Vadnyugat, egyház, Guy Ritchie reloaded

Igen régen írtam már ide, most nézem csak. Ennek oka, hogy nem nagyon néztem filmet. Három darabot, ebből az egyik a Sukiyaki... volt újra, moziban. Emellett volt még Spíler(végre), valamint a Doubt (Kétely?). Először a filmszínházas revaccsingról pár gondolatot. Mártonnal (a.k.a. borsi) a körülményekhez képest meglehetősen gyanútlanul vágtattunk az Uránia mozi felé. A pattogós tempónak több oka is volt. Az egyik, hogy természetesen késésben voltunk, a másik hogy az időjárás, ami egy komolyabb szibériai szabadtéri fesztivál hangulatát idézte. A fenti körülmények pedig elsősorban a társaságra vonatkoztak, miszerint rajtunk kívül ott volt Gábor, Dani (a.k.a. dante), valamint egy komplett hardcore művészetis brigád (amibe egyébiránt, a már említett Kajcsáék Dániele is benne foglaltatik). Ezutóbbi társaság egyik prominens tagja, azzal fogadott, hogy nála bizony pontosan fél literrel több vodka van, mint amennyit a moziban szokás magunkénak tudni, valamint számos malátaszörp konzerv. Jabocsi, mondtam és elmentem jegyet venni, ezt követően pedig befoglaltuk a helyeket. A társaságunk szűken egy teljes sort elfoglalt és ezzel a nézőtéren ülők háromnegyedét tette ki. Ők rossz napot választottak. A megkezdett beszélgetések és kacajok, ugyanis a film kezdésekor sem hagytak alább, sőt teljesen random helyeken vihogtak bizonyos személyek. Ezt nyilván a vodkának tudhatjuk be. Szeretném megjegyezni, hogy egyik fent említett jellem sem vett részt a film alatti huligánkodásban. Mi átláttuk a SWD végtelen komolyságát és felmértük az ehhez való viszonyulások lehetőségeit. A hangulat tökéletesre sikerült és igen maradandó moziélményben volt részünk. Ezután az előre megbeszélt Sarok felé vettük az irány, miközben a szél nem hogy alább hagyott volna mintinkább még jobban nekigyürközött és kedvesen pofánkba vágta, a forrónak épp nem mondható havasesőt. Megküzdve az elemekkel, mint négy fáradt vadnyugati hős (ketten ráadásul hosszú kabátban), beestünk a fenti csapszék meleg ölére. Némi üldögélés, idézgetés után pedig nekiálltunk egy kisebb-nagyobb megszakításokkal tarkított csócsó partinak, ami kb három órán át tartott. (Megjegyzés: Teganp valami hasonlót akartunk megismételni, Danival (ezúttal a.k.a. Dimitrij), de a Sarok tele volt, egy nem túl kellemes kompániával, úgyhogy lemenekültünk, a megbízható Zöldbe.)

Doubt: A történet egy egyházi iskolában kap helyet, melynek konzervatív igazgatónője (Meryl Streep), nem tud eszközeivel lépést tartani egy kinyíló világgal. Egy évvel vagyunk a JFK-merénylet után és az erkölcsök átalakulóban vannak, a korábban értéknek vélt dolgok kezdik elveszteni hatásukat. Az nép önmagába és tagjaiba vettet bizalma elkorcsosul és emiatt másban keresnek összetartást. Sokan a vallásban. Az iskolához tartozik egy parókia, melynek papja (Philip Seymour Hoffman), akaratán kívül szemben áll az igazgatónővel. Ez részben annak tudható be, hogy az atya sokkal inkább belátóbb, mint beosztottja, újító szándékú, progresszív miséket, órákat tart. A másik ok, hogy egy gyemrekmolesztálási-ügybe keveredik, legalábbis a nővér ezt állítja és sorra próbálja meggyőzni az egyes érdekelteket igazáról. Elsőként a naiv beosztottját, aki minden erejével azon van hogy ne kelljen elhinnie, amit az igazgatónő állít. Később pedig az érintett gyerek anyját, aki érdekes indítékra hivatkozva, nem lép különösebben a dolog ellen. A filmet egy színdarabból forgatták, amit a rendező (John Patrick Shanley) írt. Az eredetiben csupán négy szereplő van jelen (atya, nővér, anya, másik nővér). A mozgókép is rájuk koncentrál elsősorban és remek színészeket kaptak a karakterek. A négyből négy mindenképp igaz a brigádra. Apró gesztusokkal és megrendítő lendületes eszköztárral tökéletesítik karaktereiket. Igaz könnyen belátható, hogy a megemlített két aktor hordja, mozgatja a sztori. A dicséretet erősíti az az állítás is, hogy ismét egy olyan kamaradarabot (a több helyszín ellenére) láttam ami a neki szánt 90 percben tökéletesen lekötött. Érdekes volt a történet, ami nem ócsárló módon, mégis kissé kritizálva mutatta be a valláson beüli buktatókat összeférhetetlenséget. Morális kérdések merülnek fel, amelyek megválaszolása a dolog végén ránk van bízva. Ezeknek a kérdéseknek, pedig tökéletes helyszín a tulajdonképpen zárdajelleggel működő iskola, ahol a dogmák, erkölcsök könnyen elhomályosítják a racionális érveket. Alapvető emberi akciók, cselekedetek meglétéről, hiányáról is szól ez a történet, a tabuk romboló erejéről. Dícsérhetném tovább a filmet, aki szereti az ilyesmit, az már ráizgult, aki pedig unalmasnak véli a beszélgetős, lassú dolgokat, ahol sok a kitartott plán, azok mellőzzék. 10/9

Spíler (RocknRolla): Rövid leszek. Nagyon vártam ezt a filmet, részben magam miatt (az első igazán kedvenc filmem a Blöff volt), részben pedig a külföldi kritikák miatt. Utóbbiak nem magasztalták az égig, de jórészt azt állították, hogy Guy Ritchie visszatért. Egész így igaz is. Semmit nem újít. Ezúttal kihagyta, a Revolverben kipróbált, de szarnak bizonyuló gondolkodós részt és visszatért a jól ismert, csavaros, de nem követhetetlen gengszter-sztorihoz. Az újítások teljes hiányát a szó legszorosabb értelmében vehetjük és sajnos nem feltétlenül pozitív értelemben. A karakterek, a helyszín, a nyelvezet, a stílus, minden a Blöff és Ravasz, az Agy... vonalat képviseli, éppcsak kicsit gyengébben. Az orosz fazon kifejezetten szürke, Gerard Butler nem hozza, azt amire Jason Statham kétszer is képes volt. Tom Wilkinson karaktere, pedig fájdalmasan hasonlít Baltás Harry és Bunkó figuráira, a gond az hogy útóbbiak (főleg Bunkó), apróságaiban sokkal eredetibbek voltak. Két forma van, akit szerintem el lett találva és thxgod a második részben biztos szerepelnek majd, ez pedig Archy és Johhny Quid (utóbbi bárzongorás dumája zseniális). Összeségében jóval a Blöff és kicsivel a Ravasz... mögé tudnám elhelyezni. A Real RocknRolla jobb lesz. 10/6.5

Minden olyan, mintha az volna ami, de mégsem...(Quimby), de tényleg...

Minden olyan, mintha az volna ami, de mégsem...(Quimby)
Sukiyaki Western Django: Nos akkor egy rövid ismertetés, hogy mit tudtam én a filmről, amikor nekiálltam. Mindenek előtt ez egy japán westernfilm, műfaját tekintve sukiyaki-western. ( A sukiyaki egy japán eleség, ott ez van spagetti helyett.) A rendezőről (Takeshi Miike) egy öntörvényű anarchista jelenség rajza fejlődött ki bennem. Többek között olyanok mondták rá, hogy perverz, mint a Motel rendezője, Eli Roth, aki azért maga is hagy némi kívánnivalót maga után, épelméjűség terén. A vélemények csúcsa az volt, amikor olvastam, hogy ő Quentin Tarantino kedvenc rendezője. Jah, mondom, bocs, akkor én leveszem a kalapom, hozok egy tacót és megnézem a filmet. Amúgy a japán gore filmek híres alakja ő, akinek volt filmje, amikor vetítés után hányószacskót osztogattak, volt kapcsolat a maffiával, satöbbi. Nem titkolt célja volt, hogy Tarantino KillBill-jét megcsinálni, amerika nélkül. Aki kicsit is jártas, az tudja hogy ez kábé mit jelent. Nah, ez a film pont az. Végig kitekintések, utalások sora fedezhető fel. Jól ismert zsánerek fuzionálódnak, ezek vagy leesnek vagy nem. Ha nem akkor a film sokkal kevésbé szórakoztató. Van itt Gollam, VI. Henrik, Clint Eastwood, tipikus anime arcok, szóval csak győzzük követni. Olyan sok az ilyen apró poén, hogy a sztori gyakorlatilag el is veszik, hiszen előbbiek vannak előtérbe helyezve, hogy az amúgy sem bivalyerős sztori elenyészik kissé. Mondjuk nem egy kifejezetten komplex darab, ezzel a legnagyobb hibája(?) a darabnak. Tipikus western történet. Idegen jön a pénzért, két rivális banda, szép nő, orbitális harcok, bónusz meglepetés. A végén Last man/woman standing. A jó, hogy semmi nem úgy történik, mint mondjuk az eredeti Djangoban, vagy a Az egy maréknyi dollárért-ban. Mert ez japán cucc. Elképsztő harcjelenetek, természetes a műfaj zsánereire támaszkodva, szamurájkardal és Götling(gatling?) stuffal, emberekből épített pajzsok, számszeríjász. Nos gondolom nem lepődünk meg, ha ezáéltal gallonszám folyik a vér, és kilószám szakadnak le a végtagok, egyszóval hellyeah! És az akció, nem csak egy két jelenetig van jelen, hanem végig. A poénokra már utaltam. E két nagyon fontos elem mellett, pedig kapunk egy jóadag filmes bravúrt. Pl.: az egyik alltime kedvenc képemmé vált a végső párbaj előtti nagytotál. Egyszerűen zseniális. Egy olyan film ez, amit valaki vagy nagyon szeret, vagy utál. Nos én az utóbbi csapatban vagyok abszolút, de elismerem, hogy a filmnek van néhány komoly hibája ezért adok 10/8-at. (Egy kis segítség: aki utálták a következő filmek bármelyikét, azok hagyják ki: bármilyen western, bármely QT film, bármely RRodrigez (kivéve a fos kémkölykök), 300, Versus, meg a többi japán agymenés.)
Komolyan lövöldözős hangulatom támadt... Még baj lehet...
Jövő héten Urániában újra megnézzük páran, csak az jöjjön, aki bírja, aki tudja, hogy végigcsinálja, de az jöjjön... Utána: lólopás, aranyásás, párbaj a Sziten, majd pihenő a Zöldben.

--

Világra jött az Oscar jelöltek listája. Pdf,html. Köszi lokálhoszt. Bejött a sok Benjmin Button. A többit még én se böngésztem át.

Egy sci-fi röviden, de mégis

Gattaca: Tipikusan az film, amit mindig meg akartam nézni, ahányszor a TV-ben ment, de mindig elmolyoltam a dolgot. Ennyiszer talán csak a He7edik megnézését sikerült elcseszni. Nos vettem a fáradságot, energiát és beszereztem. A történet a nem túl messzi, de annál aggasztóbb jövőbe visz minket. Egy olyan jövőbe, ahol egy tökélyre vitt übermenschizmus uralkodik. Egy olyan világ ez, ahol senkit nem érdekel a konkrét személyiség, csak a génállomány. Ez alapján döntik el, mire alkalmas az ember. Hősünk, Jerome/Vincent (Ethan Hawke), ennek megcáfolására, mármint hogy csak a gének határozzák meg az embert, törekszik. Igaz ezt nagyrészt akaratán kívül. Űrhajós szeretne lenne, ám ebben meggátolja a selejtes génállománya. Rájön, hogy ezt a rendszert is át lehet verni. A film többféleképpen értelmezhető, a műfaji kereteket tekintve. Egyrészt egy korrekt sci-fi, ha ekképp tekintünk rá, akkor megkapjuk a jól működő, ám belülről rohadt jövőképet, melyet már sok helyen láttunk. Másrészről klasszikus "hodunit"(kitette) krimi, ekkor gyakorlatilag egy másfél órán át tartó, ám egész élvezetes szőrszál, nyál, pisi vadászatot kapunk. Harmadrészt gondolhatunk rá élettörténeti filmként, mely egy fiúról szól, aki a bátyja árnyékában nő fel... A mozi értékei, azonban jelen esetben (is), akkor jönnek ki igazán, ha a hármat egységbe forrasztva szemléljük, így rajzolódnak ki, a komoly aktualitással bíró társadalomkritikák, a kellemesen egyszerű-bonyolult karakterek. Igazán kellemes, de nem a legjobb darab, a "nincs lehetetlen" témára. A vége pedig kifejezetten lélekemelő (mazsi, ezt a szót veled találtuk ki, vagy ez nem az a szó, vagy nem is tudod miről beszélek?).10/7

--

Az űr magasan van? A fizikusok szerint nyilván nincs, hiszen nem felettünk van, hanem körülöttünk. Máshogy kérdem: Aki tériszonyos az fél az űrben/Űrben? Szerintem mindenki fél az Űrben. Szerintem engem zavar, hogy Űr/űr/semmi vesz minket körül. Mi van, ha egyszer csak kipottyanunk oda? Végülis csak visszamegyünk oda ahonnan jöttünk, nem? Hazaérni mindig király. Csak ne hagyd nyitva az ablakot estére...

Kertinpresszió

Valójában ideírta: borsi

Nagy Imre út X Maléter Pál út

Koránkelő autók mosódnak az útba
Irányjelző, motor-sóhaj, sor
Kőolaj mise a kereszteződésnél

A lámpa zöldre vált

Mozdulatlanul megvakult minden
A gumik aszfaltosak
Panelházak halkan hümmögnek

A lámpa sárga

Ázott felhők alatt szürke galambok
Függnek félős csoportokban
Fák távolabb...

Piros...

Kéz és Kötél

Egészen sok mesélni valóm.
Az első, hogy láttam egy filmet, amiről még mindig nem tudok írni, annyira zseniális és annyira nehéz értékelni. Mindenki nézze meg: The Man from Earth. Gondolkodós.
A második, hogy megnéztem viszonylag sok Hitchcock darabot még. Sikerült az alábbi filmeket sorrendbe raknom és ezt fogom közölni, pár szóval meghintve. Tehát, először a megnézés sorrendje: Psycho, Hátsó Ablak, Szédülés, Kötél, Madarak. Most pedig klasszság alapján sorozva: Az első hely egész sokáig a Psychoé volt, de a Kötél (The Rope) elvette tőle. A legrövidebb és a legrégebbi az általam látott darabok közül, ezzel együtt a legzseniálisabb is. Ha nem az első lenne, akkor azt mondanám, hogy tökélyre fejlesztette a rendező, az ismert fogásait. Így azonban azt mondanám, hogy alapvetően tökéletesek voltak, csak később koptak meg kissé. A színész irányítás egész egyszerűen zseniális, ugyan ez mondható el a helyszín használatról és a történet vezetésről. Egy kamara darabról beszélünk, tehát végig gyakorlatilag beszélő fejeket látunk, egy szobába bezsúfolva. Az ilyen típusú filmeket én jelen írás tárgyán kívül kétszer élveztem ennyire, bár a korábban írtam már, hogy nagyon szeretem az efféle minimalizmust. Mégpedig a fentebb említett TMFE-nél (bocsi) és a Sleuth nevű mesteri darabnál. Végig izgulunk, bár magam sem értettem miért, hisz akikért izgulunk, azok nem kifejezetten szimpatikusak, mégsem akarjuk, hogy ők mint főszereplők lebukjanak. Ez biztos valami tudatalatti dolog, hogy azt szeretjük, aki a központban van. Nem értek a lovakhoz...
A második a Psycho volt. Erényeit korábban már taglaltam.
A harmadik helyet a Szédülés (Vertigo) tudhatja magáénak. Gyakorlatilag egy klasszikus krimi történet, némi pszichológiával megnyesve. Agg kora ellenére számos modern dolgot, jelleget fedezhetünk fel benne. Sokak által a legjobbnak tartott A.H. darab, engem azonban zavar az olyasfajta befejezés, mint ami itt és a Madaraknál van. Nekem hiányzik 5 perc. Nyilván hívhatjuk ezt "hicskokos" befejezésnek, engem akkor is nyomaszt, hogy nincs elsimítva. Ennél a filmnél külön kiemelendőnek érzem a színészek munkáját. James Stewart, mondjuk a Kötélben és a Hátsó ablakban is tökélyre viszi a karakterét, ugyanígy tesz itt is. Jelen dolgozatnál azonban Kim Novakot is kiemelem, aki alig észrevehető apróságokkal oldja meg a két karaktert. (tudomtudom)
A negyedik a Hátsó ablak (Rear Window) lett, amiről szintén írtam már korábban, de aztán kitöröltem, mert nem volt méltó a filmhez. Bár a mini lista végén van, ez is nagyon értékes film. A színészekre, a sztorira természetesen(?) nem lehet panasz. Ez is egyfajta szobakrimi, csakúgy mint a Kötél. A baj az vele, hogy amit ott tökéletesen sikerült megoldani (ne legyen unalmas), az itt megbicsaklik. Talán az egész túl szubjektív, túl klausztrofób. Néha jól esne, ha kimozdulnánk a szobából. Persze tudom ez is része annak, hogy mindinkább Jeffries bőrében érezhessük magunkat, de így a szórakoztatási faktor igencsak lekonyul. Tele van ez a muvi is fantasztikus megoldásokkal, azonban valahogy az egész túl statikus. Ráadásul, aki látta a Disturnia című filmet, annak a suspense is elmarad, úgy meg nem kifejezetten szórakoztató. Aki viszont nem látta, annak mindenképp ajánlom.
A végére a Madarak (The Birds) maradt. Ő a legfiatalabb, ezért sokkal kevesebb bakit tudunk neki megbocsátani, ennek ellenére ebben van a legtöbb.Valamint jelen van, a már említett befejezési forma. Amúgy egy, akkor teljesen újszerű, ám most inkább nevetséges invázió-horror a műfaj. Az írónak (vagy a rendezőnek) sikerült elkövetnie az ilyen filmeknél elkövethető legnagyobb hibát, nevezetesen a sztoriban egyszerűen nincs válasz a miértre, ami számomra elmondhatatlanul zavaró. Igazából fiatalsága ellenére, e darabon érzékelhető leginkább az elavultság. Két dolog van ami miatt mindenképp ajánlani tudom: 1.) van két jelenet, ami nagyon el van készítve (halott bácsi a szobában, varjú urak a játszin...); 2.) az általam látott darabok mindegyikében meseszép volt a főszereplőnő, ám engem Tippi Hedren lenyűgözött.

Most pedig álljon itt Ollókezű Edward szomorú története...
Tamson olvastam film címét és rájöttem, hogy a Burton filmográfia nyitó (a Batman után, köszi mazsi, ejnye nekem)- és alap darabját nem láttam. Azon nyomban nekiláttam a felkutatásának. Elő kell vezetnem, hogy Tim Burton a kedvenc rendezőim egyike. Abszolút egyedi, ha valamit ő tervezett, rajzolt, írt, rendezett, azon ez elsőre meglátszik. Emellett nagyon érzékeny fazon. Ha végigjárjuk filmjeit (és verseit, magyarul megj.: Tim Burton: Rímbörtön), akkor láthatjuk, hogy mindig bonyolult pszichéjű karakterek kapunk. Még a Batmanben is, igaz ott a főgonoszok a bomlottak. Egyszóval nem arra használja kreativitását, hogy megijesszen vagy lenyűgözzön bennünket (bár ez utóbbit folyamatosan csinálja), hanem olyan kifordult, bonyolult hősöknek biztosít megfelelően girbegurba, groteszk környezetet, mint Sweeney Todd, Joker, a Pingvinember, Crane felügyelő, a Halott Menyasszony vagy Edward.
A felütés után jöjjön az 1990-es film nem túl hosszú bemutatása. [enyhe spoilerfeeling] A történet egy fiúról szól, akit egy feltaláló készített, amolyan Dzsepettó (nekem van Pinoccióm, amiben így van írva) módra magának. Eleinte háztartási segítségnek szánta, ezért a kezei helyén ollók vannak, azonban épp amikor igazi kezeket adna Edwardnak, meghal. Hősünk a kastélyában éli életét árván, torzan, míg egyik nap a közeli lakótelepről ügynök érkezik hozzá. Találkozásukkor szinte azonnal megsajnálja az ifjút és leviszi magával, és megpróbálja beilleszteni a lenti, szabályok, pletykák uralta kommunába. A fő karakter, már e pár sor alapján is belátható, rendkívüli hasonlóságot mutat Sweeney Toddal. Mindketten torzult személyiségek, tele tehetséggel, érzelmekkel. Épp emiatt kívül állnak az őket körülvevő környezeten. Emelett mindkettejük keze éles tárgyban végződik, valamint mindkettő egy Johnny Depp elnevezésű fazon testét birtokolják. Ha az elmondtam, hogy Tim Burton a kedvenceim egyike, akkor ugyanezt Depp bácsiról is megjegyezhetem. Ha csak e két figuráját vesszük, már itt se tudom eldönteni melyiket alkotja meg zseniálisabban. Visszatérve Swenre és Edre, meg kell jegyeznem, hogy egy alapvető különbség mindenképp adódik. A motiváció. Míg előbbit a vendetta, egy alapvetően érthető, mégis gonosz cél mozgatja, addig utóbbit egy meglehetősen elemi, számára mégis idegen dolog mozgatja, a szeretet éhség. Csupán beilleszkedne, ezt azonban egy olyan környezetben tenné meg, ami erre tökéletesen alkalmatlan. Egy olyan közösség ez, amelyet mint említettem a szabályok, vagy ha úgy tetszik akkor a folyton jelenlevő elvárásoknak való megfelelési kényszer. Minden cselekedetük mögött ez húzódik meg. Megmondom őszintén e film végén sokkal könnyebben sajnáltam meg a főhőst, mint a borbély története után. Elég csak abba belegondolni, hogy mi történne akkor ha a mi utcánkba költözne be Edward Scissorhands. A filmben egyébként jelen van a humor is, mint olyan, bár ez általában a rendezőnél jól ismert groteszkség. E poénoktól, néhol kicsit elbutul a dolog. Emellett fennáll a korai Burton-filmek állandó problémája, az amúgy zseniális díszletek műanyagsága. Igaz abszolút érthető okokból, hiszen a díszlet építők (és a büdzsé) nem tudta követni a rendező fantáziáját. (Sweeney Todd, CGI rulez). A közepe felé pedig jönnek a jól ismert amerikai fordulatok, amik szükségesek ugyan ám kissé gagyik. 10/8 Lehet, hogy kicsit sok itten a jó pontszám, de mit tegyek ha egyszer jó filmeket nézek meg. Meghátugye jelen filmmel erősen elfogult is vagyok.

Azt hiszem lassan egyéb címkéket is ragasztok a filmes posztokra, mint a film.

Jah. Átfutottam néhány korábbi blogbejegyzést és kicsitnéha férle vanak géplve. Ez stilisztikai okokból van így. Szeressétek. Hazudtam, nem tudok írni. Nem baj.

Mozi és a tízperhatok

Ausztrália (Australia): A napokban kitaláltuk Borsóval, hogy akkor most menjünk el moziba. Tulajdonképpen viszonylag rövid idő alatt leszálltam/leszállítottak a Spílerről, vagy a Wrestlerről. Hát jött a kompromiszum. Nézzük meg az Ausztráliát. Végül is engem is érdekelt, Borsót is, hosszú, és valahogy olyan filmnek éreztem, ami jobban működik egy multiplexben, mint máshol. Amiben megvan a képesség, hogy elfeledtesse velem az 1200 forintos jegyárat, vagy a 500 forintos "pattikuki" problémát. Ha belegondolok az is probléma, hogy valakit hallottam, hogy így hívja a fenti alapterméket. Nos akkor bevetődtünk a filmszínházba, felvásároltuk nasitpiát és a elfoglaltuk a kiváló középfélhátul helyünket (köszönet Vörösbalázsnak, aki a harmadik Balázs már a blogon és aki nélkül ez az írás nem jöhetett volna létre). Jöttek az előzetesek, amik már korábban kiderítettük, a gyengéim. Köztük volt legújabb févörittyem Benjamin Button, valamint a (most már) nagyon várt Valkűr. De ez csak engem érdekel úgy hiszem, jöjön akkor inkább az Elfújta a szél reloaded. Félreértés ne essék, nem gúnyolódni szeretnék, hiszen Baz Luhrmann kimondva, kimondatlanul is arra készült, hogy elkészíti a fenti klasszikus remakejét. Bár nem láttam az eredetit, de véleményem szerit sikerült neki. Egy interjúban mondta azt, hogy egy olyan mozifilmet szeretne forgatni, ami szó szerint mindenki leköt. Azt aki izgalmat akar, azt aki egy kis jóizű slájmot, aki szép tájakat, aki mágiát. Ez is sikerült neki. Hibátlan arányérzékkel keverte össze ezeket a faktorokat. A történet egy darab klisé, ahogy az egész film is. A városi úrinő, kiruccan férjúrhoz a címadó országba, ahol azonban férjét holtan találja. Megismerkedik, azonban a jóképű, ám kissé faragatlan hajcsárlegénnyel. Utóbbi segít előbbinek rendbe rakni a birtokot,cserébe előbbi egy lovat és a szívét adja. Szünet. Második szín: bombázás, mindenki meghaltnak tűnik, de végül mégse. The End. Bónuszként van még: Zsivány, kisfiú, aki kicsit több, mint bónusz, mágus nagypapa, jófej százados bácsi. Leírva és filmen egy maníros marcipán mignon az egész. Ha nem erről mozgóképi-produktumról lenne szó, bizony a fos szócska jellemezné leginkább. Itt ez nem igaz. A szkript ugyanis jól áll, passzol elemzésem tárgyán. Ugyanúgy ahogy z egymásra halmozott közhelyáradat. Lesz minden, amit elvárunk: utolsó pillanatban menekülés, álnokság, 50 éves csók az esőben. Minden, ami a mozi második hőskorában nem hiányozhatott egy moziból. Ha egy szóval kéne elmesélnem milyen film ez, akkor azt mondanám, hogy a klasszikus. Ez a klasszikus jelző nem úgy értendő, hogy olyan nívós, bár bizonyos jeleneteknél úgy is (marhák a szakadék szélén, bombázás, például). Sokkal inkább úgy, hogy klasszikus stíluselemekből építkezik az egész stáb. A színészek (Hugh Jackman, Nicole Kidman), az operatőr, a forgatókönyvíró, a rendező és tényleg mindenki. Klasszikus kérdéseket, szálakat jelenít meg. Háború, szerelem, család, egyenlőség. Klasszikus hangulatot ébreszt. Igazából éreztem, hogy moziban vagyok. Nem csak a filmet észleltem, hanem filmszínházat, a lehető legalapvetőbb értelemben. Épp csak annyit kellett tennem, hogy a popcornról eltüntettem, a cinemacity feliratot és a kólásvödrömre egy 6-7 designnal ezelőtti logót rajzoltam. A sztoriban van ugyan egy kis megbicsaklás, bár inkább csak arról lehet szó, hogy az volt a korábban említett és engem, mint ötvenesévekbeli nadrágtartós férfiút, nem érdeklő gejl/nyál/romantika színtere. Ugyanez volt a legvégén is. De sebaj, ilyenkor lehet kicsit erőteljsebben ölelgetni a melletünk ülőt, feltéve ha a barátnőnk, kukoricázni, megírni anyának, hogy a film még 1 óráig tart, úgyhogy hajnalban jövök, stb... Értékéből, azonban mindez csak egy pontos mínusz, úgyhogy ez 10/9. Baz Luhrmann egyébként a nagyegyikkedvencemet (Romeo+Julia) is magában foglaló első, igényes giccs uralta, trilógiája után, most belekezdett, ebbe a "nagyfilm" trilógiába. Csak nehogy sok legyen, ahogy nekem a Moulin Rouge! kicsit sok volt.
(Megjegyzés: Az általam látott kópiának a hangsávja, multiplex mércével mérve, kritikán aluli volt. Konkrétan néha elment az egyik oldal, vagy csak az elsők szóltak, vagy lehalkult. Oké, hogy mozi feeling, de nem grindhouse.) Jaj! Most, hogy leírtam egész sok a rendezőelvi hasonlóság e film és a két bolond Grindhouse pojectje között, épp csak más mozi (filmszínház) típusnak állítanak méltó emléket.

Három film volt még azóta. Röviden.
Hátsó ablak (Rear Window): Volt itt valami még délután, de átértékeltem a Szédülés után. Arról, erről, majd a kövi posztban. Bocsi, hogy lehámoztam.
Transz-Szibéria (Transsiberian, tudom, hogy nem így fordítják, de a magyar címadók, ismét domborítanak): Értelmiségi család drogügybe és gyilokba keveredik a Transzszibériai expressen*. Nekem ennek az útóbbi mondat, utolsó szókapcsolatának a megfelelő kihasználása helyből kb. 5 pontról indítja a filmet. Tehát már csak öt apró pozitívum kell, negatív effektek nélkül a tökéletességhez. Ez azonban nem adatottmeg, a fenti vonatot imádó, lelkemnek. Nem gondoltam, hogy belemegyek a részletekbe. A mozinak egy baja van csupán. Szerintem el van nagyolva. Ezáltal néhol a nevetségességig túl van húzva. Főleg a vége, onnan ahol megjelenik a kábszerkopó (Ben Kingsley, ismét ruszki rendőr). Emiatt a végjáték miatt, elenyészik a gondos karakterrajz, a csodás táj, a színészi munka, gyakorlatilag az első egy óra és csak az marad meg az emberben, hogy izgult ugyan a végső harmincpercben, de izgalmának okai, a rémesen ostoba cselekményből adódtak. 10/6
*Azért szeretem, mert ötvöz három dolgot, amit elvont értelemben, illetve azok hangulatát nagyon csípem. Oroszország, Szibéria/Hideg, vonat.
A hercegnő (The Duchess): Sajnos tipikus női film, pedig reméltem, hogy nem az lesz. Csak a két főszereplő miatt sikerült végignéznem. Van itt egy darab Ralpf Fiennes, aki temérdek kritika szerint a Schindler listája óta nem volt ilyen gonosz. Nem tudom, hogy ezek az emberek ismerik azt a jelenséget, hogy Harry Potter és az ott szereplő Voldemort nevű fazont, aki nem éppen egy helókitti. Emellett az In Bruges-t sem látták. Egyébként jelen karaktere hasonlít Harryre (nem Potter, hanem gonosz telefonember Harry). Itt is tulajdonképpen nem gonosz, egyszerűen ferde, eltúlzott az értékrendje, ezáltal látszólag gonoszan cselekszik. Szerintem azonban csupán egy érzelemmentes, számító alak. Második embere a filmnek Keira Knightley, aki ebben a filmben, a sok paróka, toll és egyéb őrületek takarásában nem annyira szép, mint általában. Ő is klasszul hozza karakterét, bár előbbinek a nyomába sem ér (csak néha). A film egyébként elegáns, igényes, a korszak borzalmas giccsei mellet is, azonban felszínes és kegyetlen unalmas. Egész egyszerűen semmi nem történik, ami érdekes lenne. Remélem, hogy a hölgyemények azért lelnek itt valamit. Szurkolok azért is, hogy Miss Knightley lassan maga mögött hagyja kosztümös filmeket, mert onnan ahol én nézem elkezdődött egy skatulya ácsolása.10/6


Annyi mindent akartam még leírni, de megint szófosásom volt és megunatam a gépelést.

Egy kis dombra...

Másfél hete voltam egy kellemes mulatságon bale/whistleblower hajlékában. Ott néhány, jóféle vilmoskörtepárlat elfogyasztása után, egy jóízű vízipipa (későbbiekben Clint Eastwood) közepette, Mazsi, aki szorgosan kommentel ide is (ötös érte), csakúgy elhintette, hogy a világnak 1433 darab nap múlva, ami akkor még természetesen több volt, bizony kellemes-kellemetlen vége. Én méla rezignáltsággal tudomásul is vettem. Pár perc méla rezignáltség után, azért jött a magától értetődő, kellően morbid, bölcsészkérdés, ami így szólt: Te hol akarod megélni. Bale, úgy gondolta, hogy ül kis számítógépe előtt és élőben közvetíti, azt amit az ablaka előtt lát. Taki nem emlékszem mit gondolt. Mazsi meg én egy véleményen voltunk abban, legalábbis egy idő után, hogy egy dombon szeretnénk, ülni valami kellemesen hűvös dolog társaságában. Biztos meleg lesz, nem? Azt tudom valamelyikünk piros padon akart ülni, remélem nem én. Most biztos nem. Én a fűben, ami lassan elég velem együtt, vagy megfagy. Történik egyáltalán valami, a világvégén, az apokalipsziskor. Vagy simán csak vége. Vége tud lenni egyszerre mindennek, nem csak Földnek, nagybetűs Mindennek. Akárhogy is történne, akár megújulással, akár megszűnéssel, akár égzengéssel, kér végtelen csönddel végződne, én egy dombon szeretném végignézni. Egyedül. Egy cicával. Valakivel. Kit érdekel még van négy évem, addig majd kitalálom.