Budapest prokontra

Szeretem: Szeretem, hogy elképzelhetem, hogy ott élek. Kodály köröndön vagy Ferenczy István (Steve Frenzy egyébként) utcában. Szeretem, hogy 2 percenként járnak a villamosok a körúton. Egyáltalán a körutat. Ahol egyébként szeretem, azt is, hogy ha úgy adódna, tudnék félpercenként száz forintért peep-showba menni. Szeretek metrózni. Szeretek rágyújtani egy budai erkélyen. Szeretem a kocsmákat. (később elmesélem melyeket) Szeretem, hogy 4 és fél méterenként találunk McDonald's-Burger king kombókat. Szeretem a Bérkocsis és a Népszínház utca nyújtotta izgalmakat. Szeretem az Astoriát, az Oktogont, Ferenciek terét, a Váci utcát, a Lánchidat, Szabadság szobrot, Hősök terét, a Gát utcát, a Török utcát és még sok egyéb minden teret, utcát. Szeretek sörözni az A 38 tövében. Szeretek sörözni a Petőfi híd másik felén is. Szeretem, ha egy részeg csöves "kis kommandósnak" hív a Blahán. Szeretek izgulni, hogy leszakad-e a villamos alatt a Margit-híd. Szeretek kávézni, egy kopottasan elegáns kávézó teraszán, egy nem túl egészséges fa alatt. Szeretem a Deák teret, még ha óriási rúzsok vannak ott, akkor is. Szeretek másnaposan ülni a Szépművészeti lépcsőjén. Szeretem azt hinni, hogy a Ludwig múzeum a várban van, mindezt a Moszkva téren persze. Szeretem, a merci lopásokat a keletiben...

(Már most tudom, hogy rengeteg dolgot hagytam ki.)

Nem szeretem: Nem szeretem, ha a földet nézem, több a hányás és pisi, mint a szabad aszfalt. Nem szeretem, hogy minden ötödik ember tarhál. Nem szeretem, hogy egy átlagos téren több hajléktalan alszik, mint ahányan keresztül mennek rajta és nem azért mert gyűlölöm a csöveseket, hanem mert elkeserítőnek tartom. Nem szeretem, hogy az eladók nem mosolyognak és még annyira sem köszönnek. Nem szeretem, hogy levegő oxigén tartalma, legalább a fele, annak ami itthon van. Nem szeretem, hogy helyenként félelmetes...

(Innen is rengeteg hagytam ki, de így szép posztot írni.)

Március 31

Múlt évben is leírtam, hogy miként érkezett meg számomra a nyár, de legalábbis a tavasz. Ez következik most.

Talán múlt, de lehet, hogy az azelőtti héten, mentem dolgozni. Leszálltam a harmincasról. Körülbelül 5 óra lehetett, délután. 20 celsius alja. El a Pacsirta utcáig, át a C portán. Furcsa illat érkezik a botanikus kert felől. Egyelőre nem tudom beazonosítani. Rákanyarodok a Szenes felé vezető járdára, az illat még erősebb, de még mindig nincs meg, mi lehet ez. Az első ügyeleti sessionöm alatt ezen gondolkozom. Már alig van vissza valami a 60 percből, amikor végre leesik.

Először csak az találom meg, hogy milyen helyhez tudom kötni. Zánka jut eszembe, egész pontosan egy betonpadsor, körülbelül 12 méterre a parttól. Arccal a Balatonnak ül rajta az ember.

Ázott földszag volt, olyan ami csak megfelelő hőmérséklet mellet párolog kellő erővel ahhoz, hogy érezzük mi is. Zápor után voltam, amiből rögvest következik, hogy nyár van Hölgyeim és Uraim.

(A gond az, hogy még vissza van egy szigorlat és egy vizsgaidőszak, de ha erre nem gondolunk, akkor köszöntsük jóízű mosollyal a meleg évszakot.)

Ajánlók, több is

Elkezdődött a szorgalmi időszak kedveseim és pontosan annyi időm van, amennyi post született. Akartam pedig mindenféle szépet és jót, de nem volt időm nekem. Most sincs sok. Pár közérdekű információ tudok csupán prezentálni.

Az első, hogy lassan, de biztosan indulgat egy tévés blog, melynek leplezetlen célja, hogy az elsőre cseppet sem vonzó televíziós kínálatból, kicsipegesse, azokat az elemeket, melyek túlmutatnak a móniasón vagy a jóban rosszbanon. Ezen oldal TiVo Bitchez néven fog futni és eleddig még nincs olvasni való, de a hétvégétől már igen. Egyébként a halfpécs legendás bloggerei adják majd a szerzők gerincét: mAri, VVega, chromeshelter, illetve én, de ha minden jól megy itt lesz pl. efes is. A cím pedig, ami e kincset rejti a továbbiakban: http://tivobitchez.blog.hu/.

Kettes számú szupertitkos infó, miszerint beindul az Ordas Tanya blog. A név magáért beszél, akinek mégse mond semmit, annak javaslom a megtekintést: http://ordastanya.blog.hu/ .

Harmadízben pedig tessék nézegetni a filmesnaplómat a halfpécsen, illetve a blogot magát is természetesen, mert szuper (mármint a félpécs). A januári összesítést ide fogom most kopizni, egyébként meg: http://halfpecssquad.blog.hu/2010/01/14/popcore_10.

Terminator 3 (másnaposan, elsején 10/6)

Tökéletes katona 3 (10/1)

Bombaszakértő (The Hurt Locker: top 3 háborús filmben benne simán. 10/8)

Harry Brown (Michael Caine-féle vendetta. 10/8.5)

Hullámhegy (Swept away: Guy Ritchie legrosszabja. 10/3)

Egek ura (Up in the air 10/9)

Út a vadonba (Into the Wild: Huszadszorra is konstans kedvenc, ezért 10/10)

The messenger (Egy vágtába, nehéz befogadni. 10/7)

Doctor Parnassus és a képzelet birodalma (10/9)

Lolita (Talán Kubrick egyik leggyengébbje, de így is 10/7.5)

The Road (10/8.5)

2001:Űrodüsszeia (10/9.5)

Antikrisztus (Lars von Trier ezúttal öncélú, felesleges és unalmas, 10/5)

Sherlock Holmes (Semmi Holmes, vagy Ritchie, csak stílusos akció, 10/7)

Fantastic Mr. Fox (Az év legjobb animja, 10/9)

Nyócker (Érdekes külcsíny, zavaróan kaotikus és értelmetlen belső 10/3)

Pánik (Meglepően fogyasztható volt, 10/7)

Big Fish (A vége durván fölhozza, de így is csak 10/7)

Shrink (Kevin Spacey bazijó, klassz darab 10/8)

Kalandpark (Kicsit jobb, mint az átlag tinivígjáték 10/6)

Hajsza a föld alatt (Travolta újra filmben, élvezhető akciómozi 10/7)

Az Apoklapiszis lovasai (He7edik kopi, ami picit logikátlan, de Quaid klassz 10/6)

Anakonda 4 (Katasztrofálisan átgondolatlan igényteleség, de viccnek, részegen jó 10/2)

Hercegnő és a béka (Átlagos Dizni, így könnyen 10/8 :) )

Precious (Idegesítő, de 10/6 alá nem megy)

Pí (Aronofsky elsője, úgy néz ki, mint a Stalker, csak fogyaszthatóbb 10/8)

A Serious Man (Coenék utolsója, nekem mégegyszer nézős valsze, mert így csak 10/7)

Whip it (Kihagyott sanszokkal tarkított kliséhalom, ami helyenként azért csillan 10/5)

Szezon (Hatalmas csalódás Török Ferenctől 10/3)

Szigórúan bizalmas (Alapvetően jól megírt krimi, egy hangyányit talán el lett nyújtva 10/7)

Ennyi a január, 30 db.

XX

Itt elvileg egy ennél hosszabb poszt állna, ami szummáztatja velem az elmúlt húsz évet, ami azóta telt el, hogy percre pontosan két évtizede, arcon üvöltöttem a reggeli kávéját miattam félbeszakító szülészorvost.

Nos az írás meg is született, de nem tudtam, úgy komponálni, hoy minden benne legyen, amit akarok és ne csapjon át nyálba. Így aztán jól megtartom magamnak, de arra tényleg nagyon alkalmas volt, hogy összeszedjem minden gondolatomat, az elmúlt húsz évről és arra jutottam, hogy alapvetően elégedett, sőt boldog vagyok.

Tényleg végigfutattam mindent, embereket, helyeket, iskolákat, szerelmeket, családot, kapcsolatokat, sikereket, nemsikereket, bulikat és másnapokat, mindent. És mindent, így az egészen közeli múlt eseményeitől kezdve, az elmúlt éven, a babitsos és jókais éveken át, egészen az első bicajomig egy kalap alá véve azt mondanám, hogy elégedett vagyok. Ha mondjuk egy évvel ezelőttig figyelem az eseményeket, akkor a kulcsszó a boldog lenne, sőt vidám. Ha viszont hozzávesszük az elmúlt egy évet, vagy akár külön vizsgáljuk, akkor ez a boldogság már picit komolyabb, ezáltal értékesebb és nagyobb is.

Így kicsit azért elviselhetőbb, hogy leéltem életem felét/harmadát/negyedét, mindenesetre valamekkora hányadát.

Köszönöm. (Remélem mindenki magáénak érzi, akinek küldöm.)

(A hosszabbik írásra, az első memoár gyűjteményemig várni kell :)

The Imaginarium of Doctor Parnassus

félpécsre csak 20án, jön, de addig is büszkén prezentálom.

---

Furcsa társulat járja London utcáit. Régimódi kartondíszletek között ugráló, maskarás úriember csábítja az érdeklődőket, hogy jöjjenek és Doctor Parnassus (Chritstopher Plummer), valamint mágikus tükre segítségével lépjenek be a saját képzeletükbe. A sokadik botrányba és sikertelenségbe fulladt előadásból hazafelé tartva, egy akasztott embert (Heath Ledger, Colin Farell, Jude Law, Johhny Depp) találnak. Miután másnap magához tér, semmire nem emlékszik múltjából, azonban mintegy hálaképpen, csatlakozik a társulathoz és segít Doctor Parnassusnak, hogy megnyerje az Ördöggel (Tom Waits) kötött fogadását. Eszerint aki előbb gyűjt össze öt leket, azé legy „Parny” lánya.

Nyilvánvaló, hogy az első dolog, ami eszébe jut az embernek Terry Gilliam új produkciójáról, hogy ez volt Heath Ledger utolsó, befejezetlen filmje. A körülmények ismertek vagy épp ismeretlenek, de a lényeg, hogy a három dublőr szimplán szívességből elvállalta, hogy segít befejezni a mesét. Méghozzá nem is akárhogyan. Igazából nem is érződik, hogy lenne itt valamiféle törés. Ez részben köszönhető annak,hogy a történet eleve jó megoldási lehetőséget kínált, valamint mindhárman tökéletesen vették fel a karakter ritmusát. Ilyen szempontból a legjobb Johhny Depp volt, aki ijesztően képes utánozni Ledger vigyorát, illetve mozgását. Komolyan, pár másodpercig fel sem tűnt, hogy más van a vásznon. Ugyanakkor az ő szelete a leghálátlanabb, mivel egyrészt rövid, másrészt nem igazán tud benne kibontakozni. A szoriból Jude Law szakított nagyot, aki viszont a legkevésbé passzol az egészbe. Colin Farrel pedig szintén egy igazán ideális választás volt, a történet utolsó részére.

Az érdekes, hogy Tony karakterének összes manifesztációja közül, Ledger része a legvisszafogottabb, ugyanakkor legemlékezetesebb is. Persze ez részben köszönhető a háttértörténetnek, de butaság lenne tagadni, hogy zseniális, amit művel. Elképesztően erővel van jelen a vásznon, ugyanakkor ritkán csap át ripacskodásba. Ezt azonban a figura és a film simán elbírja. Közel tökéletes alakításnak mondhatjuk. Csak úgy, mint Tom Waits Ördögét. Ha nem érezném elcsépeltnek, azt mondanám, hogy ezek után csak másodsorban blues énekes és elsősorban maga a kísértő gonosz. Szipkás cigarettájával, kemény kalapjával és elképesztő orgánumával, könnyedén rabol el majdnem minden jelentet, amiben feltűnik.

Node nem csak a színeszek miatt fogunk emlékezni jelen filmre, sőt. Ami itt látvány terén jelen volt az elég sok mindenen túlmutat. Leginkább a józan felfogóképesség határain. Alapvetően két részre bontható a mozi, e szempontból. Vannak a mágikus tükrön inneni, London napjainkban, és vannak a tükrön túli jelenetek. Ellőbiek még viszonylag átlagosnak mondhatók, bár a fényképezés és a szereplők fizimiskája itt is hozzádob egy jó adag, nem is tudom, izgalmat. Amikor viszont átlépünk valaki képzeletébe, nos az a szürrealizmus csimborasszója. Nem is érdemes igazán belemenni, de amit ott látunk egy ideig benne marad a fejünkben. A szimbólumok végeláthatlan özöne, első blikkre úgy tűnik fárasztónak, azonban végül, sokkal inkább elgondolkodtatónak bizonyul.

Kicsit szkeptikusan áltam jelen darabhoz, azonban minden várakozásomat felülmúlta. Majdnem hibátlan mese ez a kísértésről, bűnökről és egy csomó más olyan dolgogról, ami talán majd pár nézés után leeshet. Egyértelműen többször nézős darab, aminek egyetlen hátránya nagyon hasonlít az Egek uráéhoz, miszerint könnyen előfordulhat, hogy valaki nem tudja kellő mértékben rátenni magát és így soknak érzi a „gilliamizmus” e szintjét. A vége picit nekem is fészkelődős volt. Erős 10/9.

EKF

Már egészen a végéhez közelít a megnyitó ünnepség. Természetes, hogy ki kellett hagynom a fantasztikus szigorlat miatt. Emiatt búsulok, és bánatomban, no és persze, hogy ne kelljen tanulnom, leírom mit gondolok.

A programot csak addig kísértem figyelemmel, amíg a két politikus beszélt. A polgármester kezdte, a minszterelnök folytatta. Mindketten egy első blikkre konzerv szöveggel készültek, ami ilyen jellege ellenére is meglehetősen (pécsi) szívhez szólóra sikeredett. Ezt a hatást tetézte, hogy ezek a meglett férfiak, bizony jól láthatóan elérzékenyültek. Itt most nem számolunk, azzal, hogy ez biztos egy politikai fogás volt. Már Páva úr is meglepően sokat pislogott, Gordonnak már a hangja is el-elcsuklott. Azt megelőzendő, hogy azt higgyük, hogy jelen írás az ország honatyáinak, gazdag érzelmi világát hivatott taglalni, gyorsan lezárom ezt bekezdést. Csak még annyit, hogy jó volt ezt a két embert, egy Fideszes és egy MSZP-s figurát, egymástól karnyújtásnyira látni, anélkül, hogy lehányták volna egymást. Továbbá tetszett az is, hogy a miniszterelnököt, csendben és nem a manapság (4 éve) divatos anyázással hallgatta végig a publikum. Persze volt néhány "talpigmagyar", aki elkezdett fütyörészni, de őket a polgármester, nagyon szimpatikusan, ugyanakkor elvárhatóan csendre intette.

Ezután én otthagyni kényszerültem a TV képernyőt, de rövid tanulási periódus után, úgy éreztem, hogy eljött az ideje, hogy lemásszak az utcára és kicsit átmozgassam a tagjaimat. A lépcsőházban lefele menet, jólesően tapasztaltam, hogy a lakások nagy részéből, az általam ott hagyott műsor hangjai szólnak. Ezt csak tetézte, hogy az utcán ugyanezt tapasztaltam. Akkor érzékenyültem el másodszor, negyed óra alatt.

(Most szólalt meg a tűzijáték. Könnyesély #3.)

A lényeg, hogy egy kicsit megnyugodtam, mert minden szkeptikus hang ellenére, bebizonyosodott számomra, hogy a pécsieknek igenis fontos, hogy ők Európa Kulturális Fővárosának a polgárai. Persze nem minden úgy alakult, ahogy az elvárható lett volna, de én azt mondom, értékeljük, azt ami van és ne azon rágódjunk, hogy ami nincs. Probáljuk meg félretenni a megtagadatatlan magyaros keserűségünket és örüljünk.

Ennyi volt a példabeszéd, most pedig mindenki menjen és tanuljon szépen!

Véres délkörök

„Oly téveteg az emberi emlékezet és ami megtörtént alig különbözik attól ami sohasem létezett.” A történet végkifejlete előtt pár oldallal olvasható ez a sor, ami talán legjobban képes leírni a bennünk, olvasókban keltett érzéseket, miután letette Cormac McCarthy, 1985-ben íródott regényét. A szerző ötödik műve, és mint ilyen, számtalan pozitív kritikát kapott, annak ellenére, hogy nem a legsikeresebb, vagy a legtöbbet idézett darabja. Ez sokkal inkább igaz, a Nem vénnek való vidékre, mely könyvet alapul véve, a Coen-testvérek elkészítették, azonos című adaptációjukat, ami 2007-ben megkapta a legjobb filmnek járó Oscar-díjat. A történet egy korunkbeli Texas-i történetet mesél el, egy vadászról, aki talál egy halom pénzt, az őt üldöző bérgyilkosról, illetve a helyi „vén” rendőrről, aki képtelen úrrá lenni a helyzeten. Hasonlóan, ha nem még sikeresebb, Az Út, eddigi utolsó regénye, mely posztapoklatipikus vízióként, Purlitzer-díjat fialt. Ezek után talán nem meglepő kijelentés, hogy McCarthy, az egyik legelismertebb, kortárs, amerikai író.

Jelen regény főhőse, legalábbis első blikkre, egy fiú, akinek az eredettörténetét, az író, bő három oldalban le is tudja. A rövidség ellenére, ez a leírás bővén elég. Viszonylag fiatalon nekivág a világnak, és e vándorlás során jut el Nacogdoches városába, ahol egyébként két későbbi szereplővel, Holden bíróval és Toadvine-val is összefut. Egy rövid magányosan eltöltött idő után, csatlakozik Glanton skalpvadász bandájához. Ettől kezdve velük vándorlunk a mexikói határ közelében és közös „kalandjaikat” követjük nyomon. A történet során, számtalan figurát ismerünk meg. Ezek közül hármat érdemes kiemelni, a többiek csupán kopó eszközök, egy ocsmány tájkép illusztrálásához. Az első, akivel a gyerek megismerkedik, Toadvine, akihez egyfajta furcsa bajtársiasság fűzi. A második Glanton, a skalpvadász banda vezére, aki egy meglehetősen egy rétegű és gonosz karakter. Tulajdonképpen ő testesíti meg leginkább, azt a fajta hozzáállást, amivel megfelelően lehet működni egy ilyen környezetben. A harmadik pedig Holden bíró, aki a legborzalmasabb mind közül. Már-már perverz módon kegyetlen, ugyanakkor ijesztően éles elméjű, különc, misztikus figura ő, akitől tulajdonképpen mindenki, így az olvasó is, tart. Ha nem is ő a főszereplő, mert ezt a titulust, annak ellenére, hogy fejezeteken át nem hallunk róla, a gyereknek kell adnunk, mindenképpen központi figurája a műnek. Ha Glanton a megoldása a fennálló helyzetnek, akkor Holden-t tekinthetjük az oknak. Ő az, aki tökéletesen átlátja a dolgokat, talán még a megoldás is a kezében van, ám néha haszonszerzés miatt, néha szimplán perverzióból, a kisujját sem mozdítja, probléma megoldására, sőt inkább tetézi azt. A főhős pedig, a gyerek, akiben még megtalálható a remény, talán még nem egészen romlott, és mindenképp a legemberibb mind közül, azonban McCarthy a könyv végére őt is elhelyezi a lehető legreménytelenebb helyen.

Aki olvasta a Nem vénnek való vidéket, annak nem meglepő, az itt alkalmazott szerkesztés sem. Úgy tudnám leírni, hogy kompromisszummentes tagolatlanság. Nincsenek vesszők, vagy egyéb írásjelek, az egyes történések csak fejezet szintjén vannak elkülönítve. Ám ez a szeparálás is gyakorlatilag felesleges, mivel egy idő után, úgy megszokjuk a „hömpölygést”, hogy fel sem tűnik, hogy új epizód indul. Pedig ezt segítené elő, hogy minden fejezet egy viszonylag szokatlan szummával indul, ahol az egyes elemeket címszavakban megismerjük, talán értelmezzük is, hogy aztán rájöjjünk, hogy nem az történik, amit gondoltunk. Ez elsősorban a regény elején bizonyul igaznak, amikor még nem pontosan vagyunk tisztában vele, hogy mire is számítsunk. A legjobb példa erre, az 5. fejezet összegzéséből, a Halott csecsemők fája kifejezés. Naivan azt gondolhatjuk, hogy valamiféle metaforáról vagy misztikus dologról lesz itt szó, ám amikor odaérünk a szövegben, ezzel a mondattal találkozunk: „Ekkor az út már egyre szűkülő sziklafalak között vezetett míg egy csökött kis fához értek melynek ágain halott csecsemők lógtak”.

Az írásjel-nélküliség pedig egy meglehetősen furcsa, nehezen értékelhető elem. Először is zseniális megoldás. Remekül passzol a regény miliőéhez, a karakterek lelkivilágához. Az egész végtelennek, kilátástalannak, nyomasztónak hat, tulajdonképpen az is. Itt fontos egyébként megemlíteni a remek, Bart Istvánt dicsérő, magyar fordítást. Amellett azonban, hogy vannak elvitathatatlan pozitívumai ennek a formanyelvnek, komoly árnyoldala a nehéz befogadhatóság. Igaz, hogy ez nem róható fel egyértelműen negatívumnak, hiszen nyilvánvaló húzásról van szó, ennek ellenére, az első pár tíz oldal után elég fárasztóvá, helyenként idegesítővé válik a befogadás. Gyakran veszünk bele a végtelen mondat halomba és sokszor azt se tudjuk, ki beszél kivel, illetve egyáltalán hol vannak, vagy kit üldöznek hőseink.

Említettem a miliőt, ami e könyv messzemenően legjobb eleme. Részben a fenti kétes értékű megalkotottságnak, részben a karaktereknek köszönhetően elképesztően erős, kézzel fogható atmoszférája van a történetnek. Valószínűleg minden emberben van egy bizonyos vadnyugat kép. Az emberek vagy jók, vagy rosszak, sok babot esznek, a pisztolypárbajok a hatórai gongra indulnak, és így tovább. McCarthy ezt a fajta naiv miliőt, páros lábbal rúgja szét. Ameddig, ha csak tőle merítünk is, a Nem vénnek való vidékben legalább valamilyen szinten tudtunk azonosulni egyes karakterekkel és a döntéseikkel, itt aligha. Mindenki gonosz és mai fejjel, irracionális mértékben kegyetlen. Persze ennek oka van, hiszen egy olyan világban élnek, ahol az erőszak folyamatosan generálja magát és gyakorlatilag lehetetlen épeszű emberként túlélni.

Olvasás közben, azonban ez torz, már-már groteszk módon erőszakos környezet szép lassan természetessé válik számunkra. Egy idő után nem lepődünk meg a levágott hímvesszőkön, vagy letépett karokon, mert akarva-akaratlanul is részei leszünk a történéseknek. Ha a szereplők mocskosak, mi is azok vagyunk, ha fáradtak, mi is érezzük ezt a fáradtságot, vagy épp Holden bírót hallgatják, mi is csüggünk minden szaván. Ez az extrém mértékű azonosulási lehetőség, a fent már felsoroltakon kívül, az elképesztően erős mondatoknak köszönhető. Az akkurátusan tömören megfogalmazott frázisok, óriási erővel csapnak bele a tudatunkba. Nincs igazi leíró jellegük, de ennek ellenére részletesebb képet kapunk, a tájról, az emberekről, mint sok más regényben. Ez a megállapítás, azonban megerősíti, az írásjelek hiányának feleslegességét, mert megfelelően erős hatást ért volna el, ezzel a mondathasználattal, de klasszikus szerkesztéssel.

Jogosan merül fel a kérdés, hogy akkor most mi is a végső konklúzió, mi volt Cormac McCarthy célja? Erre nem hiszem, hogy lehet objektív választ adni. Talán a mai Amerikának szerette, volna megmutatni, hogy honnan is nőtt ki, vagy a háborúk, harcok értelmetlenségét kívánta illusztrálni, de az is felmerülhet, hogy mindössze az emberi lélek mételyeit boncolgatandó hívta életre ezt a könyvet. Annyi mindenesetre biztos, hogy a különböző borzalmak vég nélküli áradata, egy idő után végtelenül nyomasztó lesz és elgondolkodunk, hogy talán nem is élvezzük ezt a könyvet. A tagolatlanság miatt, egész egyszerűen beleveszünk a regénybe és nem úgy, ahogy általában szoktunk. Igaz, hogy nem igen tudjuk letenni, de sokkal inkább hajt egyfajta perverz kíváncsiság, mint a fordulatok iránti klasszikus vágy. A zsenialitását igen nehéz elvitatni, ugyanakkor a szerethetőségét annál inkább. Végig menni rajta élmény, letenni talán még nagyobb és újra elő venni pedig nem a legbölcsebb döntés.

Leples bitang ünnepel

Amikor körülbelül órára pontosan egy éve, megírtam az első (és eddigi legrosszabb) posztomat, egészen elképesztő céltalansággal tettem. Tudjuk, amolyan miért ne lehetne blogom alapon. Tulajdonképpen ennyi, az összes ok.

Aztán elgondolkodtam, hogy tulajdonképpen, miért ne írhatnék filmekről, ha már úgyis betegesen sokat nézek. Jöttek a filmes posztok tehát, amiben ömlesztve, mindenféle tagolás nélkül, ledaráltam a gondolataimat mindenféle mozgóképről. Egyébként ekkor, két hét működés után, kapta meg a mostani nevet. cult. sub. urb. Hogy eleget tegyen a nevének, elkezdtem programajánlókat is írogatni. Elsősorban persze a pécsieket. Később be is számoltam némelyikről.

Persze butaság lenne tagadni, hogy az első pár hónapban, voltak világmegváltó terveim. Kiterjeszteni a témákat, megnövelni az olvasók számát, de aztán rájöttem arra, hogy szeretem én ez ilyen kicsibe csinálni. Így legalább annyit gépelhetek félre és káromkodhaotk, amennyit jól esik. Meg minden.

Egyébként az egy év alatt 74 poszt született, ennek jó része nyár előtt, akkor ugyanis elképesztően ellustultam és az ősz eljöttével, nem igen lustultam vissza. Persze ennek volt számos egyéb oka, de nem érzem, hogy ez a magyarázkodás helye.

Azt biztos meg tudom ígérni, hogy akármilyen ritkán is, de fogok ide írni.

----

Mellékelten másolom Allen Ginsberg névadó versét.

Leples bitang

Csontjaimon csupasz hús
Ha tüzes Apolló sarkantyúz
Fagyjankó ha kirúg rám
Zsákvászon a lábkapcám

Hamu hús és hó pofa
Sínek közt lötyögök ide oda
Hulla a város az út kopár
Fekszem a töltés oldalán

Levesem bádog csajkában
Cukrom a mások markában
Közel a sitthez a Tigris-sor
Jól élek szemetes tartályból

Korom az éj és vakul a szem
A gyár belében odalenn
Mezitláb rovom a puszta követ
Gyere és hallgasd nyög az öreg

Futok és félek pucér srác
Szívem hidege híd alatt ráz
Visítok rakpart parazsadon
Testem egy gáztartálynak adom

Lángol a hajam álmomban
Tüzel a karom és karmom van
Vas-királyé a törzsem
Szárnyam lecsüng törötten

Bujálkodók az éjben
Vak úton csontos holdfényben
Szűzek szajhák férfiak
Vétkezhettek leplem alatt

Ki tapad rám ha jő a sötét
Hashoz a has térdhez a térd
Ki tekint csuklyás szemembe
Ki tapad zúzos ölemre?

---

Az hogy miért ő keresztelő majd egy másik alkalommal elmesélem és köszi hogy olvastok.

Moszkva tér

Már nagyon régóta kellett volna írnom e filmről, de ez mindeddig elmaradt. Valószínűleg ez sem, az hossz és minőség, amit megérdemelt volna, de azért....

---



1989, Budapest, Moszkva tér, fél kilenc. Petyának születésnapja van. A tizennyolcadik. Illene elmenni bulizni. Jönnek sorban a fülesek, hogy merre van "lakás". Fel is kerekednek négyen, Kiegler, Rojál, Csömör, hogy sorra járják őket. Amúgy "jeremysen" Trabantokon ugrálva, üvegből kortyolva az orosz pezsgőt. Persze mindenhol beüt valami. Vagy az unalom, vagy a rendőrök. Hajnalra visszaérnek a "moszkvára", ahonnan "csak ez a kurva csalamádé nem kéne bele" hambi után, irány haza. Persze lassan jön az érettségi, ballagás, rendszerváltás...

Nem bonyolult film a Moszkva tér. Egyszerű, egyértelmű és jó eséllyel már általunk is megélt problémákról mesél. A kikerülhetetlen változásról, az ezzel járó szabadságról, az első szerelemről, ami persze Párizsban ér tragikus véget. Mindenezeket pedig, egy ehhez tökéletesen passzoló filmnyelven kapjuk. Semmi sallang, semmi felesleges manír. Nincsenek őrült effektek, elborult kameraállások, hatalmas monológok, féktelen akció és semmi ilyesmi. Tökéletes arányérzékkel van belőve a humor és komolyság aránya. Nem lesz ostoba blődli, viszont nem is veszi magát túl komolyan, ami valljuk be őrült előny, főleg ha azt vesszük, hogy mennyire hajlamosak vagyunk rossz szájízzel beszélni az adott korszakról.

Török Ferenc első filmjének számtalan pozitívuma közül, egyet mindenképp érdemes külön kiemelni, mégpedig a színészeket. A fiatalokat ugyanúgy, mint az idősebbeket. Tulajdonképpen végig sorolhatnám, mindet, de ha ki kell emelni párat, akkor mindeképp Szabó Simon (Papírrepülők), mint Rojál. De ott van Balla Eszter, aki egyrészt a harmadik legszebb magyar színésznő, másrészt tökéletes választás első szerelemnek. Tipikus "lány a szomszédból". Az idősebbek közül pedig a pornókedvelő autókereskedő szerepében tündöklő Csuja Imrénél, az az érzésünk van, hogy ez talán még inkább rá van írva, Csoki az Üvegtigrisből. Pápai Erszi Boci nénije, pedig gyakorlatilag Náncsi néni, csak egy rendszerváltás korabeli, városi kiadásban.

Minden adott tehát, hogy magunkévá tegyünk egy életérzést, egy korszakot, egy hangulatot, amit sajnos/nem sajnos nem élhettünk át. Persze, valami hasonló mindenkinek az életében volt/van, csak nem biztos, hogy tud róla, hogy ez "az". Segítségével nosztalgiázhatunk, vagy épp ötletet meríthetünk, ki-ki életkora és vérmérséklete szerint. Igen, azt hiszem a kulcs és a zárszó, a nosztaligia, függetlenül a fenti kettő, vagy bármilyen egy paramétertől. Szerintem benne van a Top3 magyar filmben és így az idei Karácsony legjobbjai között is. 10/9.5

---

Valamint: A halfpécssquad át vette a hatalmat a filmdzsungelen. De mindenesetre, megszállta azt. Tessék hát nézegetni és ha már ott vannak Önök, tekintsék meg, az Életvonal c. rövidfilmet.

---

2. Valamint: Boldog Karácsonyt!

Avatar

Kettő írás is lesz az Avatarról. Ez az első. Halfpécssen uagyanez van kint.

---

Valószínüleg az év legjobban filmjét kukkantottam meg tegnap este és ha egy szóban akarnám összefoglalni, azt mondanám élmény volt. Ha kettőben, akkor nagy élmény volt. Ha háromban, akkor kurva nagy élmény volt. És ez így mehetne egészen sokáig. A bökkenő, ha egyáltaán nevezhetük annak az, hogy nem filmélményről van itt szó. Sokkal inkább egyfajta "borjú az új kapura" effektus. De haladjunk sorban.

Jake Sully-t, az ütközetben lebénult tengerészgyalogost, egy távoli holdra, a Pandorára vezénylik, hogy rész vegyen az Avatar programban. Ennek lényege, hogy ideiglenesen kikapcsolják az emberi énjét és ezzel, párhuzamosan életre kel egy Na'vi testben. A Na'vik a pandorai bennszülöttek, és az ő behatóbb megimerése érdekében jött létre a program. Az persze véletlen egybeesés, hogy történetesen pont a városuk alatt található meg nagy mennyiségben az a bizonyos ásvány, amiért a USA ott ácsingózik. Nos mi sem egyszerűbb, mint kiirtani őket, ám Sully személyében kapnak egy esély a menekülésre. Ja és persze van szerelmi szál is.

Az első plusz, ami érdemes megjegyezni, hogy az elsőre butácskának tűnő történet, egész tűrhetően van elővezetve. Vannal benne olyan apró részletek, amiért képesek vagyunk szeretni. Először is, végre az amerikaiak a gonoszok. Másodszor nem maradt életben mindenki, aki mondjuk egy Emmerich filmben, eképp tenne. Ha mélyebben kívánjuk vizsgálni, akkor sem mondható kifejezetten rossznak. A hasadt tudatos rész, illetve a játék Sully avatar-emberi énjével is egész ötletes. A vége pedig kifejezetten dinamikusra sikeredett, ami szintén kellemes meglepetés, mert nagy epikus endingek hajlamosak, végtelen giccses csinnadrattába fulladni. Persze a párbeszédek néhol idegesítően ostobák, de közel sem annyira, és olyan mennyiségben, mint amire számítani lehetett. Valamint nyilván megvannak a kötelező körök, sőt vannak a filmnek bizonyos szakaszari, amikor azt se tudja, hogy keverdjen ki a kliséhalomból, amit maga köré épített.

A következő tétel a karaterek. Nos nyilván egyik sem, pusztul bele az eredetiségbe, vagy bonyolultságba. Viszonylag könyen elkülöníthetők a jók és a rosszak. Rosszak gyűlölhetők, a jók szerethetők és ez így van jól. Az őket megformáló színészek két részre bonthatók. Vannak a jók, akik vagy maszk alatt vannal, Na'vi bőrben, és vannak a minősíthetelenül ócskák. Példa utóbbira Michelle Rodrigez, aki még az átlagosnál is idegesítőbb. Kivétel ez alól Sam Worthington, aki ugyan nem brillírozik, de kifejezetten érdekessé teszi a lassan skizofrénné, majd később ízig-vérig Na'vivá váló tengerészgyalogos figuráját. Igaz, hogy ez inkább karakter érdeme, mint az aktoré.

Most következik a látvány és az atmoszféra bekezdése. Mielőtt elkezdjük, érdemes visszatekinteni és pontozni a filmet, az eddigiek alapján. Tulajdonképpen, egy viszonylag eredeti, epikus, tömegfilmről van szó, amit nem nehéz szeretni. Ha itt érne véget a kritika, mondjuk adnék rá egy 10/6-ot. A lényeg azonban csak most következik. Fontos kiemelni, hogy három darab dimenzióban tekintettem meg. Ugyan nem tudom, milyen eggyek kevesebben, de így egy szóval tudnám leírni a látottakat: Uh.

Először is a Na'vik elképesztően jól néznek ki. Tökéletesen el tudom hinni, hogy igenis élnek a Pandorán ilyen három méteres kék fazonok és, hogy Cameron elment és lefilmezte őket. Ugyanez elmondható a bolygó félelmetesen egyedi és fantáziadús flórájáról ás faunájáró, melyet klasszul ellenpontoz, az amerikai bázis sivársága. Külön említendő a Lelkek fája, illetve annak termései. Utóbbiak külcsínére egyébként, jó érzékkel rá is játszik Cameron, mert gyakorlailag öt percenként belebeg egy az arcunkba. Amikor azt mondom, az "arcunkba" a szó szoros értelmébe értem, ugyanis a harmadik dimenzió gyakorlatilag tökéletesen ki lett használva. Egy-két kihagyott ziccerről beszélhetünk csupán, amikor is igen is, el tudtam volna képzelni, hogy az adott madár mondjuk kicsit még repül felém.

A filmről talán a legközismertebb mondat, hogy James Cameron rendezte negyedmillió dollárból. Igaz, rebesgették, hogy igazából a szumma, ennek duplája volt. Nos ezen információ birtokában, óhatatlanul is felmerül a kérdés, hogy megérte e a pénzét az Avatar és a válasz: Igen, abszolút. Ami negatívumokat felsoroltam, tuladjonképpen, azok is gyakorlatilag mind átcsúsznak a pro oldalra, mert így a sztori megengedi, hogy kellően rácsodálkozzunk a "bazijó" látávnyra.



Napjaink filmiparának, technológia kicsúcsosodása ez és mint olyan tökéletesen vizsgázott. Igaz, hogy film tetemes hányada szimpla animáció, de ennek ellenére teljesen hihető, sőt gyönyörű. Azzal, hogy az Avatar elkészült,a megalomániás rendező elindított valamit, amit legjobban úgy tudok illusztrálni, ha elmondom, hogy közel három órás mozin, végig egy helyben ültem és tátott szájjal bámultam. Nem tudom mikor fordult elő velem utoljára ilyesmi. 10/9

Tudjátok...

Tudod vannak olyan emberek, akik valami miatt ott voltak életed fontos vagy legalábbis később annak bizonyuló döntéseinél. Például egy kapcsolat origójánál. Ő lehet anyád, apád, a legjobb barátod, de lehet olyan valaki is akivel talán évente, kétévente találkozol. Ám akkor amikor találkoztok, mindig hasznos tanácsok hangzanak el, tudod az a típus, amely rendszeres találkozások esetén elsikkadhat. Túl egyértelműnek tűnne.

Tudod vannak a volt barátnők. Néha jó Velük találkozni. Ha találkoztok, beszélgettek. Ha pedig beszélgettek, jóízűen morzsolgatjátok a múlt közös részét. Öreges nosztalgiával. Eszetekbe jutnak érdekes, érthetetlen, banális, boldog, szomorú, vagy akár dühös pillanatok, de most valahogy az egész egyfajta klassz egész. Mindezt egy tettyei padon. "Like in the Old Days."

Tudod vannak napok, amikor mindegy milyen okok miatt, megiszol egy piramisnyi fröccsöt a papucsban. Az alkohol köztudottan, közelebb taszít a világhoz, rájössz olyan dolgokra, amire józanság gátlásaival kevéssé. Fontos megjegyezni, hogy ezek általában érzelmi jellegű problémák. Például társadalomfilozófiáról nehezebb benyírva csevegni. Bár...

Tudod vannak döntések, amik születésük megkérdőjelezhetőnek, vagy akár jónak is tűnhetnek, majd később ébredsz rá, hogy értelmetlen és buta választás volt.

Tudod milyen, amikor a fenti négy egyszerre teljesül? Én igen.

Köd

Mire befejezem ezt a posztot, valószínűleg már vége is van.

Valamivel öt óra után, bejöttem a szobámba. Ordas puma szag volt, ezért ablakot nyitottam. Ilyenkor az ember akarva-akaratlanul kikukkant az ablakon, megnézi mi történik az utcán, melyik csöves turkál a kukában, ki ordít a gyerekeivel az autóban. Ezt tettem volna én is.

A feltételes mód a ködnek szól. Tudniillik az ablakom alatt álló villanyoszlop fényét is csak saccoltam. Átrobogtam az erkélyünkre, hogy milyen a helyzet. Volt már ugyanis olyan, hogy az erkélyen esett, az én szobám ablaka, ami átellenes az erkéllyel teljesen száraz utcára nézett. Hiába, akinek telik ekkora lakásra ugye. A helyzet ott még drámaibb, misztikusabb volt. Rózsadomb (kb. 200 méter), egyáltalán nem látszott. Semmilyen konkrét fény nem jut el a retinámig. Helyette egyfajta kooperációs derengést láttam. Véltem. Mintha minden fény, azon dolgozott volna, hogy egymást segítve, legalább pár fotont belebombázzon a szemembe. Valahogy úgy képzeljük el, mint amikor a Hold őnagysága, átsüt egy nem túl szigorú felhőn.

Ugyanez volt a helyzet a hangokkal is. Semmi konkrét, csak némi kutyaugatás és az elmaradhatatlan tejes autó előadásában hallható "Boci, boci tarka..." kezdetű világsláger. Ezen kívül csak egy állandó moraj, zúgás. Szerintem még egészen távoli autók zaját is hallottam.

Kettő következtetést vontam le. Az első: Pécs belepottyant vagy alámerült, valamiféle hatalmas óceánba. Második: Ezt az eseményt egyedül én éltem túl. Semmi életjelet nem láttam, halottam. Kivéve persze a fenti kettőt, de azokat betudtam érzéki csalódásnak. Végre csinálhatok mindenfélét. Hason végigcsúszhatok a Tesco frissen waxolt padlóján. A moziban bármilyen filmet, bármikor befűzhetek. Megnézhetem mi van a Jókai Ált. Isk. felsőemeleti takarító-szertárában (az egyetlen helység az iskolában, ahol sosem voltam, de mindig akartam). Egyedül, mintha csak a saját kertem lenne, befejezhetem a Széchenyi-teret, miközben a McDonald's-ban falatozok és Muphy's-ben kávézom. Bejárhatom a 25 emeletest, akár lakhatok is ott. A huszonnegyediken. A huszonötödiken mozi lenne. És így tovább. Aztán rájöttem, hogy mindez egyedül, nem biztos, hogy az igaz. Azért én kipróbálnám.

Aztán csörgött a telefonom. Ily módon lerombolt összképpel és hideg lábakkal pedig már inkább volt kedvem befejezni a teámat és megírni jelen darabot.

Időközben újra felszínre bukkantunk. Minden bizonnyal a kapitány megfelelőnek vélte a TV-torony-periszkópban látott felszíni viszonyokat és parancsot adott, a valóságba való visszatérésre.

Filmekről, amúgy ősziesen #3

Bevezető nélkül.

Első a Jennifer's body. Az örökbecsű Juno hegesztőinek alaposan benne van a keze ebben a batár nagy csalódásban. Az író stimmel (Diablo Cody, még Oscar-díja is van), a rendező pedig producerkedett hozzá és hozta magával a jobb sorsra érdemes J. K. Simmonst. A sztori retteneresen bornírt. Kis, vidéki, amcsi városba menő rokkbend érkezik, akik kapnak az alkalmon és elrabolják az egyik helyi fruskát. Amikor visszatér, a macának indokolatlanul sokszor véres a ruhája és viszonylag sok férfit zabál fel élve. Tinifilmbe oltott, horrorról van tehát szó, kérem szépen, de valami igazán rossz tálalásban. Szóval ha nem tudom, hogy kik csinálták, akkor egész egyszerűen poénnak veszem, amit nem sikerült humorossá tenni. Így viszont, keresem benne, azt az intelligens szellemességet, ami a Junót eredetivé és feledhetelenné tette. Eddig semmi eredmény. 10/5

(500) Days of summer közvetlenül előbbi film előtt került megtekintésre, ami még inkább kihangsúlyozta előbbi gyengeségét. Ha VVega rádióban elhangzott teminusát alkalmaznám, azt mondanám, hogy heti kötelező romkom, de abból bizony a felső tíz tagja. Ha a Brothers Bloomra és a Zombielandre azt mondjuk indie, akkor ezt minden szívfájdalom nélkül nevezhetjük emígy. A történet maga sem rossz, de annak elmesélési módja, az egésznek az íve, egész egyszerűen bravúros. Egsézen apró lépésekben kezddik az elbeszélés, hogy hétmérföldes csizmát húzzon és csak a lényegi részeknél álljon meg. Néha megtorpan, visszatekint, majd előre és megy tovább. Ennek ellenére, vagy éppen ezért mindvégig érthető marad. Természetesen bűn lenne bármit is ismertetni belőle, így aztán csitt. A legszebb az, hogy gyakorlatilag minden egyéb területen is megvesszük a filmet. A színészek (az kettő, aki érdemben van) hibátlanok, ami a kompánia hölgy tagjánál kifejezetten meglepő, mert eddig csak bambán néző szerepekben láttuk (Zooey Deschanel-Happening, Yes Man). Az atoszféra szintén nagyon klassz. Az a benyomásunk, hogy folyamatosan ősz van, csak néha, különleges alkalmakkor váltunk át nyárra, ami az angol cím vizsgálata után, további kényezetetés, a figyelő néző lelkének. Még a klisék sem zavaróak, annyira ki vannak párnázva eredeti ötletekkel. Az egyetlen hiba a két karakter viszonyának tisztázása (a padon), ami valóban túl lágyra és amerikaira sikerült. Uraim ez a film inkább nekünk szól, figyeljünk rá jól. 10/9

Mostmár csak egy mondatosok jönnek.

A Pandorum, annyira nem rossz, mint vártam, bár abszolút nem a zsánerem a műfaj. Egyszerszórakoztatós, Doom-féle, menekülős, egy kis posztapokaliptikus és pszichothriller vonallal. Ha nincs más, elmegy. 10/6

Zombieland=Planet Terror-gore+Woody Harrelson+több vicc+több ész. 10/8

Brothers Bloom coming soon.

Trick r treat. Aranyos halloween-mozi, sok-sok betegséggel és fekete humorral. Ijesztő nemigen tud lenni. Szórakoztató inkább. Nincs ugyan hanyattesés és állfelszedés, de barátnővel, cimborákkal jó. Sam fizimiskája pedig cukin hátboris. 10/7

Eden Lake: Kegyetlen film. Minden tekintetben. Csak ha túl jó kedvünk van, akkor nézzük meg. 10/7.5

Az új Végső Állomás pontosan ennyi szót érdemel. Bocs, hogy megemlítettem.

Coco Chanel kritika (patch)

Recept következik egy remek életrajzi filmhez. Végy egy mindenki által, legalább közepesen ismert karaktert. Lehet történelmi személy, színész, divattervező, bármi. Dobj alá, egy felkapott aktort. Persze az sem hátrány, ha ügyes. Ezután építs egy szép díszletet és gyakorlatilag kész vagy. A furcsa az, hogy a Coco avant Chanel is e receptúrát követi és mégis erősen kétes értékű szórakozást nyújt.

Film természetesen árvaházi jelenettel nyit. Loknis kisleány szomorúan baktat az árvaház lépcsőjén felfelé a testvérével. Kíváncsi lennék, hogy ez a hányadik ilyen nyitány, mert körülbelül tízet gondolkodás nélkül fel tud sorolni bárki. Nem is időzünk itt sokat, tényleg csak jelzésértéke van. Ugrunk körülbelül tíz évet és ugyanez a kislány már kicsit nagyobb. Ismét az előbbi rokonnal láthatjuk, mikor is egy kocsmában énekel esténként, nappal pedig egy varrodában dolgozik. Egyik este találkozik egy legkevésbé sem szerethető pénzemberrel. Pár hét múlva már ott él a villájában, egy meglehetősen faramuci kapcsolatban. Ezután egy szinte teljesen érdektelen másfél óra következik, amit szinte felesleges részletezni. Vágás és Chanelt az első önálló divatbemutatóján láthatjuk. Vége főcím. Mondhatnám, hogy döbbent csend és hullaszag, de már meglepődni sem tudok. Tudniillik elaludtam.

Tulajdonképpen nem lett volna nehéz érdekes és jó filmet csinálni. Gyakorlatilag tényleg minden adva volt. Érdekes (bár ez nem derült ki e darabból, de tételezzük fel), mindenki által ismert karakter, akinek az élettörténete egy tündérmese/szappanopera, kellemesen filmre vihető környezet (20. század eleje), meg ugye Audrey Tautou. Szép helyen, ügyes operatőrrel forgatták. A szereplők kicsit ugyan egysíkú, de korhű jelmezeket kaptak. Zeneként, pedig az elmaradhatatlan zongorás „prüntyögés” van túlsúlyban, ám ez egy kosztümös drámához hibátlanul passzol. Tényleg minden hozzávaló megvolt tehát, csak meg kellett volna sütni a pulykát. Ehelyett sóskát ettem.

El is kezdtem gondolkodni, hogy mi is lehet ennek az oka. A válasz az eredeti címben rejlik. Coco avant Chanel. A magyar címben (Coco Chanel), tehát ismét elsikkad a lényeg, de tulajdonképpen már megszoktuk. Az „avant” szócska, annyit tesz: előtt. Kvázi eredettörténettel van tehát dolgunk, ami megmutatja, hogyan lett egyszerű falusi varrónőből, Chanel a divattervező. A gond itt leginkább azzal van, hogy az ilyen típusú megközelítése az életrajzi sztoriknak, akkor működik, ha közönség viszonylag jól ismeri az alanyt. Értsd: történelmi személyek, nagy formátumú színészek, ilyesmi. Viszont egy divattervezőnél, akinek a nevét hallottuk, talán még egy parfümjét is ismerjük, de semmi egyéb ott nem tud működni. Más megközelítésben mondhatjuk, hogy az ilyen „honnan jött?” típusú történetek, egyfajta magyarázatként működnek, a karakter további döntéseit, viselkedését illetően. Ha viszont nem ismerjük megfelelően az embert magát, akkor kis eséllyel fog minket lekötni, annak magyarázata.

Ez alapján mondhatjuk, hogy rétegfilmről van szó, ami talán valahol igaz is, hiszen a megrögzött Chanel-fanatikusok biztos nagy érdeklődéssel fordulnak a beszélt darab felé. Egyébként számos fórumon ezzel védik a filmet, miszerint nem a karrierépítést látjuk majd a vásznon, hanem a történéseket a karrier startjáig. „Aki ilyesmit vár, az nem sokat talál.” A baj az, hogy szinte ordítanak a további fogyatékosságok. Alapvetően az a baj, hogy elképesztően kiegyensúlyozatlan az egész dramaturgia. Vannak teljes húsz percek, amikor a szó szoros értelmében nem történik semmi, és vannak egy vágásba sűrített évek. Ezek, azonban nem kifejező „semmik” és nem lényegtelen évek. A készítők olyan helyen borotválták le, az egyébként is gyér hajat, jótékony takarást nyújtana. A karakterek közül, talán egyedül a leendő divattervezőnő figurája szerethető. A többi egyrészt elnagyoltság okán, másrészt az ócska színészválasztás miatt, mérföldes távolságban maradnak tőlünk. Chanel figuráját is csak Audrey Tautou menti meg, aki visszafogottan ugyan, de legalább hozza emberét.

Annak ellenére, hogy leginkább semlegesen álltam a filmhez, elképesztőnek tartom, hogy egy nem volt folyamatos öt perc, ami alatt lekötött volna. Szívesebben néztem volna meg, hogy mondjuk, miképp állt össze a „chanelötös” illatkompozíciója. Valószínűleg túlzó és felesleges volna négy pontnál kevesebbet adni, de nagyon nehezen élvezhető darab ez, amit tényleg csak a főszereplő és közepesen eltalált, de igényes atmoszféra ment meg a kövér nullától. 10/4

.

Filmekről, amúgy ősziesen #2

A múlt hétvégén egészséges méretű filmhalmot tettem magamévá. Nem túl hosszan, szinte kapkodva.

Surrogates volt elsőnek. Bruce Willis van benne, tehát alapvetően elvárható, hogy a világ legalább egyszer megmenekül a teljes pusztulástól. Ez meg is van. A sztori kicsit orwelli, de viszonylag eredeti. Arról van szó, hogy a technika lehetővé teszi az embereknek, hogy otthon, ágyból éljék az életüket. Munkahelyükön, a boltban, az utcán, a moziban, gyakorlatilag mindenhol, egy általuk irányított hasonmás van jelen. És természetesen jön egy gyilkos, aki meg akarja ölni az összes hasonmást, ezzel veszélybe sodorja az emberiséget. Igazság szerint a sztori (ami egyébként képregény adapt) felől, igazán emlékezetes film is lehetne a Surrogates. A gond ott van, hogy a készítők meglehetősen gyáván kezelték a szkriptet. Ennek eredményeképp ugyan mellé sem nyúltak, viszont maradandót sem sikerült alkotni. Egyszeri popcornos szórakozásnak elmegy, végülis izgalmas meg látványos meg minden, de ennyi. 10/6

Agyondícsért és most már tudom, hogy erősen túlértékelt mozi a Pokolba taszítva. Éppen ezért, annak ellenére, hogy nem kedvencem a horror genre, de felkeltette az érdeklődésem. Igaz, hogy némelyik olcsó ijesztgetés bejön és tényleg hátrahőköl az ember és hogy az alap sztori valamennyire érdekes (bár nem egészen értem, hogy egy sima cigányasszony, hogy tud ilyen brutál átkot), de nem egy jó film ez. A trükkök például szarul néznek ki. Persze tudom, kicsi a büdzsé. Vagy ott van a főszereplő lány arca, annyit tartják rajta a kamerát, hogy egy ideig csak unod, de a végén már idegesít is. A leggagyibb a befejezés. Ugyanaz a baj vele, mint a Knowinggal. Egy ilyen szinten primitív filmnél, én igenis elvárom a happy endet és ne csavargasson a sztorin senki, az utolsó fél percben. A gonosz halottat nem láttam, de a remek Spiderman filmek és ez után nem ki kell jelentsem, hogy szerintem Sam Raimi egy elég szűkös eszköztárral rendelkező fazon. 10/5

Kevin Smith legújabb produktuma, a Zack and Miri Make Porn című alkotás viszont egy igen kellemes csalódás volt. Nem gondoltam rá, hogy túl rossz lesz, de azért voltak fenntartásaim. De hát kinek nem voltak a SS2 után. Igaz, hogy arconfosás itt is van, de csak egy és tulajdonképpen az vicces. A sztori röviden arról szól, hogy Zack és Miri két elcseszett életű fiatal, akiknek egyszer csak nincs pénzük kifizetni a számláikat. Ekkor jut eszébe (nyilván) a férfinak, hogy ugyan már forgassunk pornót. Így is lesz. Meglehetősen egyszerű, ám kiválóan működő film ez. Legnagyobb erőssége valószínűleg a karakterekben rejlik, akik egytől-egyig igazán kedvelhető darabok. A másik, ami klassz benne, hogy gyakorlatilag bármilyen típusú vígjátékhoz kedved kapsz, a ZaMMP gyakorlatilag biztos, hogy jó választás. Barátnővel nézhetjük, mert romantikus, de a pajtásokkal is, mert kellő mértékben ortó. A szívhez szóló és az alpári tökéletes elegye ez, jó színészekkel. 10/8.5

A Duplicity fura darab. Amíg folyik a mozgókép, elképesztően élvezetes. Okos film, amire oda kell figyelni, hogy minden apró csavarját megértsük. Igazából, ha le kéne írnom pár szóval, azt mondanám, hogy egy bonyoltult James Bond, csak nem a világot kell megmenteni, hanem egy adott céget. Ipari kémekről van itt szó ugyanis. Na szóval élvezzük, aztán egy, egyébként bravúros csavarral befejeződik. Majd megiszunk egy kávét, vacsizunk vagy bármi és már az emléke is oda. Valőszínűleg túl sok az öltöny, ahhoz hogy igazán megmaradjon. Pedig Clive Owen olyan, mint szokott, bár borostásan hitelesebb és tulajdonképpen Julia Robertsel sincs gond, azt leszámítva, hogy csúnya és nem tudom elképzelni, hogy szerelmes legyen valaki belé annyira, mint amennyire ebben darabban megtörténik. Ja és idegesít is, de ez inkább segítette volna, hogy ne lökődjön ki az agyamból, ilyen gyorsan. Rejtély, mindenesetre, ha emlékeim nem csalnak, egy 10/7 megszavazható.

---

Itt jönne Coco avant Chanel kritika, de annak egy hosszabb elemzése, ma kerül ki halfpécsre. A State of Play szintén hosszabb kifejtést érdemel, ám ez még nincs meg.

[BP#1] Félelem és Reszketés Budapesten

Múlt héten hazajöttem Budapestről. Kicsit korábban pedig felmentem. Négy dús napot töltöttem ott. Ezt fogom most itt Önnek, Nyájas Olvasó szummázni, több darabban.

Október huszadik napján érkeztem meg hazánk fantasztikus fővárosába. Miután a tüdőm megszokta, hogy a levegő gyakorlatilag szürke, és ezáltal az agyam újra kapott némi oxigént. Realizáltam, hogy a Keletiben vagyok. Egyedül, mert Dimitrij késlekedett. Vagy a vonat ért be pontosan, Ő pedig ezt nem is gondolta, hogy megtörténhet. A lényeg, hogy egymagam álldogálltam, az óriási vasszerkezet alatt és nem volt más dolgom, mint figyeltem az embereket. Kettő féle volt. Az első típus, aki annyira szürke, hogy ha van más dolgom, valószínűleg észre se veszem. Olyanok ők, akik talán sose változtatnak. Az életbe beleposhadt emberek. Ha úgy alakul, hogy az egyszeri ember észreveszi őket, akkor bizony rájövünk, hogy mennyire búsak ezek az emberek és mennyire jól esik nekik, ha nem elmegyünk mellettük, hanem megállunk mellettük. A prototípusa e halmaznak, mondanom sem kell, a "csöves". A második típus a várakozó típus, amelynek egyedei időről-időre részesülnek abból a kegyből, hogy vágya beteljesül. Például kiírják, hogy honnan indul a Mecsek IC. Ez a kétféle ember, sajátosan reménytelenül reményteljes, ugyanakkor meglehetősen bús atmoszférát generál a beszélt helyen.

Dimitrij érkezik. Hova menjünk? Kérdi. Mindegy, de oda piros metróval. Mondom. Fel kell rázódjak, ki kell, hogy húzassam magamból ezt az instant rosszkedvszerűséget. Ennek a lehetőségét pedig abban látom, hogy hátulgombolós koromban, oly nagy örömet okozó piros metróval közlekedjek. Elmegyünk két prototípus mellett is, akik filctollal írt táblákkal szólítják meg a "Kedves Embereket". Lélekben már futok az aluljáróba. Menjünk a Moszkvára. Szeretem azt a helyet. Tudjátok, csalamádés hamburger, feketézők fürtje az óra alatt, este fiatalok ugyanott. Kemény karakter. Lenne, ha nem lenne szigorú köd, ami feketébbre rajzolja a karikát az emberek szeme alatt, mint amilyen valójában. Így csak egy, még a keletinél is depressziósabb hely. Semmi vörös, semmi sárga, de még csak neon se, csak szürke. Nincs választás, uzsonna a McDonald's-ban, majd ugrás a "négyeshatosra", hogy eljussunk Ferencvárosba. Ott lakik Gabi, egy garantáltan sárga szobában.

A Mester utcán beugrunk a spárba. Illetve beugranánk, ha beférnénk, de végül megoldjuk. Vettünk egy üveg bort. Én vettem mellé, egy doboz pezsgőtablettát, mert betegnek érzem magam és két csomag óvszert, mert optimista vagyok. Igazából egyet akartam csak, de adtak hozzá mégegyet. Kedves. Végül odaérünk a fiúhoz, én leheveredek az ágyra, ahol jóízűen nekilátok az első pezsgőtablettának. Egészen retro életérzés. 1994-et írunk, Szentlőrinc és én óriási érdeklődéssel és meglehetősen türelmetlenül várom, hogy elpezsegjen már a narancsos Plussz. Az orrom olyan közel dugom a pohárhoz, hogy a buborékok finoman permetezik az arcom. Aztán megiszom és vége szeánsznak. Dimitrij közben elmegy, tanulnia kell még. Ahogy vendéglátomnak is, így aztán ő asztalnál görnyed rajzlap fölé, én párnák közt heverve, vetem magam az ÉS legújabb számába. Hirtelen helyrerándul a kedvem, mert rájövök, hogy így néz ki az, ahogy ideális esetben elképzelném az egyetemi éveim. Máshogy mondom, ez is egy igen csábító alternatíva. Ezt fokozandó lezajlik egy igen elmés párbeszéd, mely mintegy szummázza a két fél dilemmáját. Gábor: Már csak egy képletet kell felírnom. Zsombi: Lehet, hogy fel kéne írnom egy képletet. Tessék mindent belelátni, valószínűleg benne is van.

(Vége az első résznek, mint a diafilmeken.)

Filmekről, amúgy ősziesen #1

Maga alá gyűrt a filmhiány. Igaz nem nagyon harcoltam ellene. Régen volt, hogy nagy tömegben volt időm mozgóképeseményt nézni, ha nem számoljuk a cinepécset. Szóval az igaz otthonülős, kólás, csipszes, foteles maratonra gondolok. Akár egyedül, akár pajtikkal. Nos az októberi ilyenem utóbbi formátumban kezdődött. Budapest, Ferencváros, IX. kerület a. k. a. District 9.

Annyian és olyan sokat írtak már a fenti darabról, hogy gyakorlatilag felesleges is. Az elképesztően erős és viszonlyag újszerű médiakampány feldobott mozi, annak ellenére érdekelt, hogy a sci-fi nem feltétlenül a zsánerem. Ha egy szóval szeretném elmesélni, hogy mi is volt a benyomásom a D9-ról, azt mondanám friss. Annak ellenére, hogy a kilencvenes évek sztárjai, a földönkívüliek a főszereplők,most merőben új megközelítést kapunk. Nem az ostobán vérszomjas fajta (Alien), nem a bárgyú, de szerethető E.T. archetípus, de nem is a földlerohanós zsivány (Függetlenség napja) kategóriába sorolható darabok a rákok. Viselkedésük alapján, igen sokban hasonlítanak az emberre. Azt, hogy mit keresnek a Földön, honnan származnak nem tudjuk meg. Nem kapunk eredettörténetet, filozófiai tanmesét, hogy ezért és ezért kell lerombolnunk a bolygótokat. Csak annyit deríthetünk ki, amennyit a történet folyása megenged. Én is meglepődtem, hogy ez mennyire nem okozott hiányérzetet. Az így felszabaduló dramaturgiai erőket, pedig klasszul be lehetett vetni egyéb részein a filmnek. Például egészen kiválóan és reálisan sikerült a menekülős rész vagy labor elfoglalása. Ez utóbbi, azért is érdemel külön dicséretet, mert ahhoz képest, hogy 30 ropis büdzséből készült a produkció, meglehetősen álletépősre sikerült. Kiváló húzás, az áldoksis köntös, valamint a főszereplő választást. Komolyan mondom, ezek után nem lepődnék meg, ha elmennék Johannesburgba és a környékén valahol létezne a District 10. Elhittem, ami a vásznon történt. Elmesélhetném, hogy mennyire erős társadalomkritika lelhető fel (egyesek szerint, el van ez bújtatva, hát szerintem éppen a pofánkba lett nyomva) a filmben. A baj ezzel csak az, hogy aki látja ebben a kritikát (banálisan fogalmazva, sajnálja a rákokat), az valószínűsítem, hogy látja a világban, ezzel paralel gondokat. Aki nem, az meg sem. Az egyetlen bibás darabja a filmnek, hogy néhol felmerül a dialógusokban a buta amerikai vonal, de annyira elenyészően, hogy ha félpont-nál többet vonnék le buta lennék.Na de szót se többet, remek darab, az évi TOP5-ben simán helye, akármi jön. 10/9.5
(Egy kérdés azoknak, aki látta. A Vox azt írja, hogy egyértelmű, sőt elvárható a folytatás. Tegye fel a kezét, aki szerint így van. Szerintem ez pontosan akkora faszság lenne, mint volt anno a Mátrixnál. Pont klassz, hogy nincs egészen vége és nyitva hagy dolgokat. A D9. A Vox mélyrepülésének egyébként lehet, hogy szánok majd egy külön posztot, mert botrány, ami abban az újságban folyik.)

--

A tulajdonképpen könnyed, ám mégis komoly űrlények után, valami primitívre vágyik az ember. Mit választ? Vicceset, lövőset (de az most volt), félőset. Vicces nem volt, félni meg úgyse fogunk, elvégre négy felnőtt hím ücsörög a kanapén. Válasszuk azt. A The Signal című filmről annyit tudtunk, hogy emberekről szól, akik megnéznek egy tévéadást és abban látják gondjaik megoldását, hogy módszeresen leölik, azt aki szembejön. Ez már alapból érdekes, hiszen zombik és sorozatgyilkosok elől is alig tudnak elmenekülni a horrorfilm hős(nők). Hát még ha a kettő együtt jár. Elégedetten hátradőltünk, miszerint vérbő, brutális, survival horrort fogunk látni.

Az első chapter (mert olyanok is volt, ami már eleve gyanús, egy ölősben), ennek a műfaji besorolásnak hiba nélkül megfelelt. Szőke, közepesen vonzó nő, aki csupa vér, menekül. Ebben segít neki egy néger fiatal, aki történetesen a megbolondult férj pajtása. Megjelenik a szerető, a férj kiszabadul, az utcákon hullák hevernek (mert mások is megbolondultak ugye). Vége az első résznek. A transmission 2, egy lakásban indul két ismeretlen szereplővel. Egy (első ránézésre is) feleséggel, aki a férjével beszélget, aki nem mellesleg szétvágott torokkal üldögél, viszonylag mélabúsan. Nemsokára megjelennek még páran. Köztük a férj, a fejezet központi figurája. Műfajában ez már teljesen eltér az előbbitől, ugyanis éjfekete komédia ez, némi pszichothriller vonallal. A cselekmény kezd kuszulni, de nem a kaotikus értelemben. Csupán bonyolódik, de ezt olyan furcsa dinamikával teszi, hogy ha nem figyelünk lemaradunk. Elméből, elmébe vándorlunk. Kacagunk, de nem csukott szemmel. Harmadízben már teljesen átváltunk keményvonalas pszichothrillerbe. Annak is a kissé követhetetlen, de midnenesetre többször újranézős fajtájába. A történet itt már a szerető köré szerveződik, aki keresei az időközben eltűnt lányt, miközben a férj üldözi. Ez az üldözés a film egyetlen igazán gyenge pontja, mert az előzőleg furcsa dinamika, itt lelassul, önismétlővé válik. A befejezés, azonban gyakorlatilag mindent helyrehoz.

Elsőre nagyon groteszk, hogy három műfajilag eltérő szkeccset, egy történetre illesztenek rá, hogy elmesélje azt. Olyat, hogy egyazon sztorit meséli el mind már láttunk, de ilyet még nagyon. A jótékony káoszt tovább növeli, hogy három különböző rendező produktumai ezek. Ehhez mérten, de egyébként is, a sztorinak fantasztikus, műfajokon átvezető és azokat ügyesen felhasználó íve van. Valamint ezek klasszuk passzolnak is fő(bb)szereplőhöz. Lány-kétségbeesett menekülés, férj-irracionális bolondság, szerető-higgadt megoldás. Érdekes megfigyelni, hogy halványulnak el egyes és erősödnek fel másik paraméterek. Például a tévéadás, az első részben teljesen központban van, hiszen ő mindennek az okozója. A másodikban kiesik, ami gyanús is, talán a férj enélkül is bolond lenne. A harmadikban pedig mindennek a megoldója.

Összefoglalva ez tulajdonképpen egy pszichofekete komédiahorrorthiller szkeccsfilm. Viccet félrerakva, leginkább a pszichoth., mely bírja a műfaj legkeményebb darabjainak, a korábban említett kellemes követhetetlenségét (pl.: Maradj!), mely az izgalmassággal, és a humorral együtt dolgozva egy nehezen befogadható, még nehezebben "hovatehető", abszolút többszörnézős mozit alkot. 10/8

Kari játékok 3.0 (PB cikk majdnem)

Október 5-én nem a „D” épület felé baktattam. Helyette egy tőlem, kvázi idegen létesítmény, a sportcsarnok felé vettem az irányt. Nem, nem a Zöld szigetbe mentem, hanem csarnok alatti a „kosárpályára”.

Az idézőjelet azért tartom helyénvalónak, mert azon egyetemisták jelentős része, aki tudja, egyáltalán hol van, jó eséllyel több emléket őriz a sörsátor árnyékában/melegében elköltött finom falatokra, elszürcsölt fröccsökre, „sörpados” beszélgetésekre, mint a lejátszott kosármeccsekre. (Ennek oka elsősorban az, hogy sok bölcsész legény/lány van, akiknél a lejátszott mérkőzések száma, erősen konvergál a nullához.) Persze a sátorban sem csak henyélnek a fiatalok. Legalább annyira, ha nem komolyabb küzdelmek zajlanak időről-időre itt is. Van, amikor kolbász ügyében mérkőzünk meg, máskor kidobóst játszunk vagy pókfocizunk. Akadtak olyan esetek, amikor nem emberi entitásokkal kell harcba szállni. Szeptemberben szőlővel, előző szemeszterben a hurkatöltővel. A legkeményebbek azonban a folyamatos küzdelmek, a pénztárcaürítő lidércek, illetve a gravitáció ellen. A kicsit hosszabb bevezető után lássuk, hogyan is zajlott a BTK-TTK Kari játékok 3.0.

Hétfőn, regisztráció után a 12 csapat, ha nem is megfékezhetetlenül, de nekiállt zászlót festeni. A (sok esetben, nem is egy) gólyatáboron edzett versenyzők, bizony játszi könnyedséggel oldották meg, kiválóan a feladatot. Ezután a fenti mesterművek lengetésével és indulók dalolásával és/vagy torokszakadtig történő üvöltésével tarkított séta következett. A sátorból indulva, a „B” épületen áthaladva, kijutottunk az Ifjúság útra, ahonnan a mit sem sejtő Rókus felé fordultunk. Oda nem mertünk bemenni, helyette visszafordultunk és a (természetesen) zsúfolásig telt 30-as megállón áthaladva, megrohamoztuk az „A” épületet. Utunkon megvetés, harag, félelem, nevetés kísért minket végig, de végül a fáradt sereg visszatért a Sátor oltalmába. Rövid pihenés után kidobós játék. A fejlövésektől kicsit kába fejek, meglepően jól szerepeltek a Mindent vagy semmit PTE-es változatában. A megszokott témakörök mellett volt „Honnan tudjam?”, illetve a mindenki szívének kedves „Pécsi szál”. Hatkor sörivó verseny, ahol ugyan voltak óvások és elégedetlen csapatkapitányok, de végül minden korsó kiürült és mindenki készülhetett az esti Deti Picassóra a Szenesbe, ahol kellemes mennyiségű embernek húzták az oroszok.

Második nap sztárprogramja egyértelműen a Lasertag volt, ahol olyan vehemenciával lőttek, vetődtek, estek, szurkoltak az emberek, mintha legalább az életük múlna rajta. Fantasztikus volt nézni, hogy bő húsz éves emberek elképesztő átéléssel háborúznak az egyetem udvarán, miközben egy „veterán”, elképesztő koszréteg alól ösztökéli őket további vérontásra. Ha előtte nem is, de a játék kipróbálása után mindent megértettem. Este Enikő idézett elő, idő előtti kapuzárást. Szerdán az egész napos pókerbajnokság és az Egyetemfoglaló után sor került az egyik legfontosabb programelemre, a Ki Mit Tud?-ra. A gólyatábori produkciók, mint egy kvintesszenciája volt ez, azaz elképesztő mennyiségű „fütyislány” és förtelmesen fergeteges táncok gyors egymásutánja. Este a Kovbojok és Melone előtt került sor az ünnepélyes díjátadóra. Álljon itt az utókornak az 5 (!) díjazott. Különdíjat kapott a fiatal S.Ö.R. csapat. A megosztott harmadik helyet a nagy múltú, sok nevű M.B.C. és a háromszor harmadik Gary Oldman baráti kör kapta. A Csirkebefőtt lett a második és az RNR szakosztály pedig aranyérmes.

A verseny természetesen és ideális esetben nem a legfontosabb része volt a rendezvénynek. A küzdelem alatt észrevétlenül is szorultak a karokon átívelő emberközi kapcsolatok, hogy aztán mindenki számára egyértelművé váljon, hogy tulajdonképpen „Tök mindegy! Tök mindegy!”. Egy másik sűrűn előbukkanó skandálás talán jobban leírja, hogy mire gondolok, mely szerint: „Gary Oldman … szakosztály!” Klassz lehetőség volt ez arra, hogy a szűk egy hónap alatt felgyülemlett gőzt kieressze, az akinek ez szükségeltetik, illetve ha valakinek nem volt elég a gólyatábor, az most rátehetett még egy lapáttal. Az egyetlen érthetetlen dolog számomra az, hogy napközben meglehetősen kevés „csapatmentes” ember tobzódott a sátorban. Pedig nekik is volt program, illetve sör bőven. Nem tudom, hogy hány karon/egyetemen van ilyen lehetőség egy hónap alatt kétszer is, de szuper, hogy nálunk igen. Legközelebb (is) érdemes kihasználni.

---

Túl vagyunk az 5000 látogatón. Jee. Köszi mindenkinek.