyek. Ezt nyilván a vodkának tudhatjuk be. Szeretném megjegyezni, hogy egyik fent említett jellem sem vett részt a film alatti huligánkodásban. Mi átláttuk a SWD végtelen komolyságát és felmértük az ehhez való viszonyulások lehetőségeit. A hangulat tökéletesre sikerült és igen maradandó moziélményben volt részünk. Ezután az előre megbeszélt Sarok felé vettük az irány, miközben a szél nem hogy alább hagyott volna mintinkább még jobban nekigyürközött és kedvesen pofánkba vágta, a forrónak épp nem mondható havasesőt. Megküzdve az elemekkel, mint négy fáradt vadnyugati hős (ketten ráadásul hosszú kabátban), beestünk a fenti csapszék meleg ölére. Némi üldögélés, idézgetés után pedig nekiálltunk egy kisebb-nagyobb megszakításokkal tarkított csócsó partinak, ami kb három órán át tartott. (Megjegyzés: Teganp valami hasonlót akartunk megismételni, Danival (ezúttal a.k.a. Dimitrij), de a Sarok tele volt, egy nem túl kellemes kompániával, úgyhogy lemenekültünk, a megbízható Zöldbe.)

Doubt: A történet egy egyházi iskolában kap helyet, melynek konzervatív igazgatónője (Meryl Streep), nem tud eszközeivel lépést tartani egy kinyíló világgal. Egy évvel vagyunk a JFK-merénylet után és az erkölcsök átalakulóban vannak, a korábban értéknek vélt dolgok kezdik elveszteni hatásukat. Az nép önmagába és tagjaiba vettet bizalma elkorcsosul és emiatt másban keresnek összetartást. Sokan a vallásban. Az iskolához tartozik egy parókia, melynek papja (Philip Seymour Hoffman), akaratán kívül szemben áll az igazgatónővel. Ez részben annak tudható be, hogy az atya sokkal inkább belátóbb, mint beosztottja, újító szándékú, progresszív miséket, órákat tart. A másik ok, hogy egy gyemrekmolesztálási-ügybe keveredik, legalábbis a nővér ezt állítja és sorra próbálja meggyőzni az egyes érdekelteket igazáról. Elsőként a naiv beosztottját, aki minden erejével azon van hogy ne kelljen elhinnie, amit az igazgatónő állít. Később pedig az érintett gyerek anyját, aki érdekes indítékra hivatkozva, nem lép különösebben a dolog ellen. A filmet egy színdarabból forgatták, amit a rendező (John Patrick Shanley) írt. Az eredetiben csupán négy szereplő van jelen (atya, nővér, anya, másik nővér). A mozgókép is rájuk koncentrál elsősorban és remek színészeket kaptak a karakterek. A négyből négy mindenképp igaz a brigádra. Apró gesztusokkal és megrendítő lendületes eszköztárral tökéletesítik karaktereiket. Igaz könnyen belátható, hogy a megemlített két aktor hordja, mozgatja a sztori. A dicséretet erősíti az az állítás is, hogy ismét egy olyan kamaradarabot (a több helyszín ellenére) láttam ami a neki szánt 90 percben tökéletesen lekötött. Érdekes volt a történet, ami nem ócsárló módon, mégis kissé kritizálva mutatta be a valláson beüli buktatókat összeférhetetlenséget. Morális kérdések merülnek fel, amelyek megválaszolása a dolog végén ránk van bízva. Ezeknek a kérdéseknek, pedig tökéletes helyszín a tulajdonképpen zárdajelleggel működő iskola, ahol a dogmák, erkölcsök könnyen elhomályosítják a racionális érveket. Alapvető emberi akciók, cselekedetek meglétéről, hiányáról is szól ez a történet, a tabuk romboló erejéről. Dícsérhetném tovább a filmet, aki szereti az ilyesmit, az már ráizgult, aki pedig unalmasnak véli a beszélgetős, lassú dolgokat, ahol sok a kitartott plán, azok mellőzzék. 10/9

Spíler (RocknRolla): Rövid leszek. Nagyon vártam ezt a filmet, részben magam miatt (az első igazán kedvenc filmem a Blöff volt), részben pedig a külföldi kritikák miatt. Utóbbiak nem magasztalták az égig, de jórészt azt állították, hogy Guy Ritchie visszatért. Egész így igaz is. Semmit nem újít. Ezúttal kihagyta, a Revolverben kipróbált, de szarnak bizonyuló gondolkodós részt és visszatért a jól ismert, csavaros, de nem követhetetlen gengszter-sztorihoz. Az újítások teljes hiányát a szó legszorosabb értelmében vehetjük és sajnos nem feltétlenül pozitív értelemben. A karakterek, a helyszín, a nyelvezet, a stílus, minden a Blöff és Ravasz, az Agy... vonalat képviseli, éppcsak kicsit gyengébben. Az orosz fazon kifejezetten szürke, Gerard Butler nem hozza, azt amire Jason Statham kétszer is képes volt. Tom Wilkinson karaktere, pedig fájdalmasan hasonlít Baltás Harry és Bunkó figuráira, a gond az hogy útóbbiak (főleg Bunkó), apróságaiban sokkal eredetibbek voltak. Két forma van, akit szerintem el lett találva és thxgod a második részben biztos szerepelnek majd, ez pedig Archy és Johhny Quid (utóbbi bárzongorás dumája zseniális). Összeségében jóval a Blöff és kicsivel a Ravasz... mögé tudnám elhelyezni. A Real RocknRolla jobb lesz. 10/6.5

Minden olyan, mintha az volna ami, de mégsem...(Quimby), de tényleg...

Minden olyan, mintha az volna ami, de mégsem...(Quimby)
Sukiyaki Western Django: Nos akkor egy rövid ismertetés, hogy mit tudtam én a filmről, amikor nekiálltam. Mindenek előtt ez egy japán westernfilm, műfaját tekintve sukiyaki-western. ( A sukiyaki egy japán eleség, ott ez van spagetti helyett.) A rendezőről (Takeshi Miike) egy öntörvényű anarchista jelenség rajza fejlődött ki bennem. Többek között olyanok mondták rá, hogy perverz, mint a Motel rendezője, Eli Roth, aki azért maga is hagy némi kívánnivalót maga után, épelméjűség terén. A vélemények csúcsa az volt, amikor olvastam, hogy ő Quentin Tarantino kedvenc rendezője. Jah, mondom, bocs, akkor én leveszem a kalapom, hozok egy tacót és megnézem a filmet. Amúgy a japán gore filmek híres alakja ő, akinek volt filmje, amikor vetítés után hányószacskót osztogattak, volt kapcsolat a maffiával, satöbbi. Nem titkolt célja volt, hogy Tarantino KillBill-jét megcsinálni, amerika nélkül. Aki kicsit is jártas, az tudja hogy ez kábé mit jelent. Nah, ez a film pont az. Végig kitekintések, utalások sora fedezhető fel. Jól ismert zsánerek fuzionálódnak, ezek vagy leesnek vagy nem. Ha nem akkor a film sokkal kevésbé szórakoztató. Van itt Gollam, VI. Henrik, Clint Eastwood, tipikus anime arcok, szóval csak győzzük követni. Olyan sok az ilyen apró poén, hogy a sztori gyakorlatilag el is veszik, hiszen előbbiek vannak előtérbe helyezve, hogy az amúgy sem bivalyerős sztori elenyészik kissé. Mondjuk nem egy kifejezetten komplex darab, ezzel a legnagyobb hibája(?) a darabnak. Tipikus western történet. Idegen jön a pénzért, két rivális banda, szép nő, orbitális harcok, bónusz meglepetés. A végén Last man/woman standing. A jó, hogy semmi nem úgy történik, mint mondjuk az eredeti Djangoban, vagy a Az egy maréknyi dollárért-ban. Mert ez japán cucc. Elképsztő harcjelenetek, természetes a műfaj zsánereire támaszkodva, szamurájkardal és Götling(gatling?) stuffal, emberekből épített pajzsok, számszeríjász. Nos gondolom nem lepődünk meg, ha ezáéltal gallonszám folyik a vér, és kilószám szakadnak le a végtagok, egyszóval hellyeah! És az akció, nem csak egy két jelenetig van jelen, hanem végig. A poénokra már utaltam. E két nagyon fontos elem mellett, pedig kapunk egy jóadag filmes bravúrt. Pl.: az egyik alltime kedvenc képemmé vált a végső párbaj előtti nagytotál. Egyszerűen zseniális. Egy olyan film ez, amit valaki vagy nagyon szeret, vagy utál. Nos én az utóbbi csapatban vagyok abszolút, de elismerem, hogy a filmnek van néhány komoly hibája ezért adok 10/8-at. (Egy kis segítség: aki utálták a következő filmek bármelyikét, azok hagyják ki: bármilyen western, bármely QT film, bármely RRodrigez (kivéve a fos kémkölykök), 300, Versus, meg a többi japán agymenés.)
Komolyan lövöldözős hangulatom támadt... Még baj lehet...
Jövő héten Urániában újra megnézzük páran, csak az jöjjön, aki bírja, aki tudja, hogy végigcsinálja, de az jöjjön... Utána: lólopás, aranyásás, párbaj a Sziten, majd pihenő a Zöldben.

--

Világra jött az Oscar jelöltek listája. Pdf,html. Köszi lokálhoszt. Bejött a sok Benjmin Button. A többit még én se böngésztem át.

Egy sci-fi röviden, de mégis

Gattaca: Tipikusan az film, amit mindig meg akartam nézni, ahányszor a TV-ben ment, de mindig elmolyoltam a dolgot. Ennyiszer talán csak a He7edik megnézését sikerült elcseszni. Nos vettem a fáradságot, energiát és beszereztem. A történet a nem túl messzi, de annál aggasztóbb jövőbe visz minket. Egy olyan jövőbe, ahol egy tökélyre vitt übermenschizmus uralkodik. Egy olyan világ ez, ahol senkit nem érdekel a konkrét személyiség, csak a génállomány. Ez alapján döntik el, mire alkalmas az ember. Hősünk, Jerome/Vincent (Ethan Hawke), ennek megcáfolására, mármint hogy csak a gének határozzák meg az embert, törekszik. Igaz ezt nagyrészt akaratán kívül. Űrhajós szeretne lenne, ám ebben meggátolja a selejtes génállománya. Rájön, hogy ezt a rendszert is át lehet verni. A film többféleképpen értelmezhető, a műfaji kereteket tekintve. Egyrészt egy korrekt sci-fi, ha ekképp tekintünk rá, akkor megkapjuk a jól működő, ám belülről rohadt jövőképet, melyet már sok helyen láttunk. Másrészről klasszikus "hodunit"(kitette) krimi, ekkor gyakorlatilag egy másfél órán át tartó, ám egész élvezetes szőrszál, nyál, pisi vadászatot kapunk. Harmadrészt gondolhatunk rá élettörténeti filmként, mely egy fiúról szól, aki a bátyja árnyékában nő fel... A mozi értékei, azonban jelen esetben (is), akkor jönnek ki igazán, ha a hármat egységbe forrasztva szemléljük, így rajzolódnak ki, a komoly aktualitással bíró társadalomkritikák, a kellemesen egyszerű-bonyolult karakterek. Igazán kellemes, de nem a legjobb darab, a "nincs lehetetlen" témára. A vége pedig kifejezetten lélekemelő (mazsi, ezt a szót veled találtuk ki, vagy ez nem az a szó, vagy nem is tudod miről beszélek?).10/7

--

Az űr magasan van? A fizikusok szerint nyilván nincs, hiszen nem felettünk van, hanem körülöttünk. Máshogy kérdem: Aki tériszonyos az fél az űrben/Űrben? Szerintem mindenki fél az Űrben. Szerintem engem zavar, hogy Űr/űr/semmi vesz minket körül. Mi van, ha egyszer csak kipottyanunk oda? Végülis csak visszamegyünk oda ahonnan jöttünk, nem? Hazaérni mindig király. Csak ne hagyd nyitva az ablakot estére...

Kertinpresszió

Valójában ideírta: borsi

Nagy Imre út X Maléter Pál út

Koránkelő autók mosódnak az útba
Irányjelző, motor-sóhaj, sor
Kőolaj mise a kereszteződésnél

A lámpa zöldre vált

Mozdulatlanul megvakult minden
A gumik aszfaltosak
Panelházak halkan hümmögnek

A lámpa sárga

Ázott felhők alatt szürke galambok
Függnek félős csoportokban
Fák távolabb...

Piros...

Kéz és Kötél

Egészen sok mesélni valóm.
Az első, hogy láttam egy filmet, amiről még mindig nem tudok írni, annyira zseniális és annyira nehéz értékelni. Mindenki nézze meg: The Man from Earth. Gondolkodós.
A második, hogy megnéztem viszonylag sok Hitchcock darabot még. Sikerült az alábbi filmeket sorrendbe raknom és ezt fogom közölni, pár szóval meghintve. Tehát, először a megnézés sorrendje: Psycho, Hátsó Ablak, Szédülés, Kötél, Madarak. Most pedig klasszság alapján sorozva: Az első hely egész sokáig a Psychoé volt, de a Kötél (The Rope) elvette tőle. A legrövidebb és a legrégebbi az általam látott darabok közül, ezzel együtt a legzseniálisabb is. Ha nem az első lenne, akkor azt mondanám, hogy tökélyre fejlesztette a rendező, az ismert fogásait. Így azonban azt mondanám, hogy alapvetően tökéletesek voltak, csak később koptak meg kissé. A színész irányítás egész egyszerűen zseniális, ugyan ez mondható el a helyszín használatról és a történet vezetésről. Egy kamara darabról beszélünk, tehát végig gyakorlatilag beszélő fejeket látunk, egy szobába bezsúfolva. Az ilyen típusú filmeket én jelen írás tárgyán kívül kétszer élveztem ennyire, bár a korábban írtam már, hogy nagyon szeretem az efféle minimalizmust. Mégpedig a fentebb említett TMFE-nél (bocsi) és a Sleuth nevű mesteri darabnál. Végig izgulunk, bár magam sem értettem miért, hisz akikért izgulunk, azok nem kifejezetten szimpatikusak, mégsem akarjuk, hogy ők mint főszereplők lebukjanak. Ez biztos valami tudatalatti dolog, hogy azt szeretjük, aki a központban van. Nem értek a lovakhoz...
A második a Psycho volt. Erényeit korábban már taglaltam.
A harmadik helyet a Szédülés (Vertigo) tudhatja magáénak. Gyakorlatilag egy klasszikus krimi történet, némi pszichológiával megnyesve. Agg kora ellenére számos modern dolgot, jelleget fedezhetünk fel benne. Sokak által a legjobbnak tartott A.H. darab, engem azonban zavar az olyasfajta befejezés, mint ami itt és a Madaraknál van. Nekem hiányzik 5 perc. Nyilván hívhatjuk ezt "hicskokos" befejezésnek, engem akkor is nyomaszt, hogy nincs elsimítva. Ennél a filmnél külön kiemelendőnek érzem a színészek munkáját. James Stewart, mondjuk a Kötélben és a Hátsó ablakban is tökélyre viszi a karakterét, ugyanígy tesz itt is. Jelen dolgozatnál azonban Kim Novakot is kiemelem, aki alig észrevehető apróságokkal oldja meg a két karaktert. (tudomtudom)
A negyedik a Hátsó ablak (Rear Window) lett, amiről szintén írtam már korábban, de aztán kitöröltem, mert nem volt méltó a filmhez. Bár a mini lista végén van, ez is nagyon értékes film. A színészekre, a sztorira természetesen(?) nem lehet panasz. Ez is egyfajta szobakrimi, csakúgy mint a Kötél. A baj az vele, hogy amit ott tökéletesen sikerült megoldani (ne legyen unalmas), az itt megbicsaklik. Talán az egész túl szubjektív, túl klausztrofób. Néha jól esne, ha kimozdulnánk a szobából. Persze tudom ez is része annak, hogy mindinkább Jeffries bőrében érezhessük magunkat, de így a szórakoztatási faktor igencsak lekonyul. Tele van ez a muvi is fantasztikus megoldásokkal, azonban valahogy az egész túl statikus. Ráadásul, aki látta a Disturnia című filmet, annak a suspense is elmarad, úgy meg nem kifejezetten szórakoztató. Aki viszont nem látta, annak mindenképp ajánlom.
A végére a Madarak (The Birds) maradt. Ő a legfiatalabb, ezért sokkal kevesebb bakit tudunk neki megbocsátani, ennek ellenére ebben van a legtöbb.Valamint jelen van, a már említett befejezési forma. Amúgy egy, akkor teljesen újszerű, ám most inkább nevetséges invázió-horror a műfaj. Az írónak (vagy a rendezőnek) sikerült elkövetnie az ilyen filmeknél elkövethető legnagyobb hibát, nevezetesen a sztoriban egyszerűen nincs válasz a miértre, ami számomra elmondhatatlanul zavaró. Igazából fiatalsága ellenére, e darabon érzékelhető leginkább az elavultság. Két dolog van ami miatt mindenképp ajánlani tudom: 1.) van két jelenet, ami nagyon el van készítve (halott bácsi a szobában, varjú urak a játszin...); 2.) az általam látott darabok mindegyikében meseszép volt a főszereplőnő, ám engem Tippi Hedren lenyűgözött.

Most pedig álljon itt Ollókezű Edward szomorú története...
Tamson olvastam film címét és rájöttem, hogy a Burton filmográfia nyitó (a Batman után, köszi mazsi, ejnye nekem)- és alap darabját nem láttam. Azon nyomban nekiláttam a felkutatásának. Elő kell vezetnem, hogy Tim Burton a kedvenc rendezőim egyike. Abszolút egyedi, ha valamit ő tervezett, rajzolt, írt, rendezett, azon ez elsőre meglátszik. Emellett nagyon érzékeny fazon. Ha végigjárjuk filmjeit (és verseit, magyarul megj.: Tim Burton: Rímbörtön), akkor láthatjuk, hogy mindig bonyolult pszichéjű karakterek kapunk. Még a Batmanben is, igaz ott a főgonoszok a bomlottak. Egyszóval nem arra használja kreativitását, hogy megijesszen vagy lenyűgözzön bennünket (bár ez utóbbit folyamatosan csinálja), hanem olyan kifordult, bonyolult hősöknek biztosít megfelelően girbegurba, groteszk környezetet, mint Sweeney Todd, Joker, a Pingvinember, Crane felügyelő, a Halott Menyasszony vagy Edward.
A felütés után jöjjön az 1990-es film nem túl hosszú bemutatása. [enyhe spoilerfeeling] A történet egy fiúról szól, akit egy feltaláló készített, amolyan Dzsepettó (nekem van Pinoccióm, amiben így van írva) módra magának. Eleinte háztartási segítségnek szánta, ezért a kezei helyén ollók vannak, azonban épp amikor igazi kezeket adna Edwardnak, meghal. Hősünk a kastélyában éli életét árván, torzan, míg egyik nap a közeli lakótelepről ügynök érkezik hozzá. Találkozásukkor szinte azonnal megsajnálja az ifjút és leviszi magával, és megpróbálja beilleszteni a lenti, szabályok, pletykák uralta kommunába. A fő karakter, már e pár sor alapján is belátható, rendkívüli hasonlóságot mutat Sweeney Toddal. Mindketten torzult személyiségek, tele tehetséggel, érzelmekkel. Épp emiatt kívül állnak az őket körülvevő környezeten. Emelett mindkettejük keze éles tárgyban végződik, valamint mindkettő egy Johnny Depp elnevezésű fazon testét birtokolják. Ha az elmondtam, hogy Tim Burton a kedvenceim egyike, akkor ugyanezt Depp bácsiról is megjegyezhetem. Ha csak e két figuráját vesszük, már itt se tudom eldönteni melyiket alkotja meg zseniálisabban. Visszatérve Swenre és Edre, meg kell jegyeznem, hogy egy alapvető különbség mindenképp adódik. A motiváció. Míg előbbit a vendetta, egy alapvetően érthető, mégis gonosz cél mozgatja, addig utóbbit egy meglehetősen elemi, számára mégis idegen dolog mozgatja, a szeretet éhség. Csupán beilleszkedne, ezt azonban egy olyan környezetben tenné meg, ami erre tökéletesen alkalmatlan. Egy olyan közösség ez, amelyet mint említettem a szabályok, vagy ha úgy tetszik akkor a folyton jelenlevő elvárásoknak való megfelelési kényszer. Minden cselekedetük mögött ez húzódik meg. Megmondom őszintén e film végén sokkal könnyebben sajnáltam meg a főhőst, mint a borbély története után. Elég csak abba belegondolni, hogy mi történne akkor ha a mi utcánkba költözne be Edward Scissorhands. A filmben egyébként jelen van a humor is, mint olyan, bár ez általában a rendezőnél jól ismert groteszkség. E poénoktól, néhol kicsit elbutul a dolog. Emellett fennáll a korai Burton-filmek állandó problémája, az amúgy zseniális díszletek műanyagsága. Igaz abszolút érthető okokból, hiszen a díszlet építők (és a büdzsé) nem tudta követni a rendező fantáziáját. (Sweeney Todd, CGI rulez). A közepe felé pedig jönnek a jól ismert amerikai fordulatok, amik szükségesek ugyan ám kissé gagyik. 10/8 Lehet, hogy kicsit sok itten a jó pontszám, de mit tegyek ha egyszer jó filmeket nézek meg. Meghátugye jelen filmmel erősen elfogult is vagyok.

Azt hiszem lassan egyéb címkéket is ragasztok a filmes posztokra, mint a film.

Jah. Átfutottam néhány korábbi blogbejegyzést és kicsitnéha férle vanak géplve. Ez stilisztikai okokból van így. Szeressétek. Hazudtam, nem tudok írni. Nem baj.

Mozi és a tízperhatok

Ausztrália (Australia): A napokban kitaláltuk Borsóval, hogy akkor most menjünk el moziba. Tulajdonképpen viszonylag rövid idő alatt leszálltam/leszállítottak a Spílerről, vagy a Wrestlerről. Hát jött a kompromiszum. Nézzük meg az Ausztráliát. Végül is engem is érdekelt, Borsót is, hosszú, és valahogy olyan filmnek éreztem, ami jobban működik egy multiplexben, mint máshol. Amiben megvan a képesség, hogy elfeledtesse velem az 1200 forintos jegyárat, vagy a 500 forintos "pattikuki" problémát. Ha belegondolok az is probléma, hogy valakit hallottam, hogy így hívja a fenti alapterméket. Nos akkor bevetődtünk a filmszínházba, felvásároltuk nasitpiát és a elfoglaltuk a kiváló középfélhátul helyünket (köszönet Vörösbalázsnak, aki a harmadik Balázs már a blogon és aki nélkül ez az írás nem jöhetett volna létre). Jöttek az előzetesek, amik már korábban kiderítettük, a gyengéim. Köztük volt legújabb févörittyem Benjamin Button, valamint a (most már) nagyon várt Valkűr. De ez csak engem érdekel úgy hiszem, jöjön akkor inkább az Elfújta a szél reloaded. Félreértés ne essék, nem gúnyolódni szeretnék, hiszen Baz Luhrmann kimondva, kimondatlanul is arra készült, hogy elkészíti a fenti klasszikus remakejét. Bár nem láttam az eredetit, de véleményem szerit sikerült neki. Egy interjúban mondta azt, hogy egy olyan mozifilmet szeretne forgatni, ami szó szerint mindenki leköt. Azt aki izgalmat akar, azt aki egy kis jóizű slájmot, aki szép tájakat, aki mágiát. Ez is sikerült neki. Hibátlan arányérzékkel keverte össze ezeket a faktorokat. A történet egy darab klisé, ahogy az egész film is. A városi úrinő, kiruccan férjúrhoz a címadó országba, ahol azonban férjét holtan találja. Megismerkedik, azonban a jóképű, ám kissé faragatlan hajcsárlegénnyel. Utóbbi segít előbbinek rendbe rakni a birtokot,cserébe előbbi egy lovat és a szívét adja. Szünet. Második szín: bombázás, mindenki meghaltnak tűnik, de végül mégse. The End. Bónuszként van még: Zsivány, kisfiú, aki kicsit több, mint bónusz, mágus nagypapa, jófej százados bácsi. Leírva és filmen egy maníros marcipán mignon az egész. Ha nem erről mozgóképi-produktumról lenne szó, bizony a fos szócska jellemezné leginkább. Itt ez nem igaz. A szkript ugyanis jól áll, passzol elemzésem tárgyán. Ugyanúgy ahogy z egymásra halmozott közhelyáradat. Lesz minden, amit elvárunk: utolsó pillanatban menekülés, álnokság, 50 éves csók az esőben. Minden, ami a mozi második hőskorában nem hiányozhatott egy moziból. Ha egy szóval kéne elmesélnem milyen film ez, akkor azt mondanám, hogy a klasszikus. Ez a klasszikus jelző nem úgy értendő, hogy olyan nívós, bár bizonyos jeleneteknél úgy is (marhák a szakadék szélén, bombázás, például). Sokkal inkább úgy, hogy klasszikus stíluselemekből építkezik az egész stáb. A színészek (Hugh Jackman, Nicole Kidman), az operatőr, a forgatókönyvíró, a rendező és tényleg mindenki. Klasszikus kérdéseket, szálakat jelenít meg. Háború, szerelem, család, egyenlőség. Klasszikus hangulatot ébreszt. Igazából éreztem, hogy moziban vagyok. Nem csak a filmet észleltem, hanem filmszínházat, a lehető legalapvetőbb értelemben. Épp csak annyit kellett tennem, hogy a popcornról eltüntettem, a cinemacity feliratot és a kólásvödrömre egy 6-7 designnal ezelőtti logót rajzoltam. A sztoriban van ugyan egy kis megbicsaklás, bár inkább csak arról lehet szó, hogy az volt a korábban említett és engem, mint ötvenesévekbeli nadrágtartós férfiút, nem érdeklő gejl/nyál/romantika színtere. Ugyanez volt a legvégén is. De sebaj, ilyenkor lehet kicsit erőteljsebben ölelgetni a melletünk ülőt, feltéve ha a barátnőnk, kukoricázni, megírni anyának, hogy a film még 1 óráig tart, úgyhogy hajnalban jövök, stb... Értékéből, azonban mindez csak egy pontos mínusz, úgyhogy ez 10/9. Baz Luhrmann egyébként a nagyegyikkedvencemet (Romeo+Julia) is magában foglaló első, igényes giccs uralta, trilógiája után, most belekezdett, ebbe a "nagyfilm" trilógiába. Csak nehogy sok legyen, ahogy nekem a Moulin Rouge! kicsit sok volt.
(Megjegyzés: Az általam látott kópiának a hangsávja, multiplex mércével mérve, kritikán aluli volt. Konkrétan néha elment az egyik oldal, vagy csak az elsők szóltak, vagy lehalkult. Oké, hogy mozi feeling, de nem grindhouse.) Jaj! Most, hogy leírtam egész sok a rendezőelvi hasonlóság e film és a két bolond Grindhouse pojectje között, épp csak más mozi (filmszínház) típusnak állítanak méltó emléket.

Három film volt még azóta. Röviden.
Hátsó ablak (Rear Window): Volt itt valami még délután, de átértékeltem a Szédülés után. Arról, erről, majd a kövi posztban. Bocsi, hogy lehámoztam.
Transz-Szibéria (Transsiberian, tudom, hogy nem így fordítják, de a magyar címadók, ismét domborítanak): Értelmiségi család drogügybe és gyilokba keveredik a Transzszibériai expressen*. Nekem ennek az útóbbi mondat, utolsó szókapcsolatának a megfelelő kihasználása helyből kb. 5 pontról indítja a filmet. Tehát már csak öt apró pozitívum kell, negatív effektek nélkül a tökéletességhez. Ez azonban nem adatottmeg, a fenti vonatot imádó, lelkemnek. Nem gondoltam, hogy belemegyek a részletekbe. A mozinak egy baja van csupán. Szerintem el van nagyolva. Ezáltal néhol a nevetségességig túl van húzva. Főleg a vége, onnan ahol megjelenik a kábszerkopó (Ben Kingsley, ismét ruszki rendőr). Emiatt a végjáték miatt, elenyészik a gondos karakterrajz, a csodás táj, a színészi munka, gyakorlatilag az első egy óra és csak az marad meg az emberben, hogy izgult ugyan a végső harmincpercben, de izgalmának okai, a rémesen ostoba cselekményből adódtak. 10/6
*Azért szeretem, mert ötvöz három dolgot, amit elvont értelemben, illetve azok hangulatát nagyon csípem. Oroszország, Szibéria/Hideg, vonat.
A hercegnő (The Duchess): Sajnos tipikus női film, pedig reméltem, hogy nem az lesz. Csak a két főszereplő miatt sikerült végignéznem. Van itt egy darab Ralpf Fiennes, aki temérdek kritika szerint a Schindler listája óta nem volt ilyen gonosz. Nem tudom, hogy ezek az emberek ismerik azt a jelenséget, hogy Harry Potter és az ott szereplő Voldemort nevű fazont, aki nem éppen egy helókitti. Emellett az In Bruges-t sem látták. Egyébként jelen karaktere hasonlít Harryre (nem Potter, hanem gonosz telefonember Harry). Itt is tulajdonképpen nem gonosz, egyszerűen ferde, eltúlzott az értékrendje, ezáltal látszólag gonoszan cselekszik. Szerintem azonban csupán egy érzelemmentes, számító alak. Második embere a filmnek Keira Knightley, aki ebben a filmben, a sok paróka, toll és egyéb őrületek takarásában nem annyira szép, mint általában. Ő is klasszul hozza karakterét, bár előbbinek a nyomába sem ér (csak néha). A film egyébként elegáns, igényes, a korszak borzalmas giccsei mellet is, azonban felszínes és kegyetlen unalmas. Egész egyszerűen semmi nem történik, ami érdekes lenne. Remélem, hogy a hölgyemények azért lelnek itt valamit. Szurkolok azért is, hogy Miss Knightley lassan maga mögött hagyja kosztümös filmeket, mert onnan ahol én nézem elkezdődött egy skatulya ácsolása.10/6


Annyi mindent akartam még leírni, de megint szófosásom volt és megunatam a gépelést.

Egy kis dombra...

Másfél hete voltam egy kellemes mulatságon bale/whistleblower hajlékában. Ott néhány, jóféle vilmoskörtepárlat elfogyasztása után, egy jóízű vízipipa (későbbiekben Clint Eastwood) közepette, Mazsi, aki szorgosan kommentel ide is (ötös érte), csakúgy elhintette, hogy a világnak 1433 darab nap múlva, ami akkor még természetesen több volt, bizony kellemes-kellemetlen vége. Én méla rezignáltsággal tudomásul is vettem. Pár perc méla rezignáltség után, azért jött a magától értetődő, kellően morbid, bölcsészkérdés, ami így szólt: Te hol akarod megélni. Bale, úgy gondolta, hogy ül kis számítógépe előtt és élőben közvetíti, azt amit az ablaka előtt lát. Taki nem emlékszem mit gondolt. Mazsi meg én egy véleményen voltunk abban, legalábbis egy idő után, hogy egy dombon szeretnénk, ülni valami kellemesen hűvös dolog társaságában. Biztos meleg lesz, nem? Azt tudom valamelyikünk piros padon akart ülni, remélem nem én. Most biztos nem. Én a fűben, ami lassan elég velem együtt, vagy megfagy. Történik egyáltalán valami, a világvégén, az apokalipsziskor. Vagy simán csak vége. Vége tud lenni egyszerre mindennek, nem csak Földnek, nagybetűs Mindennek. Akárhogy is történne, akár megújulással, akár megszűnéssel, akár égzengéssel, kér végtelen csönddel végződne, én egy dombon szeretném végignézni. Egyedül. Egy cicával. Valakivel. Kit érdekel még van négy évem, addig majd kitalálom.

Nem lesz ez teljesen filmes blog, ne izguljatok. talán...

Jó sok filmet néztem meg a napokban, de némelyik épp csak pár soros említést érdemel, némelyik kicsit többet és kettő van ami egész sokat. Ennek okai, hogy másról is szeretnék írni, mást is kell írnom és a semmitől sűrű a napom. Merthogy írni akarok még az említett apokalipszisnézésről, valamint meg kell írnom, nem magamnak egy házi dolgozatot a drogokról. Egész pontosan, hogy miért ne drogozzunk. Kaptam hozzá egy konkrét drogos-kézikönyvet, ami inkább kedvet csinál, mint elriaszt.

Akkor először a kevéssé fontos, de nem feltétlenül kakiperec jellegű filmekről. ("-Egyeske!") Nos Death race. Nem tudom kinek vannak kósza infói a filmről, netán ki az a aki látta, úgyhogy a történet egy mondatban. A szimpatikus családfő (Jason "mindigsofőrcsakablöffbennem" Statham) hazaér, 2 perc múlva feleséget megölik (nemhősünknefélj), apu börtönbe el. Itt aztán beáll sofőrnek a death race nevű buliba, aminek a fődíja a szabadulás. Tudom két mondat volt. A filmnek, mint sok másiknak, úgy kell neki állni, hogy nem támasztunk komolyabb és ezáltal irreális elvárásokat a film felé. Jelen esetben az optimális hozzállás: " -Gyere Jeromos, nyiss ki egy sört és nézzünk gyors autókat, vérrel. -Jó!" Jeromos ráérzett a filmre. Ezzel az attitűddel felvértezve egy klasszikus férfiszagú szórakozásban lesz részünk, ha nem is úgy mint Leonídászékkal, de azért klassz. Másképp leírva, csupán hangutánzó szavakkal a filmet így nézne ki: csitt-csatt,dirr-durr,von-nyííík,bummmmm. Bocsi. Tulajdonképpen egy fast and furious vérrel, és kevésbé gáz főszereplővel. Pluszpont az versenyek kifejezetten jól működő arcade-os jellegéért, mondjuk ez csupán az elsőnél érvényesül igazán. A film nemígynézve, azonban teljesen üres, ebbe felesleges is belemenni, ezért 10/6.5.

A második a the Graduate (Diploma előtt) volt, amiről pár napja hallottam először, akkor azt hogy egy teljes generációnak volt ez "tinivígjáték"-a, értsd: az ami nekünk egy ideig az Amerikai pite. (btw a film 1967-es.) A történet tulajdonképpen, annyi hogy a tipikus amerikai geekface (Dustin Hoffman) az ártatlanságát a családja egyik jóbarátjával veszti el, akinek a lányába később azonban beleszeret. Azt hiszem nem túlzok, ha azt mondom, hogy olyan a sztori, mintha költség hiány miatt félbehagyták volna helyenként, aztán később folytatják máshonnan (ez szerintem csak a terror bolygóban működhet, csakúgy mint sok minden más.) . Egyszerűen nincs kidolgozva. Néhány jelenet lassú, némelyik nincs befejezve. Kettő dolog menthetné meg a filmet, a jó poénok és/vagy a hamisítatlan "szixtíz" hangulat, de egyik sincs meg igazából (utóbbi néhanéha azért felbukkan). Sokan gondolhatják, hogy jajmár hiszen negyven éves darab. Erre fog rácáfolni a nemsokára Psycho. Csak a kultstátusza és a kvázi filmtörténeti jelentősége miatt kap 4.5/10-et. (Bár nem tudom mennyire helytálló 2009-ben egy '67-es filmet pontozni.)

Nah ezeket én rövidebbre gondoltam. Mindegy. Jöjjön a Kite Runner (Papírsárkányok). Ez a film már jóval komolyabb darab. Hasonló hangulatú, mint a Slumdog Millionaire, de annál sokkal nyomasztóbb hangulatú dráma. Három síkon megy előre a történet. '70-es években, Afganisztánban, ahol egy barátság történetét ismerjük meg. Egy olyan Ahganisztánban járunk ekkor, amit még az oroszok sem szálltak meg, "csupán" belső, faji jellegű ellentétek feszítik. A két barát is különböző rétegből, etnikumból való, ráadásul szolga-úr(?) viszony áll fenn kettejük között. Tulajdonképpen ez okozza az itt (mármint ebben a részben) jelenlévő feszültséget. Egyetemes érvényű kérdések kerülnek itt boncolásra, bemutatásra. Rasszizmusról, barátságról, egymás kölcsönös megítéléséről, és talán a szabadságról is. Sor kerül még egy sárkényeregető versenyre is, amely jelenetsor teljesen magával ragadó. A szovjet invázió elől az "úr" és családja Amerikába menekül, ahol a második rész játszódik (1989). Itt egy szerelem szövődik, az apa meghal és újabb kérdések jönnek elő. Ezek azonban kevésbé fajsúlyosak. A problémák a másik két "színhez" mérten meglehetősen banálisak, könnyedén megoldhatóak. Talán emiatt írta sok kritika, hogy ez a fejezet működik a legkevésbé. Szerintem viszont kifejezetten jól esik egy kis lazítás, a két kemény rész között. A harmadik harmadban ismét visszatérünk Afganisztánba, ahová hősünk régi barátjának a fiát megy felkutatni. Ez az Afganisztán, azonban más, mint amire emlékezett. 2000-ben járunk. Az oroszok elmentek, de az országot "megerőszakolva" otthagyták a táliboknak, akik egyfajta rémuralmat vezettek be. Talán ez a rész a legsokkolóbb, legnyomasztóbb. Már nem alapvető értékek kerülnek tárgyalásra, ez már nem az helyszín. Ez az a helyszín, ahol csak a célok számítanak. (mondatklisé rulez) De tényleg így van. A végére azonban (talán) fellélegezhetünk, már ami a hőseinket illeti, mert a globális problémának ismerjük a végeredményeit és azok ugye nem annyira szívderítőek. A filmmetulajdonképpen kettő bajom bolt, de azok mind egy egy pontot érnek. 1: néhány jelenet kicsit elbagatellizáltnak tűnik, nem váltja ki az t hatást, amit kellett volna. Lehetett volna egy kicsit sokkolóbb, a téma elbírta volna. 2: A filmről idegesítően süt, hogy a rendezője (Marc Forster) szerelmes Amerikába. Fel se merül a vízumprobléma, illetve azzal ahogy a tálib rendszert bemutatja, érezteti velünk, hogy de jó hogy pár hónap múlva bementek a jenkik, mert micsoda egy szörnyű rendszer volt az. Nem vitatom biztos az volt, de hát csöbörből vödörbe. A film, amúgy kiváló, csak ne higgyünk el mindent neki. 10/8

Psycho. Mindenki halott már róla, mindenki ismer leglább egy jelenetet belőle, mindenki ismeri a zenéjét. Azonban kevesen látták. A film 1960- ban készült, tehát közel 50 darab évet tud maga mögött. Hitchcock első számú klasszikusáról beszélgetünk, és azt kell mondjam (a számmal- nemtudom erre mi szükség volt-bocs), hogy mtökéletesen megérdemli ezt a státuszt. Talén épp tisztes koraokán vagy épp annak ellenére, de mindenképp meglepően hatásos. A suspense rész is ott van, ami pedig az ijesztgetéseket illeti, amből nincs sok, de az betalál, azt mondhatom, hogy csak a jólneveltségem tartott vissza attól, hogy beszarjak. A filmet félelmetes aprólékosság jellemzi. A sztori (amit csak tényleg párszóban felvezetek, mert nem akadok spoilerkedni): A szép szőke lány meglóg egy zsák pénzzel. Az országúton esőbe keveredik és egy elhagyott motelben köt ki, ahol találkozik, a tulajdonos, Norman Bates-szel, aki anyjával és a szomszédos kúriában. Ezt én így leírva is (klasszikusan) hátborzongatónak érzem, de a celluloidon még hatásosabb. Már csak azért is, mert a storyboard minden részletre kiterjedően részletes, látszik rajta, hogy aprólékos odafigyeléssel készült. Még ezt fokozza, hogyAnthony Perkins bizony méltán vált híressé Norman Bates karakterével. Hátborzongató, amit művel. Az utolsó előtti képkocka a filmben, a kicsit is ijedősek/érzékenyek agyába gazdagon beleég, az biztos. Természetesn vannak a jelenetek, amelyek már mosolyra húzzák a szánkat, akkor csípjük meg magunkat és ordítsuk a fülünkbe, hogy 50 év vagy várjunk max három percet és garantáltan nem foguk vigyorogni. Jó volt végre, úgy nézni régi képsorokat, hogy nem azt figyeledm, hogy jaj de primitív (nem vagyok ugyanis nagy rajongója az old school-nak). Sőt itt olyan bravúrok is felfedezhető, amelyek új filmeken sem nagyon. Erre egy jó példa, ami nekem nagyon tetszett, az egyes helyszínek közötti átvezető kameramozgás, ami vágás volt hivatott helyettesíteni. Félelmetes suspense hatása volt. Rengeteg dolgot sorolhatnék még itt fel, de nem fogok. Mindeki nézze meg. Tényleg klasszikus. Felesleges pontozni, mert nyilván van mibe belekötni, de nem érdemes.

A post utolsó filmje, a tegnap éjszakai programként beütemezett Curios case of Benjamin Button. Sok helyen olvastam, hogy a film lassú/hosszú. Valóban majdnem három órán át tart és talán lassú is, de nem unalmas. Benjamin Button (javarészt Brad Pitt) egy ember, aki öregnek születik és az élete során folyamatosan fiatalodik, hogy végül csecsemőként haljon meg. Ezalatta szellemi fejlődése teljesen normális. A törénet érezhetően abszurd. (Nekem elsőre Kaffka Átváltozása jutott eszembe. Nem témát, hanem jelleget tekintve.) Sokan már itt azt fogják mondani, hogy köszinem, ez egy hülyeség. Valószínüleg azok, akik a fenti műben is kifogásolják a hős bogárrá változását. Pedig nincs itt másról szó, mint mindenkit érintő téma, sarkított példán át történő bemutatása. Ez a kérdéskör az idő (ebből kiindulva a halál, az ördegedés, élet megélése). Hosszadalmas és felesleges lenne végignyálazni az erre utaló jeleneteket, mindenki kuksizza meg a filmet. Zseniális ahogy kirajzolódik Benjamin Button jelleme, ahogy lassan megérti élete furcsaságát és megéli azt. Tökéletes arányérzékkel hagy ki, vagy épp erősít fel életrajzi elemeket a rendező, az író. Sokat ad továbbá a karakterhez Brad Pitt játéka, akinek nem ez az első filmje idén amiben bizonyítja, hogy nem (csak) egy modern Terézapa, hanem kiváló színész is (Burn after reading). Mellette még Cate Blanchett is kicsit szürke, pedig rá sem mondhatjuk, hogy ócska. Kiemelendő még a sminkes teljesítmény (nem kis kihívás egy fiatal öreg és öreg fiatal elkészítése, úgy gondolom, de a fentiek megbirkóznak vele), valamint a fényképezés ("ódászép"). David Fincher (Se7en, Fight Club) a (szerintem) gyengébb Zodiákus után, újra királykodik("bulzáj"). Egy hajszál hiányzik a tökéleteshez. 10/9.5 Megjegyzés: Közeledik az Oscar gála, már ha nem bojkottálják, és nagyon meglepődnék, ha 3-4 díj alatt végezne ez a film. Szerintem 5-6 jelölés biztos (rendezés, film, férfi fősz., női fősz., fényképezés, smink, adaptált forgatókönyv). Poszter itt. Nem akartam kirakni, mert csak nagy felbontásban hatásos.

Hát ez istentelen hosszú, remélem azért van aki végigolvassa.

Megyek írok valamit a drogokról.

James Bond partizánkodik (egy jót)

Defiance: A filmről körülbelül, annyit tudtam, hogy hallottam róla egy mondatban, hogy jó és azt hogy a II. vh alatt játszódik. Erre a témára tulajdonképpen mindig vevő vagyok, úgyhogy kaptam az alkalmon és megnéztem, ahogy volt rá lehetőségem (a semmittevésem áldoztam fel ám, ami nagy szó). Mellesleg azt gondolom, hogy tényleg sok filmet forgattak már erről az időszakról, de azt gondolom (csakúgy mint a westernről), hogy hálás téma és egyébként is szükség van arra, hogy az ember többször újragondolja ezt az eseményt(eket). Tehát, egy kritikát, egy cikket nem olvastam róla. Szóval semmilyen befolyásoló tényező nem volt jelen. A történet valóban az említett korszakban játszódik, de végre nem Németországban vagy más ismert had színtéren, hanem Fehéroroszországban. Egy (belorusz)partizán brigád történetét meséli el, ami tulajdonképpen megszűnik a fenti minőségben létezni, miután a vezető (Tuvia-Daniel Craig) testvére (aki inkább a fegyveres megoldások híve), néhány társával együtt kiválik és csatlakozik az oroszokhoz. Innentől kezdve a csoportnak, ami közben folyamatosan bővül, a túlélés a tét és átalakul egyfajta zsidómentő-akcióvá (a film végi adatok szerint összesen körülbelül 1200 ember éli túl Tuvia segítségével a holocaustot). Nem egy szokásos háborús film ez, de azt sem mondanám rá könnyedén, hogy lélektani dráma, mert azért van itt harc bőven, méghozzá profin kivitelezve. Mellette azonban hasonlóan nagy hangsúlyt kap az ember vizsgálati rész is, hiszen mégiscsak egy szélsőséges körülménye közepette összezárt, meglehetősen heterogén közösséget vizsgálhatunk a játékidő (kb.135 perc) nyugisabb felében. Ezek a "chillout"-ok sem válnak monotonná, üressé, vagy épp túl barokkosra. Nem próbál feleslegesen sokkolni, csak ráébreszteni (pl.: amikor az árjanáci katonabácsi megérkezik a táborba, nem látjuk, hogy loccsan szét a feje, helyette kapunk pár hangulatfestő nagytotált és egykét közelit a lincselő tömegről). Az akcióra kicsit még visszacsatolva, óriási pozitívum, hogy hőseink nagyon szerethetőek, nem csúsznak át a végletekbe, cselekedetei csak kevés esetben amerikaszagúak. Ennek okán, pedig képesek vagyunk végigizgulni a filmet. Érezzük, hogy bármi megtörténhet, mert a itt a jó nem feltétlenül jó, vagy ha már biztosak vagyunk benne, hogy az akkor sem biztos győzedelmeskedik. A történetet, tehát én klassznak érzem a korábban már említett két dolog miatt (nemszokványtéma; szurolhatóság), valamint nagyon hatásosnak érzem (ha nem dráma volna, azt mondanám poénnak) az exodus feature-t. Kimelendő még a film cuni fényképezése. Igazi dögös háborús képeket és letisztult drámai szcénákat kapunk néznivalónak. Jár a +1 pont a szép tájakért, a jó sminkért, és a szép, néha kissé kontraszt orientált bevilágításért("olyan, mint a May Payne-ben" csak itt nem ciki). Apróporszemként nem bírom ki, hogy ne említsem meg, a szokásos amerikai blőd bakikat. Vezesse ezt a sort a másodpercenként tüzelő tank, de több szót nem érdemes rájuk elnyírni. Végiglekötős, többszörnézős, tanulságos, eksönös(, stb...) esszé a szabadságról. Mindenki most, gyorsan... 10/9 [trailer, nagyon ott ahol a film]

Délelőtt volt Bolt is. (Rövid leszek, mert nem illik ebbe a posztba, de elfelejtem. A harmadik legjobb anim, amit láttam idén (1. kung-fu panda (de ott én vagyok a főszereplő, úgyhogy bunda), 2. wall-e). Azért nem egetrengető. Pro: festett hátterek reloaded, galambok ("Joey! I don't know this dog!"), t-rex a hörcsög és a buborékja, tényleg izgalmas (néha), tényleg vicces. Kontra: néha nem izgalmas, hanem idegesítő, a vége kicsit majom, nemegy droid szinkron hang. 10/7

[Megjegyzés (minden filmes posztra): az értékelések filmenként változnak. Pl.: a defiance nem 2 ponttal jobb, mint a Bolt; May Payne nem 3-al rosszabb, mint az Appaloosa. Tehát csak tájékoztató jellegűek, majd ha a Vox-nál dolgozom, akor kifejlesztek egy egységes (SI) mértékrendszert az értékelésre.]

Ma újra Corner ( igen, igen, a 10/7 ellenére), majd írok róla. Bár a múltkori Zöld (+home) buliról sem számoltam be, pedig nagyon megérdemli. Sőt az apokalipszisről és társadalomról szóló okfejtések is lemaradtak.

(Ja és pár filmnél kicsit korrigáltam a korábban adott ponton:D)

Most csak egy

Tegnap este popcorn movie hangulatom volt, úgyhogy egy nem éppen feldícsért filmművet tettem magamévá. Ez talán, azért volt jó, mármint hogy ismertem a korábbi, nem túl hízelgő verdikteket, mert így nem voltak erős elvárásaim.
Az Appaloosa című western volt a soros, amit a méltán kedvelt Ed Harris dirigált. Maradjunk annyiban, hogy színésznek szimpatikusabb, mint rendezőnek (és írónak, merthogy társforgatókönyvíró is volt a projektben). Első ránézésre nehéz megmondani, hogy mitől nem működik a film, hiszen van egy működő képes forgatókönyv, baba színészgárda (Ed Harris, Viggo Mortensen (jók), Jeremy Irons (genya), Renée Zellweger (a cserfes fehérnép), valamint egy alapvetően hálás műfaj. Arra gondolok itt, hogy a western egy olyan lehetőség, ahol kell teljesülni pár alapvető kitételnek (pl.: párbaj, indiánok, kalapok, bosszú, becsület) és már szórakoztat, leköt. De ebben a filmben valahogy nincs puskaporszag, nincs lovak hagyta porfelhő, nincs tulajdonképpen izgalom (vagy legalábbis nagyon minimális). Talán Harris bácsi nem akart túlcizellállt, sokszor elővett sablonokat alkalmazni, de ha egyszer ez a műfaj arra épül, akkor nincs mit tenni. Természetesen vannak jó pillanatok is a filmben, nem is egy. Például amikor a színészek kapnak egy kis teret és észrevehetővé válik a karakterük (ez a hölgynél csak vágyálom marad, ő végig rossz és Mr. Irons sem remekel) vagy a külső helyszínen forgatott jelenetek. A kedvencem mégis az ahogy a rendező a párbajokat kezeli, lehet hogy ciki de engem mindig sikerült meglepnie, a fenti események dramaturgijával. Ezek az apró hangulat-hegyek azonban gyorsan omlásnak indulnak, a hasonlóképp jelenlévő bakik miatt. A legdurvább, hogy a film kb a feléig egész egyszerűen ronda, olyan mintha tudatosan rosszul lenne fényképezve (ez a második részben helyrejön kissé. A másik a díszlet plasztik hangulata. A városban töltött idő alatt nem tudom elhinni, hogy tényleg Appaloosában, a kicsi vadnyugati városban vagyunk, inkább tudom elképzelni, hogy egyhangulatos hollywood-i studióban Starbucks kávé fölött kitekintve figyelem a főpróbát. Egy gondolatig visszatérve a sztorira. Igaz , hogy működik, de nics mélysége, egy párbeszédet kivéve teljesen mellőzi azt. Emiatt igazából nem jövünk rá, hogy mi a tulajdonképpeni célja a mesélőnek. (Ráadásul néhol, főleg az eleje igencsak hajaz a 3:10 to Yuma című klasszság szkriptjére (gonosz-seriff-foglyulejtés-spoilermentesség). A klasszikus Nyugat felé lovaglás azonban megvan és a végkicsengés sem lesz negatív. Közepesen, de azért szórakoztam. 10/5

Death race-t is meg akartam nézni, de 1 év után sikerült újra lekapnom egy faket, úgy hogy nem vettem észre.

Max és Mr. Savage

The Savages: Nem is tudom hol kezdjem, mondjuk elmesélem a sztori. Adott egy, a társadalom alsó-középső rétegeiben helyet kapó testvérpár. Mindkettőjüken megvan a saját élete, mely a számos probláma ellenére viszonylagos egyensúlyban van. Egymáshoz való viszonyuk, már a köztük lévő fizikai távolság miatt is, lazának mondható. A film felütésében, azonban több tényező miatt, ez a balansz felborul. A legfontosabb ilyen ok, az apjuk élettársának a halála, ami azzal jár, hogy Mr. Savage elveszti otthonát és ezáltal a gyermekei gondoskodására szorul. Az elvárható, egyértelmű morális kérdések itt is felmerülnek. Tulajdonképpen ezekből építkezik a film. A folyamatos vívódást tökéletesen visszaadja, eggyütt tépelődünk a szereplőkkel. Ez nagyrészt köszönhető a pazar, érzékeny, ám egy pillanatig sem giccses színészi játéknak (Philip Seymour Hoffmann, Laura Linney). A karakterek hihetőek, nem archetípusok, szerethetően középszerűek. Apró gesztusok, utalások (a filmben kb. kétszer látunk nem függyönyös ablakot) teszik ezt a két embert és a témát igazán közel a nézőhöz. Semmi sincs eltúlozva. És ebből kiindulva mondhatjuk azt is, hogy ez bizony valamelyest baj. A film annyira átlagos, reális, naturalista akar lenni, hogy az már néhol hátrányára válik. Nem mondanám unalmasnak, inkább szürkének. Nem éreztem a sztorit, a szituációt olyan erősnek, hogy az elbírja az ilyen szintű minimalizmust. A film megoldása egészen szokatlan, habár a hangulatából ki lehet következtetni.10/7

May Payne: Emlékszem az első TDK vetítések egyikén ültem benn és izgatottan vártam már, hogy Joker vihogjon és Füles bántsa, amikor nem várt meglepetés tűnt fel az előzetesek (imádom őket) között. Max Payne film. Elmormoltam egy ó-t és boldog voltam. Azt gondoltam, hogy végre valaki vette bátorságot és hozzányúlt sokak (enyimis) kedvenc pécégéméhez. Hálás feladatnak gondoltam, hiszen a hangulata, karakerek, a szori igazi firstclass, még ha néhol vadul kliséhalom is. Tényleg, annyit kellett volna csinálni, hogy szépen az egyik játéknak (inkább a kettőnek) a komplett storyboard-ját leforgatják, úgy ahogy van. Lett volna sok lassított gyilok, csini néne, talán szex is, film noir, dual beretta és sawed off shotgun, Vinnie és Vlad, Mona és Max. Nah akkor elmondom, hogy ebből mi van meg: csini néne (Olga Kurylenko, ha nem így írjuk, asse baj), Mona (akinek csak a neve azonos Monával), Max, valamint tulajdonképpen film noir hangulat is van csak annyira a szájbavág, hogy élvezhetetlen. Értsd: a film során azt hiszem nincs pillanat, amikor ne esne valami csapadék, vagy esetleg nappal lenne, ami a Sin City-ben működött, az itt nevetséges giccsparti. Akció gyakorlatilag kettő darab van, az elsőre végülis csak 55 percet kell várni (még szerencse, hogy a magyar címben benne van a háború szó, így nem hiszem azt, hogy lesz eksön), valamint találtam egy(!) bullettime-ot is, ami jó. Vannak emellett cukorszirupos flesbekkek, szépen megcsinált repülő valkűrök, valamint a végén hatalmas CGI orgia, ami valószínű a megmaradt budget-t volt hivatott elemészteni. A törénet váza (katonai kísérlet->drog->összesküvés->madárflash-ek->új főgonosz) még jó is lehetne egy átlag krimihez, ha nem lennének benne komoly logikai bukták. A színész játék nevetsége, tulajdonképpen szigorú, okos, mérges, szomorú nézésekből áll a főszereplő (és a főgonosz) eszköztára. Mark Wahlbergről, annyit hogy nem tudom, hogy a rendező aktorirányítási talentuma a hibás vagy ő tényleg ilyen szar színész, de volt egy tekintet, amit mindenhova alkalmazott (ugyanaz, amit a Happening című őrületben is láthattunk) és ezzel le is tudta a bosszúszomjas zsaru feladatkört. Jah nem a végén sír is egyszer, nos aki ott nem köpi le a monitort/előtte ülőt kólával/sörrel a feltörő vihogástól, az felteszem elaludt. A poszterek viszont nem rosszak íme, íme és íme. Tehát: 10/2 és köszi a stábnak, hogy ilyen klasszul sikerült elnyírni a brandet. (A képen az adott két pont egyikét láthatjátok, kicsit turbózva ugyan.)

Panelek és kancsófröccsök

Ma fából készült arccal ébredtem ki az ágyból. Nem volt igazi a mosolyom. Ennek kettő darab oka volt. Az egyes számú, fő ok az volt bizony ma munka volt, vad, féktelen szórólapozás várt rám, csodálatosan sok pénzért. Az ezzel kapcsolatos tapasztalataimat egynéhány sorral lentebb leróvom.
A kettes számú, kevéssé fontos, jelentős casus, hogy tegnap este bambi-parti volt a Sarok-söröző (napjainkban a felesleges Corner néven futó) szakintézmény falai között. Tehát, kocsmakritika No. 2 (az első a Mozaik volt): Az elemzés tárgya fenn van a hegyen, megközelítése 32es számú járattal a legkellemesebb, kivéve ha az MK növendékei vagyunk. Ha csodás egyetemünk irányából érkezünk mellőzük a Radnics utcát, mert embert próbálóan meredek. Nos, ha megérkeztünk, azonnl észrevesszük, hogy lehetőség van billiárd játszására, illetve wurlitzer segítségével zeneszámokat élvezni. Utóbbi eszköz egyúttal alkalmas feszkó keltésre, annak okán hogy javarészt cigány mulatós és a kárpátia zenekar izommagyarpoprock dallamait tartalmazza. Igaz van Doors is. A backstage tartalmaz kettő darab csócsóasztalt, melyek kiválóan alkalmasak (a fenti játékon felül) fröccs fogyasztásra, illetve vízipipázásra, ha nincs szabad asztal vagy mert hasonlóképpen örültek lennénk, mint mi tegnap. Van még egy pénznyelő, aminek a szisztémáját nem sikerült felfedni, merthogy volt rajta kocka, kártya, pörgő kerekek, mindez egyszerre, aki tudja mi a búb ez, az legyen kedves írja le. Az árak teljesen cimborálisak. A leghasznosabb példa: kancsófröccs 300 pénzmagért vehető át a pultnál. A Szalon sör 210, Soproni 240. Az első terméket tegnap nagy volumenű tesztelésnek vetettük alá, ennek eredménye képpen volt bizony egy emberveszteség, de a nagy fagyok ellenére ő is szerencsésen hazaért (Daniékhoz). Hangulatában a hely erősen falusi kocsma jelleget idéz, főleg a játtékkuckó, ami mármár kultúrházak öltözői atmoszféráját teremti meg. Ezen sajnos a tegnapi közönség sem lendített. (A belső emberek állítása szerint, ha jó a társaság, akkor jó a hely is.) A filmes pontozást jelen témára alkalmazva 10/7 et ítélek meg. Ez persze nem magának a tegnapi estének a értékelés, mert az bizony 10/10. Volt minden: kukafelgyújtás, részeg szerelmibánatos, pipszi csocsóasztalon, paprikáscsipsz félegykor a buszmegállóban, lírai párbeszéd telefonon.


A délelőtti munkával kapcsolatban csak pár gondolat. Képzeljétek kellemesen csalódtam az emberekben. Az egész hat órányi munka alatt csak kétszer küldtek el a picsába, de az esetek nagytöbbségében empatikusak voltak a lakók. Volt egy bácsi, aki előbb jól kifaggatott (ez kb annyi ideig tartott, hogy a kaputelefon nyomásától és a hidegtől acélszürkévé vált már az ujjam), ezt követően pedig volt olyan bájos, hogy nem engedett be. Én mintegy ajándékként, egy hozzávetőlegesen egyperces kaputelefon szonátával örvendeztettem meg őt. Voltak egyébként érdekes dolgok. A leginkább az volt furcsa, hogy olyan körzetet (dél-kertváros betonmeleg öle) kellett megszórnom, melyeket jóidő esetén kocsmaként alkalmazunk és hát érdekes volt nappali világosságban látni a monumentális tízemeletes monstrumokat. Szerintem szépek. (Képzeljétek felfedeztem 4 különböző típusú tízemeletest, akit érdekel szívesen csinálok neki katalógust. hazudtam. nem.) További (elképesztő) érdekességek: házőrző kutya a panelben (nem vicc, morzsi ott ült végig, amíg én postaládáztam és figyelt, hogy ne csináljak semmi illegálisat), a régi kaputelefonból készített szórólaptartó sem volt rossz, de ami a legizgibb végre találtam egy 4emeletest, amiben volt lift. ójeh. Szóval ma én voltam a nyugdíjasok feltartóztathatatlan zaklatója, a féktelen kézbesítő. Másszóval végre betörtem a reklámiparba.

A Vox-ért vívott csata

Egy éve lassan minden hónapban eljön a hét, amikor megjelenik a vox. ez gyakorlatilag minden alkalommal együtt jár újdonat új ősz hajszálakkal, aszociális kapcsolatok gyengülésével és pár kiló mínusszal. aki rendszeres vásárlója az említett sajtóterméknek tudja miről beszélek. a lapnak ugyanis egész egyszerűen hiányzik az a tulajdonsága, hogy konkrét kiadási dátuma legyen, tehát mindig saccolni tudom. az igazat megvallva ha van is ilyen engem akkor sem biztos, hogy érdekelne. azt hiszem ez egyfajta rítus nálam, hogy adott hó utolsó hetén, mintegy melléktevékenységként voxért izguljak. ennek értelmetlenségét növeli, hogy tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy mikor olvasom el az újságot, hiszen a fontosabb morzsákról tudomást szerzek máshonnan, de mégis valahogy megnyugtató, ha kézbe veszem. mondanom sem kell, hogy a januári szám az ünnepek miatt többet késett a szokásosnál, úgyhogy az újságos nénitől egy hete csak egykedvű fejrázást kaptam, de ma... ma mosolygott. újraéledt reményekkel léptem oda pulthoz, kezem szorosan ráfonódott a Mátyás nevű királyunk arcképével díszített fizetőeszközre, lazítottam egyet a sálamon és akkor meg láttam. a néni (mondjuk, hogy trafikos néni, az olyan századeleji) válla fölött 14 centivel lebegett. visszamosolyogtam hát és a Ő (trafikos néni) felelőssége teljes tudatában átnyújtotta az újságot. eztána a sikeres vadászat örömétől elbódultam, hazamentem és ettem egy spagettit.
aztán délután volt még két film, majd elmesélem.

az újságot csak most olvasom.

nem akarja valaki elénekelni nekem a ventillátor blues-t?

A gazdag pária és a szimpatikus rasszista...

Slumdog Millionaire: A mai délutánt egy nem várt módon szívmelengető(ként végződő) darabbal kezdtem. A sztori röviden: Indiában vagyunk és a kasztrendszer aljáról származó Jamal Malik az utolsó kérdést várja egy kvízvetélkedőben, mindenki teljes meglepetésére. A film ennek ellenére egy rendőrségi vallatással kezdődik, ugyanis hősünket, bizony csalással vádolják. Ártatlanságának igazolása érdekében, elkezdi elmagyarázni, hogy honnan tudta a válaszokat. Ezzel belekezd élettörténetének, közel sem gördülékeny bemutatásba. Valamilyen szerencse folytán, olyan kérdéseket kap, melyekre a válasz sorsának fordulópontjainál keresendő. Jelen film ugyan eltér, mind helyszín, stílusát tekintve, a skót new wave rendező, általam látott, korábbi dolgaitól (shallow grave, trainspotting, 28 days later), de a fő karakterisztikák abszolút jelen vannak. Nevezetesen, hogy egy igen komoly, fajsúlyos témát tárgyal néhol meglepő könnyedséggel, de közel sem elbagatellizálva. Egyszerre kapunk szórakoztató, izgalmas mozit, meglehetősen karakteres, néhol (épphogy)túlcizellált, de végig hihető társadalomrajzot, romantikus filmet, végig függő befejezést. A végjátékról érdemes megjegyezni, hogy rendkívül frappáns és amiatt, hogy nem egy hollywood-i királydrámáról (csak egy kicsit) van szó, egészen a végjátékig képesek vagyunk izgulni (ha nem is nagyon) a szerelmesekért. Pár negatívum, azért jelen műben is található. Az első és legnagyobb, a borzalmasan ordenáré végefőcím. Azt mondom aki meg akarja őrizni ezt filmet, mint az utóbbi félév egyik legjobbját, az kapcsolja ki lejátszót, ahogy megmerevedik az utolsó képkocka. Teljesen hazavágja a végső hangulatot. Felerősíti a mozi második betegségét, a néha fellelhető ürességet. Értem ez alatt, hogy számtalan olyan jelenet van, ahol nem történik semmi más, mint képkockák pörögnek (néha oda nem illő) zenére. Ezek mintegy sűrítésképp van jelen (gondolom én), de érzésem szerint ezt narrációval is meg lehetett volna oldani. Erre a legjobb példa, amikor két testvér a vonaton utazik és seftel. De végtére is egy szavunk se lehet, mert a film maradék 90%-a több mint rendben van. Gondolok itt például a storyboardra, az operatőri munkára, a vágásra és a színészi munkára. Ez utóbbi külön említést igényel, hiszen kizárólag indiai színészekkel forgatták, akik még egy hasonló volumenű produkcióban sem vettek részt.
Összességében egy tulajdonképpen klasszikus szerelmi történet (a legkissebb királyfi és a királylány) tanúi lehetünk, bravúros forgatókönyvvel, melyben megrázó aktualitások is helyet kapnak. Ha alatta nem is, bár az érzékenyebbek akkor is, de utána mindenképp gondolkodni fogunk. A negyedik Danny Boyle muvi volt, amihez szerencsém volt. És bizony ki kell hogy jelentsem, hogy ez eleddig 4/4. 10/8

Gran Torino: Úgy tűnik szerencsém van a mai filmekkel, hiszen Clint papa utolsó szerepe, de (reméljük) nem utolsó rendezése, bizony oda lett rakva, ahova kell és ahova a fenti cowboy kiválóan dobálja mostanság a filmjeit. Ez a hely pedig a fajsúlyos amerikai drámák polca (közvetlenül a Milliódolláros bébi mellett). Hősünk, Walt Kowalski (Clint Eastwood, igen, igen, ismét magára írta a főszerepet és ismét jól tette, annak ellenére, hogy a bácsi hangja olyan, mint Batmannek a TDK-ban és továbbra is csak a szigorú nézése van.) egy rasszista, nacionalista, ókonzervatív vénember, aki utálja a finoman szólva örökségorientált családját, hasonló érzelmeket táplál az ázsiai szomszédai iránt is. A feleségét, akit viszont imádott a film kezdetekor veszíti el, úgyhogy maradt az életének szimbólumaiból épített vár, melynek a legfontosabb köve az 1972-es Ford Gran Torino. Így él egy etnikumoktól hemzsegő, bűnös környéken. Az első zavart a megszokott veranda-sör-kocsinézés-kutyasimi kombóban, a szomszéd család gyerekének véletlenszerű (és tisztán utálatból történő) megmentése okozza. Itt beindul egy többé-kevésbé ismert sztori, amelynek a legyilkolása itt barbárság lenne. Ugyanis a forgatókönyv, a klisék és az esetenkénti lassúság ellenére, pazarul működik. A fő karakter tökéletesen meg van rajzolva. Tulajdonképpen a többiek is ezt a képet hivatottak tovább részletezni, árnyalni, ezáltal a folyamatos átalakulás, formálódás könnyen nyomon követhető. Ennek a folyamatnak a végső állomása a feloldozás, amit ez a békét sose lelő veterán (wow), eddig nem tudhatott magáénak. De kik előtt kell gyónnia, kik azok akik ezt életének jelen szakaszában megérdemlik? Ez a film a tökéletes egyensúlyok filmje. Vicces, de nem komolytalan (amolyan keserédes). (ön)Ironikus, de nem gúnyolódó. Drámai, de nem sóhajjal telt. Szomorú, de nem könnypatakos. Tanulságos, de nem szájbarágós. Konzervatív, de ez áll jól neki.
Nem érdemes fejtegetni, Pazar darab, bravó Mr. Eastwood . 10/9

A cudar éj, mely szép véget ér...

Tegnap a civilizáció mellett döntöttem, úgyhogy bementem kettő darab személlyel a városba (Dani, Roland) a városba. A két nemes férfiú a Pécsett található artistaképző szépreményű növendékei. előbbi a rendszeres (más)blog látogatók ismerhetik a nemrég tervezett fiktívjáték borítójáról (disznovágás pro 2009). társaim később jóeséllyel szerepelnek még a sorok között. mögött. Tehát minimális pénzzel a zsebünkben, egy pipszivel a hátunkon, hiú reményekkel telve nekivágtunk a jól ismert utcáknak, hogy akkor mi most jól pipát gyújtunk, teátfröccsötkávétbort iszunk és miután átbeszéltük a bensőnket feszítő gondolatokat. nos az első állomás, ahol én tulajdonképpen csatlakoztam az a papucs boroda volt. itt jött az első sokkhatás: a szigorú néni nem engedte, hogy vízipipát gyújtsunk, mert az nagyon füstöl. szerencse, hogy a cigaretta direkt tisztítja az ájert. nah mindegy. rohanvást indultunk tovább az örök kedvenc, mindig tökéletes, fűtött sátrú (néhanem) zöldbe. kettes számú sokkhatás: a fenti csapszék a legkevésbé sem volt nyitva, sőt mi több bezártnak inkább tűnt. nos amellett, hogy tulajdonképpen majdnem szélütést kaptunk (utoljára zárt kocsma ajtó, akkor ütött így szíven, amikor először láttuk zárva a laterumot, arról helyről azt hiszem egy külön posztot kell majd írnom.), még, hogy is mondjam farkasordítóan, kujva hideg volt. drámai helyzet alakult ki, lassan kiütköztek rajtunk a melegelvonási tünetek és már tényleg bármit adtunk volna egy nyitott, dohányzó kocsmáért, amikor a Daninak eszébe ötlött, hogy a Balázs (Hartungéké, egyébként annyi balázs van manapság) mesélt neki egy titokzatos helyről, aminek a neve Mozaik. abban a helyzetben az tűnt az egyetlen jó megoldásnak, mert elkezdett a szél süvölteni, több ízben láttunk óriási medvéket előtűnni és egyszer még vlagyivosztoki kalauz is felénk tartott, de ő nagyon részeg volt. nem volt választásom, tehát felhívtam a Hartungot, hogy mégis hol van. végül megtaláltuk.ott volt. egy hely bőrfotelekkel, hosszú pulttal, aranysárga fallal, csocsóasztallal, dohányzósarokkal (ami sajnos nem volt egyenlő a bőrfoteles sarokkal), és még a vízipipszit is engedélyezte a néni. a 280 froncsis tea a pénzé megérte, de a hely attól még drága, amugy egy szavunk nem lehetett, (a néninek annál inkább tekintve, hogy kiégettük az asztalt,de hát nem baj). még a 11kor berobajló sakálrészeg edda-drukker (van józan edda fan?) sem törte meg a zent, amit akkor már csak a danival élveztünk, mert a roland éhes lett.nah akkor ezzel a legérdektelenebb mondattal zárom.

Filmekről

Nos,tegnap a ördögűzés emily rose üdvéért volt a program, illetve a taken.
előbbi: nekem kicsit lassú volt helyenként és az ügyvédek kétszeri védőbeszéde is túl volt játszva, bár lehet, hogy így volt hiteles. nem tudom. amugy a paráztatós részek engem megijesztettek, de én fosós vagyok. a történet és annak mesélése abszolút ötletes. a mondanivaló szerintem közel sem rejtélyes, ahogy azt több helyen is olvasni lehet, ellenben a végső megoldással és az ebből levonható következtetésekből.10/7
utóbbi: valóban 2008 akciófilmje, legalábbis véleményem szerint. kicsit lassú az első 25 perc, de utána kutyául bepörög. néhol meghökkentő, helyenként nehezen elképzelhető, de abszolút hiteles. van itt klassz tűzpárbaj, bunyó, és mivel luc (taxi) besson (is) írta kapunk pár párizsi autósüldözést (audival és nem peugeot-val). liam neeson viszi magán a filmet színészügyben, elsősorban a mozi jellege miatt, hiszen mégiscsak egy hősfilm. a vége talán kissé össze lett csapva, de az is eszembe jutott, hogy direkt nem akartak egy kerek lezárást, de nem akarok spoilerkedni, mindenképp nézzétek meg.10/8.5
tegnapelőtti választásom a strangers és a burn after reading volt.a strangersről röviden annyit, hogy aki megnézi a trailert az körülbelül látta is az ijsztegetések felét. a maszkok jók és vége is az ötleteknek. a történet sokszor látott:2 ember + pár másik, utóbbiak pszichopaták, hallgatagok és vérszomjasak. aki ugyanebből valamivel jobbat akar az nézze meg Antal Nimród első amcsi filmjét (vacancy).10/4
a burn after reading- ről sok szót nem gondoltam. vicces coen darab, kisemberek, nagy célok, jó színészek. aki bírta a nagy-lebowskit, vagy az ó testvért, az ezt is fogja, bár előbbitől a karaktereket illetően kicsit eltér( de ugyanúgy nem archetípusokkal dolgozik).nézzük meg és nevessünk figyelve10/8.
ma savages vagy mirrors lesz.
[igen ugyanezt írtam le tamson is.]

Lehet, hogy inkább bemegyek daniékkal a papucsba?hmhm. végülis itthon vagyok 2 napja és unom magam és most filmezni sincs nagy kedvem. máshoz még annyira se. írhatnék a ködről valamit, de az a szívem most nem ver.

amúgy kár, hogy még senki nem olvassa, legalábbis nem tudok róla, uhogy aki legközelebb itt jár, az kommenteljen nekem vmit.plz. kap ajándékot is.