Exploitation filmekről kicsit

Úgy érzem elég teát ittam ahhoz és elég gané napom van ahhoz, hogy beszámoljak egy nem ropogós, de azért friss filmélményemről. Egyébként szívem szerint kövér idézőjelek közé pakolnám a "film" szócskát. A történet egy átlagos csütörtök estén kezdődött, amikor is egykedvűen lapozgattam egy bizonyos hetilapot, amikor megakadt a szemem a fenti plakáton. Elolvastam a cikket és rájöttem, hogy meglepően kevés exploitation filmet láttam eleddig. Uccu hát, beszerzés indul, méghozzá a plakát hirdette filmé éppen.

Az exploitation filmek aranykora (igazából egyetlen kora) a késő hatvanas évektől, a késő hetvenesekig. Tömegével készültek el és töltötték meg a "grindhouse"-ok vetítőit. Az általában rekordalacsony büdzsével megalkotott darabok, elvileg kettős céllal jöttek létre. Részben a (amerikai) munkásosztály mell/vér/autó igényét kielégítendő, részben a társadalom elé görbe tükröt tartandó. Utóbbi nyilván az értelmiségnek szólt. Általában az ilyen filmek esztétikája nemhogy borítja az általános trendeket, hanem homlokegyenest szembemegy velük. Kiforgatja és újrafelhasználja az általános kliséket, szabályokat. Napjainkban Mr. Tarantino folytatja ezeket a hagyományokat, aki köztudottan nagy tisztelője egyébként, ezeknek a meglehetősen kétes értékű moziknak.

Számtalan alműfaj alakult ki a tíz évig tartó burjánzás során. Ilyenek például, a teljesség igénye nélkül Cannibal films, Carsploitation, Zombi films, Rape/Revenge, Slasher, Eco-terror. Igazság szerint ezek mindegyike "megérdemelne" egy külön posztot, mert annyira groteszkek és ezzel érdekesek. Jelen írás tárgya a Nazisploitation "subgenre" oszlopos és egyben leghíresebb/hírhedtebb tagja. Ezen típusú produktumoknak gyakorlatilag kivétel nélkül a foglyokat kínzó náci tisztek szolgáltatnak témát. Nem tudom, nekem az lenne az logikus, ha maximum két-három ilyen film készült volna, de bizony több tucat efféle "remekmű" létezik, ami megdöbbentő. Érdekesség, hogy sokan a P. P. Pasolini Salo-ját is ide sorolják. Én velük tartok, mert semmivel sem ad többet, mint egy kiadós hányinger, csakúgy mint Ilsa.

Elmesélem az film első öt percét és ez csak ízelítőként, mert közel sem a legcifrább öt perc. Vörös alapon, fehér felirattal kezdünk, ami figyelmeztet arra, hogy ez bizony sokkoló lehet némely nézőknek, ne nézze gyermek, illetve létrejöttének egyetlen célja, hogy segítsen megelőzni, hogy még egyszer ilyesmi történhessen. Ja és a legjobb, hogy van pofájuk odavésni, hogy "based on true events". Ezalatt zene helyett hitler valamilyen beszédét hallhatjuk, melynek végén fülsértően sokszor és hangosan hangzik el a "zighejl". Első mozgóképként, egy szoftpornó jelenet kapunk, amiben azon kívűl, hogy a nő (Ilsa-Dyanne Thorne) rettenetesen ronda és az egész párzás egy falméretű, horogkereszt alatt zajlik, tényleg semmi furcsa nincs. Szex utáni, szokásos zuhanyzás következik, majd a szex utáni, szokásos párbeszéd, miközben a hölgy köntös helyett, SS rucit húz. Itt szintén két dolog tűnik fel. Az első a szereplők mondatai, melyek elsőre úgy tűnnek, mintha hőseink egyész egyszerűen kaptak volna egy jóképű agyvérzést. Aztán rájövünk, hogy ez bizony német akcentus akar lenni, bravó. A másik a beszélgetés témája, miszerint a nemes férfiú, szexuális alulteljesítése jutalmául, záros határidőn belül kasztráltatik. Ó. Ezt természetesen a kedves néző, páholyból nézheti végig. Újabb Ó. A félelmetesen fordulatos folytatásban érkezik egy amerikai férfiú, aki képes nem ejakulálni, így kielégíti Ilsa (kísérletező kedvű, foglyokat kínzó, szadista, táborvezető commandante) és a bizalmába férkőzik, valamint jön egy hősies amazon, aki szintén szembeszállna a táborvezető nénivel. Sikertelenségének bizonyítéka képpen viszontlátjuk a sztori vége felé, amikor is az egészségesnél lényegesen kevesebb bőrrel, illetve az optimálisnál ötven százalékkal kevesebben szemmel szerepel. És akkor itt fejezem be a jelenetek részletezését, ha nem baj.

A rendező Don Edmonds kilenc napot szánt az életéből a filmre. Engem ez speciel meglepett, mert (és ez az egyetlen pozitív dolog) ez nem igazán látszik rajta. Szóval hiperigénytelen, de nem "kilencnapnyira". A főszerepelő, a már említett Dyanne Thorne, nem érzem, hogy sok szót érdemelne. Nem sokkal rosszabb, mint a többi "utcaembere" színész. Vele kapcsolatban érdekesség, hogy később ugyan elzárkózott a filmtől, de mégis megcsinálta Ilsa, the Tigress of Siberia című remekművet, ami egy szibériai gulagban játszódik és egy szadista parancsnokról szól. Jé.

Tanultam az iskolában, hogy egy exploitation filmet nem lehet kritizálni. Méghozzá azért nem, mert a bornírtsága, igénytelensége, hozzá tartozik az eszköztárához. Nem hiszem azonban, hogy az Ilsa nem lép ezen túl. Könnyen belátható, hogy gyakorlatilag tökéletesen öncélú és csakúgy mint a puszipajtás, Salo esetében, nem a nácikat, hanem az alkótókat gyűlöljük teljes szívünkből. Igaz a nácikat, már nem is tudjuk jobban, ideális esetben. Nem tudunk érdemi tanulságot levonni, nem szórakoztunk jól, csupán egy vödör a vágyunk. Ne nézzétek meg. 10/1

----

Lépjünk túl azon, hogy mennyire undorító és felesleges időtöltés volt és vegyünk észre pár dolgot.

Elsőízben, amit halfpécsen csak említettem, hogy eszem ágában nem volt, hogy az evpl. filmeket ánblokk szidjam. Vannak igenis fontos, élvezetes, jó filmejei is a műfajnak. Bár olyan kevés, ami mind a három halmazban szerepel. De ilyen például a Blues Brothers, ami amellett, hogy természetesen musical, kőkemény carsploitation. Ha információim helyesek, akkor a "Legtöbb összetört rendőrautó" cím mindmáig ezen filmé. Korszakalkotó darab a Faster Pussycat! Kill, kill! című sexploitation is. Egyébként ez volt az első expl., amit láttam. Egészen szórakoztató volt, soka autó, még több mell, nulla történet. Igaz a többi Russ Meyer darab, nem nagy élmény. Aztán ott vannal a blacksploitation mozik is, melyek már teljességgel bírják a "társadalomkritikus" jelzőt. Tényleg csak a példák kedvéért mondtam ezt a párat és akkor még nem érintettem egy horrort sem.

Másodízben: Az Ilsa nem egyedülálló a céltalan gusztalanságával. Említettem már a Salo fantasztikus, szarbanúszó képsorait. De mondhatnám a Cannibal Holocaustot is, aminek a pontos műfaji meghatározása így szól: cannibal shockumentary. Aki nem ismerné, annak mesélem, hogy egyfajta áldoksi film ez, ahol mindenki nagyon vérzik. Tulajdonképpen olyan, mint az Ideglelés, csak nem félelmetes, viszont végtelenül ostoba és undorító. A legkegyetlenebb alműfaj, azonban a shocksploitation. Csak pár filmcím innen: Snuff, Supermasochist, Salo, Ilsa, Irréversible, Nekromantik. Írjon róluk kritikát, aki akar. Én speciel az első kettőn kívűl, a többit ismerem és nem akarok.

Harmadízben: Annak ellenére, hogy a németek helyből betiltották Ilsát, meglehetősen nagy népszerűségnek örvendett, elsősorban Kanadában, illetve Nyugat-Európában. Számos karikatúra készül, spin-offok, folytatás, akcióbábu stb... Mindezzel arra gondoltam rávilágítani, hogy annak ellenére, hogy igénytelenek (nagyrészük), erőteljes részét képezik a popkultúrának, némelyiknek óriási kultusza van, illetve alkotóik nem feltétlenül megvetett kontárok. És ha ezt belátjuk, akkor azt is be kell, hogy egynémely kivételtől eltekintve, bizony van létjogosultságuk. Folyamatosan értelmezik és újragondolják ezeket a mozikat, hogy aztán olyan klassz dolgok szülessenek, mint a Planet Terror.

[siettem]

Cinepécs volt

Négy napig akartam a szomszédaink problémáin tipródni, de ez háromra, sőt igazából kettőre csappant. Gyakorlatilag mindent elmondtam a lentebb közölt irományban, csak pár kiegészítést tennék.

1. Nagy tömegben a kelet európai filmek nem fogyaszthatók.

a.) Rád telepszik az érzés, hogy a problémák nagy része túlságosan emberi és könnyedén előjöhetnek a mi életünkben is. Annak ugye viszonylag csekély az esély, hogy nem tudunk mit kezdeni 25 kiló kokainnal, vagy robotok esznek meg minket. Az viszont könnyebben előfordulhat, hogy szerelmünket lelövik valahol a panelek között, vagy a legjobb barátunk öngyilkos lesz.

b.) Ha pedig ezeket a dolgokat javarészt egyfajta hiperrealista stílusban kapod, akkor néha egyenes tiltakozik a szervezeted a befogadása ellen. A durva vágások, zene helyett a zaj használata, hosszan kitartott plánok folyamatosan koptatják ki belőled az érzést, hogy mozit nézel. Ez egy bizonyos szintig klassz, de igenis kellenek snittek, amikor visszarántanak a moziszékbe. A túl intenzív befogadása ezeknek a filmeknek, jelentős hangulatromlást és koncentráció kiesést okozhatnak. Tökéletes balansz egyedül a Szerelem és egyéb bűnökben volt.

2. Fogyasztásuk fontos és jó. Szembesít, elgondolkodtat, jól eső érzést nyújt, hogy (egyelőre) nem veled történik.

3. Fontos még kiemelnem, hogy a fesztiválon megismert elsőfilmes rendezők jó részének, nyilván a megélt őrületek miatt, meglehetősen éles világlátással rendelkeznek, ami néha előny, néha hátrány. (Ld.: Szerelem sé egyéb bűnök vs. Március)

4. Végül a három köszönetnyilvánítás, nélkülük fele ennyire se élveztem volna a Cinepécsen. Köszönöm tehát kettő darab szemnek, akik végig mosolyogtak, egy szájnak és a hozzá tartozó füleknek, akik segítettek a szemnek, nemes feladatában, illetve beszélgettek velem, sokat és jót, valamint egy óriási és csodás hajtömegnek, aki körbetáncolt Budapest Báron, ha lankadt a figyelmem. Bővebben talán még majd.

---

Halfpécses cikk, nemlinkelve, másolva, hogy jó hosszú legyen a poszt.

Engedjétek meg, hogy egy klisével nyissak. Ha ősz, akkor (nekem) moveast. Két éve voltam először, amikor is gyakorlatilag vakon mentem be pár filmre. A mulatság az Urániában zajlott, meglehetősen csekély nézőszám mellett. A három filmből egyet teljesen elfelejtettem, egyre hellyel közzel emlékeszem (Aurora), egy pedig óriási hatással volt rám. Ez volt az Orangelove (ukrán), amit eddig egyszer láttam, akkor és ott és mégis az egyik legnagyobb mozgóképélményem. Azután a mozi után határoztam el, hogy amíg Pécsett maradt a moveast, addig annyi filmet nézek meg a versenyprogramból, amennyit csak lehet.

Egyértelmű volt hát, hogy tavaly is elmentem, az Apollóba költöztetett eseményre. A helyek száma igen passzentos volt, ráadásul néhány szokatlan, bár mint később kiderült nem egyszeri technikai probléma is felmerült. Ennek ellenére szuper filmeket néztünk meg. A kedvenc a délszláv válság rúgta sebekkel foglalkozó, szerb Huddersfield volt.

Az idei moveast, nem igazán fontos, illetve érdekes okokból kapott egy új nevet is, illetve egy igencsak eltalált emblémát. A cinepécsen, aranygalambot osztanak. A program meglehetősen gazdag volt, több tucat információs vetítés mellett, természetesen ott volt a 12 versenyfilm. Idén is közép-kelet európa filmterméséből szemezett az előzsűri. Az esti koncertek és a 24 órás rapid, kisfilmverseny csak hab volt a tortán. (A PTE-BTK csapat harmadik helye, pedig koktélcseresznye a habon. Gratula.) A napok száma ezzel szemben hétről, négyre csökkent, szóval logikus, sőt elvárható lépés volt, egy második helyszín bevonása a fő helyszín mellé, ami idén ismét az Uránia volt. Szóval full kapacitáson ment az Apolló is, illetve jónéhány offprogram volt a Civköz házban, megpersze a már beszélt koncertek, mulatságok a PécsiEst-ben.

A bérlet elképesztően/dícséretesen alacsony áron volt elérhető, vettem és végül hat versenyfilmet láttam, álljon itt róluk pár sor. Mindről csak röviden, de mégis. Már jó korán kinéztem a Zift névre hallgató darabot, amit csütörtökön hattól mutattak. Na én hattízkor keltem és beláttam, hogy buktam. Velem ellentétben whistleblower nem volt ilyen rest és írt is ilovepecsre, ha jól tudom. Másnap négyre sikerült magamhoz térnem. Sör és kukorica, hajrá fesztivál. Ebben lelkiállapotban sikerült beülnöm a meglehetősen ígéretes Márciusra (Marz). Osztrák film és arról szól, hogy három tiroli legény szén-monoxidba fojtja bánatát. A film után tárt karokkal néztünk egymásra, hogy akkor ez most mi volt. Én időpazarlásnak vagy hangulatrombolásnak mondanám. A színészek végül is nem voltak rosszak, és a kezdő jelenet rettenetesen erős volt. Ennyi volt, ami jól esett. Emellett viszont túl depresszív volt, a karakterek idegesítőek, a sztori nem tartott sehova és nem volt vége, egyszer csak vége lett a literszámra könnyezős jeleneteknek. Semmi lehetőség bármilyen konklúzió levonására, maximum annyi, hogy ezt a filmet soha többet. Jegyzem meg, nem találtam embert, akinek tetszett volna. 10/2

Hatkor jött a hirtelen minőség váltást a bosnyák Hó (Snow) idézte elő. Kedves tőle, mert még egy olyan film, mint a Március és otthagyom ezt a partit. Vidámnak ezt sem mondanám, de megvolt az a luxus, hogy lehetett követni. Hihetetlen érzés volt, tisztában lenni azzal, hogy mi történik a vásznon. Egy kis faluról szól a történet, amit összesen kábé egy tízen laknak, a többiek életüket vesztették a szomszédokkal való cirkuszolásban. Mindössze kettő hím él itt és mindketten kicsit el vannak szállva, így aztán az önfenntartás az asszonyok feladata lesz. Vadul küzdenek, hogy legyen mit enni, legyen lakás, illetve az egyetlen luxus, napi betevő cigarette is meglegyen. Ezutóbbi egyébként végig ott van, mintegy a civilizáció/civilizálódás toposzaként a film középpontjában. A karakterek kiválóan alkottattak meg és nem is egysíkúak. Jól megírt vívódás ez arról, hogy mi a fontosabb? A rög, amihez köttettünk vagy az élhetőbb élet. Számunkra nehezen felfogható, de talán valamivel könnyebben interpretálható probléma ez, amire a film az én szám ízének kicsit elavult, kicsit amerikai, de szép választ ad. 10/7.5

Nyolc órakor következett a Vakációskönyv, ami megint túl szomorúnak ígérkezett. Kómás apu, rágóárus kisfiú, stb... Aznapra elég volt az óriási emberi tragédiákból, amelyek helyenként fájóan hasonlítanak a mi gondjainkra, úgyhogy idő előtt elköszöntem az egyébként meglehetősen lassú és pangó török filmtől. Volt aki elaludt. Pontozni nem fogom.

Szombaton kettőkor nyílt a napom, a Szerelem és egyéb bűnök c. mozieseménnyel. Film szempontból egyértelműen Szerbia volt ismét a fesztivál csúcspontja számomra. Kiváló dinamikájú tragikomédia volt, bár inkább tragi. Sőt mondhatjuk, hogy igazából nagyon bús és komor film volt ez, köszönhető ez a egyik legsötétebb kontextusnak, amit el tudok képzelni egy szerelmi történetnek. Újbelgrád napjainkban. Szétrohadt betontömeg, ami minden zöldet vagy más egyéb színt nélkülöz. Itt keresztapáskodik Milutin, könyvelője Anica, kedvenc kutyája Stanislav. Utóbbi kettő elgondolkodik, hogy szeretik e egymást annyira, hogy elmenjenek együtt Szerbiából, persze a Don pénzével. Bonus trekk a rivális banda, a bolond anyuka, és a többi elmélyülésünket segítő, egyébként kiváló karakter. A szkript igazából nem sok lehetőséget ad, a feszültség oldására, ami van azonban tökéletesen kihasználásra kerül, így nem akarunk eret vágni a végére. Elpityeredni, azonban jó eséllyel el fogunk és ez így van jól. Ötletem nincs, hogy miért nem kapott díjat. 10/9

Négykor Szilánkok volt, ami három epizódra (Meccs, Fátyol, Délibáb) van szabdalva, melyek egy ideig amolyan Inarritusan éppen csak összefonódgatnak, aztán a végén teljesen egybe futnak. Komplett és okos film ez, pár komoly megbicsaklást kivéve. A történet ismertetését mellőzném, inkább ajánlom a megtekintését a lengyelek aktuális sztárfilmjének. Biztos letölthető vagy mi. Hatásvadászat és az említett bicsaklások miatt kap 7.5/10-et a fesztivál talán legkönnyebb filmje.

A másik Irina hatkor kezdődött és nem tetszett. Ugyanúgy, mint a Márciusnál, senkit nem találtam, aki dicsérte volna. Vontatott, unalmas nyomozás ez, egy talán halott lány után. Az özvegy férj semmi nem lát be, talán a végén valamit, ezért kifejezetten idegesítő a dolog. A helyzeten a karakterek például segíthetnének, de mind egy szálig kilométeres távolságban maradnak a befogadótól. Zene persze nincs, ami szintén mozdíthatna valamit. Szóval nehezen nézhető darab, ami csak kicsit jobb, mint a Március. 10/3

Miután kellően elvették a kedvünket a románok, már csak egy Cseh Tamás emlékestre maradt agyunk és lelkünk. Üdítő volt, Bereményi Géza pedig érdekes, de jobb lett volna, ha senki nem kérdez, csak hagyják beszélni. Ezután futás a jól megérdemelt borért és gyerünk vitázni a filmekről.

Másnap hatra mentünk Apollóba az 1-re. A vetítőgépek még délután elromlottak, a forgalmazótól kapott DVD csak hangot tartalmazott. Gratula vagy nocomment, döntsenek Önök. Csúnya baki az utolsó napra. Nincs mit tenni, baktassunk a díjkiosztóra (Alagútban, remek hely), ahol kapott díjat a Hó, a Fekete ruhások, Utolsó idők, Lelki béke és a Zift. Ez így jól is van, bár csak egyet láttam ezekből ugye. A fődíjnál jött a kettes számú "csúnya baki az utolsó napra", mert bizony a Másik Irina kapta. Remélem, hogy a román-magyar barátságon javított valamelyest, mert más észérvem nincs arra, hogy mit keres az Pécsi Aranygalamb az alkotóknál. A napokat a Budapest Bár koncertje zárta, erőteljes vizuval és az Alagút félelmetes atmoszférájával. Jövőre is, abszolút és nem csak ez hanem reméljük, hogy más filmes fesztiválok is (vissza)jönnek majd Pécsre 2010-ben.

Örökség

A nyáron még egy olyan poszt megírását terveztem, ami arra kérdezett volna rá, hogy miért tesz úgy Pécs (vezetése?), mintha a városban nem lennének középiskolák és egyetem. A mondat sarkos, árnyalom. Bizonyos döntések meghozatalakor, figyelmen kívül marad a szociálisan érzékeny diákság perspektívája. Az első ilyen eksön az volt, amikor elkezdték sarokba állítani a "téren" pipázó lurkókat. A vicces az, hogy leginkább a sokat ekézett kékeknek volt leginkább tele a puttonya azzal, hogy oda kell menni, mint egy indián telefonközpontosnak, figyelni kellett a füstöt. Viszonylag gyorsan belátta, akinek be kellett, hogy értelmetlen szélmalomharc ez és a "szit" felszabadult. (Az más napra tartozik, hogy a közteresek sem nagyon járnak már ki, így aztán a tér hajnalban úgy néz ki, hogy juj. Szerintem nem nagy feladvány összetakarítani magunk után. De ez talán most nem annyira érdekel itt senkit.)

A második megnyilvánulási formája a fenti jelenségnek, hogy a nagy "sétatéri" pánpécs partikból, egész egyszerűen ki vagyunk felejtve. Persze kortyolhatunk háromszáz forintos bort, különböző táncházakat élvezünk, avagy a frissen készített nemezbabánkkal oldalunkon gesztenyét is kereshetünk. Ezek persze, és itt mellőzök minden iróniát, remek programok. Főleg a második. További élményként egyedül a zúgva, hömpölygő embertömeg, elégtételt adó ingere. Ez a város legalább él, ugye. Ha esetleg, valami csoda folytán fel is lép valami (a beszélt alapsokaság) számára érdekes, egyrész csekély promót kap, ami a kisebb baj, de mindenképp vége kell, hogy legyen fél tízkor, merthogyugyebár a püspök pihentető álma minden felett áll.

Szóval erről még nagyon sokáig lehetne folytatni az egyfős diskurzust. Mik az okai, kik hibáztathatók? Ez a bejegyzés, azonban az Örökség fesztivál kapcsán tapasztalt kellemes meglepetésekről szól. Egy majdnem tökéletes balansszal rendelkező program, általam fontosnak ítélt elemei következnek most.




Természetesen késtem egy napot, mert ugye tegnap volt Kiscsillag. Lelkem ismeretén, azért nem esett csorba, mert figyelembe véve, hogy mennyien voltak gyakorlatilag mindenki tudott róla. Voltak ugyan kisebb allűrök (szám megállítása egy perc után, hogy ugyan már kapjuk szét a kordont), de hát nem minden nap mutathatja meg magát egy zenekar az alapközönségen kívülieknek, de alapvetően teljesen klassz mulatság volt ez. Mondom ezt úgy, hogy a Kiscsillag nem kifejezetten az kőkedvenceim egyike. A lényeg, hogy sokan voltunk (Dóm tér nyolcvan százaléka emberrel fedve), elhangzott, amiknek el kellett. Egyszóval, éljen a nagyipari közösségintegrálás. A mai nap meg semmi agyon izgatót nem tartogatott.

Tizenkilencedikén indul, horribilis összegekért, a Tánc/Film/Mű/Hely nevű, táncos workshop. Eltart pár napig és nem biztos, hogy érdektelen. Horvát nap is ekkor van egyébként, értelemszerűen elmarad a Széchenyi-tér körbetáncizása. Lesz viszont Diákfilmszemle a Kultúrkertben, hattól. Fél nyolctól, a dóm előtt zenél az Atmospheric (HR) és a Singas Project. Vegyünk bort és nézzük meg, ha esik akkor a zeneparkban. Huszadika a német nap. Aki, hozzám hasonlóan agyérgörcsöt kap a sramlitól, az tíztől nézegessen öreg autókat a sziten. Este lesz komolyzene meg blues (utóbbi az árokban, héttől), de talán inkább menjünk haza, mert másnap iskola van, lévén hogy hétfő lesz akkor. A romák következnek ekkor és lesz mindeféle tánc és zene. Séta tér, fél hat. Mindenképpen érdemes megvizitelni. Csakúgy, mint a hétkor, a várárokban kezdődő, Faludy-Villon máshogy névre hallgató programelemet. A furcsa hajú költő, hogyan költötte ár Villon verseit. Talán kicsit izgulhatunk a jóízlésért, de érdekesnek érdekes lesz. 22, autómentes nap. Akit meglátom, hogy személygépkocsiban üdül, annak ráütök a fejére, de csaj ha ismerem persze. Tessék vonattal, avagy siklóernyővel, megközelíteni az "ifjúsághatot". Napközben a Mecsek áruház előtt lehet pécsi dolgokat enni és inni, mert Helyi Termék Fesztivál kerül megrendezésre, melynek neve feldolgozhatatlan. 20 órakor, a Sétán kezd a Sonar, akikkel ott lesz Kárpáti Dódi, meg némi vizu. Előtte fél óra jazz muzsika is lesz, ráhangolásképp. Szerdán Zagar, azután a Szenesben Napra, ami ugyan nem Örökséges program, de rémjó és történetesen ott fogok dolgozni, úgy gyertek minnél többen simogatnia a búrám. Huszonnegyedikén, hajnali kilenctől, a Dominikánus házban előadás sorozat kezdődik Pécs történelméről. E napon kezdődik és tart még további kettőn át a Pécsi filmnapok, az Apollóban. Téma a buddhizmus. Este héttől népiek és urbánusok a Séta téren (Csík, Paso, HS7), az MR2 gondozásában. Fricsi-fröcsi, tinci-tánci. Pénteken nyílik és másnap zár az ANK-ban (már a valahogy sikerül megközelíteni) a Multikulti Művészfesztivál, ahol középiskolások dolgait vételezhetjük szemre. Az istenkúti művházban az Üres tér társulat ad elő, valamit Sziget címmel. Héttől pedig a Sétatéren az Unicum Laude zenebonázik, vagy hát dünnyög ugye. A hétvége első napján Navrang elektronikus világzenéje engem érdekel, nagyon. Meg is nézem nyolctól az árokban. Vasárnap egész nap borfesztivál a Séta téren, aminek biztató a neve.

A fejlődés szerintem érezhető. Szolid, de elismerő taps, amit a hét előre haladtával hangosítunk. Ja és itt egy normális program, mindenkinek, aki szereti.

Voltmár

Szóval, arról van itt szó, hogy olyan post, ami részben már volt itt, de most össze lett szedve. Jobba, mint az előbbi mondat. Vagy megjelenik az univban vagy nem, de a lényeg, hogy ti mindenképp elolvassátok. Ja és ezzel törlesztettem az Orfűs hátralékot. Íme:

...


Pannónia Fesztivál: Meglehetősen ambivalens fesztivál kapott helyet május végén Várpalotán. Egyfelől túlzás nélkül kijelenthetem, hogy az igen kemény négy nap volt. Ez számos apróságnak volt köszönhető. Például a hőmérséklet, csak a legengedékenyebb pillanataiban emelkedett 20 fok fölé. Az átlagot olyan 15-re saccolom. Ebből egyenesen következik, hogy több este talaj menti fagyok voltak, amit sátorban átvészelni, nem épp egy szláv karnevál. Minden este tehát, az összes textil alapú cuccunkat magunkra cibáltunk. Tessék elképzelni a reggeli illatkompozíciót, ami levegőben uralkodott. Semmi baj, jöhet a zuhany. Utólag belátom, túl sokat reméltem. Meleg vízről és tiszta felületekről fantáziáltam. Amikor beléptem a zuhanykonténerbe, szerencsére bravúros gyorsasággal fogadtam el a körülményeket és bemásztam a függönytelen fülkébe. Gyakorlatilag meg se lepődtem, hogy bokáig érő, jeges sárban állok. Azon már inkább, hogy semmi nyomás nem volt. Részletezhetném, de legyen elég annyi, hogy a fürdés után kellemesen melegnek éreztem, a kinti 10 fokos kánikulát. Ezek után tegyük fel, hogy megfáztam, ami egyébként hihetetlen módon nem történt meg, és szeretnék némi orvosi ellátást. Nos, ha volt is, meglehetősen rapszodikusan. Én csak mítoszokat hallottam róla. Elmesélhetném még a bejutásom kálváriáját, vagy a „toitoi” toalettek bizarr, reggeli arculatáról is szó eshetne, de mind csak egy állítást támasztana alá: A PAFE-nak bőven van hova fejlődnie infrastruktúra szempontjából. Másfelől viszont ott voltak az esti előadók, akik igen jó hibaszázalékkal dolgoztak. Ezt úgy értsük, hogy nem igazán tudok olyan koncertet mondani, ami rossz lett volna. Valószínűleg a „közönségszavazós” program-összeállításnak köszönhető, hogy nem volt olyan koncert, ahol csak egy két ember lézengett. Persze voltak kevésbé jó választások (AFC például, lásd: youtube), de leginkább az mondható el, hogy klassz koncertélmények voltak. Ebben nyilván oroszlánrésze volt a hidegnek, ami elől mindenki a táncba menekült. Összességében kiváló nyárnyitó mulatság volt ez, minden kis betegsége ellenére.

Fishing on Orfű: Négy ember fröccsöt iszik egy stégen. A nap lemegy, hőseink táncra perdülnek. Pár óra múlva fáradtan visszatérnek a partra. Ekkor már vörösbor kerül elő. Talán egy vízipipa is. Reggel itt ébrednek, aztán elzarándokolnak egy büfébe. A fröccsökkel pedig vissza a stégre. Igazán erős karakterrel rendelkező fesztivál volt ez, melyet remélem a fenti pár mondat valamelyest érzékeltetett. Szóval a camping, a tó, a zenék, az egész együtt, egy végtelenül pozitív atmoszférát hozott létre. Ehhez még hozzá jön, hogy meglehetősen családias létszámban voltunk, kellemes méretű helyen. Több ízben elő is állt az a helyzet, hogy ugyanazzal az emberrel kértük a sörünket, vagy ugyanazzal a lánnyal táncoltunk. Igaz a véletlen-faktor talán némileg kisebb utóbbi példánál. Az utolsó napi sárdagonya, pedig egész egyszerűen felejthetetlen volt. Emberek egymásra csúsznak, esnek, zuhannak. Az életveszélyes helyzetek öleléseket indukálnak. Az ölelések pedig jó esetben további öleléseket. Én speciel imádtam, volt aki nem. A sarat, nem a FOO-t. Azt szerintem mindenki. A nyár legjobbja.

Veszprémi Utcazene: Itt nem volt camping, illetve nem az volt a jellemző. Nem voltak sörsátrak, nagy füves területek és karszalag sem. A színpadok is meglehetősen csekély felszereltséggel bírtak. Persze ha volt, hiszen az apró „raklap-stage”-ek teljesen csupaszok voltak. Ezzel még véletlenül sem akarom azt sugallni, hogy amatőr, netán igénytelen fesztivál volt. Csupán egész más volt az arculata, mint a többinek. Kis számban voltak „nagy” zenekarok, sokkal inkább a „kisebbek” kaptak teret. És ez így volt jól. Egészen elképesztő hangulata van, amikor egy gyakorlatilag ismeretlen multikulturális duó, félig németül, félig magyarul dalolva maga elé szegez közel száz embert. Vagy amikor félbolond franciák esténként, menetrendszerűen grandiózus össztáncra ösztökélik a népet, hogy aztán bevonatozva a tömeg közepébe megcsinálják a nap koncertjét. La Fanfare en Petard-ról van szó természetesen. Talán abban is rejlik a varázsa az Utcazenének, hogy mindenki talál olyat, amit szeret, de elképesztően nehéz oda eljutni, mert jó eséllyel találsz valamit, ami visszatart. „Csak még ezt a számot!” és már el is ugrik még egy óra. Végül két tanács jövőre. A várban csövezni egy éjszakát (kettő már sok) jó dolog és akkor is vigyél hangszert, ha semennyire nem tudsz zenélni.

...

Filmek hete

Krakkóból hazaérve végrevégre volt időm filmet nézni. Itthon voltam egy egész hétig és jó sok mozgóképes imputot nyomtam magamba. Jó is volt picit más gondolatait látni, mint a sajátokat. Már untam őket. Jöjjön jóféle filmes poszt, amilyen régen volt. (Annak aki nem néz halfpécset. Az ilyen típusú ember, egyébként figyeljen, mert könnyen előfordulhat, hogy ráütök a kezére. Vagy a fülére. Kicsit persze.)

Megvallom nem nagyon törekedtem intellektuálisan megterhelő darabok kiválasztására. Tarkovszkij, tehát ismét kimarad és ki fog még nagyon sokáig. Dániel pajtásnál a klasszikus "négyfilmes" estét tartottuk meg. Lábjegyzet: tudvalevőség, hogy a négy film a legjobb szám, akkor ha aznap estére nincsenek nőügyek, világmegváltó tervek, ellenben van kóla és chips. Ez azért van így, mert a három film egyértelműen kevés. Ötnél pedig könnyen előfordulhat, figyelmünk elkóricálgat néha. Ötfilmes esténél, csak buta filmek jöhetnek tehát szóba, vagy amit legalább féltucatszor láttunk már. Lábjegyzet vége.

A Jégkorszak harmadik részével kezdtük, ami eddig érthetlenül kimaradt dínókat helyezi közzéppontba. Az új hősök fiatal példányai, rosszul néznek ki. Csak annyira gagyik, mint Gon, ha ez mond valakinek valamit. (Csalni ér.) Van mimikájuk viszont. A nagyobbak rendben vannak. A muvi amúgy továbbviszi, az újkori animációs film hagyományokat, miszerint seggre esni vicces, amivel persze semmi gond nincs. A poénok kicsit butácskábbak, a történet és a dialógusok kicsit sutábbak, mint korábban, de ezt minden gond nélkül, tudjuk be annak, hogy ez mégiscsak egy harmadik rész. Egyszer klassz kis szórakozás, mégegyszer meg minek, a motkány pedig még mindig vicces. 10/7

A Crank 2 kritika halfpécsen van.

A Notre Dame-i toronyőr című rajzfilmet, utoljára a megjelenésekor láttam (1996)és megvallom elfeledkeztem róla. Mindeddig azt hittem, hogy a kedvenc Disney féle rajzfilmjeim a hőskorból ('90-2000-ig), az Oroszlánkirály és A Szépség és a Szörnyeteg. Ez most sem változott, épp csak odatolakodott a beszélt darab is. Ez főként annak köszönhető, hogy kicsit félretéve az állatokat és jó és gonosz problémakört, az írok komolyítottak egy keveset. Ennek eredménye, hogy talán a legzordabb hangulatú történet kapott helyet Párizsban. Az erős társadalomkritikák, a gyakorlatilag példátlan, be nem teljesülő szerelem, az egyik leggonoszabb karakter, aki valaha helyet kapott Disney mesében, ezek mind olyan dolgok, melyek egy felnőttet és komoly gondolkodásra késztetik. Mindezt pedig teszik úgy, hogy a fiatalabb közönség, gyakorlatilag semmit nem vesz észre ebből. (Ahogy én sem '96-ban.) Rajzfilmből (ami szerintem külön skálával logikusabb) a 10/10-et eddig csak a fenti két darabnak adtam, de úgy gondolom itt sem túlzás.

A Véres valentint lévén, hogy otthon néztem sajnos a kommersz 2d-ben voltam kénytelen befogadni. Az egyszernézős tucatfilm iskolapéldája. Műfajában slasher horror, de semmi olyan pluszt nem nyújt, mint a Fűrész vagy a Motel. Jóleső kliséhalom, kinézetre klasszul kitalált sorozatgyikossal. Semmi fordulat, semmi plusz. Semmit nem vesztesz, semmit nem nyersz, ha megnézed. Azért alapvetően szórakoztat, ezért kap fél pontot, ami megmenti a nullszaldótól. 10/5.5

The Boat that Rocked és Brüno cucc szintén halfpécsen.

A Képlet, ahol Nicholas Cage újra tudós. Alapvetően volt hangulatom a filmhez. Legalábbis azt gondoltam, hogy nosza, itt ez a hideg folyadék (nem sör ezúttal), itt van némi saláta is, fogjunk neki egy jó kis nyomozós, néha félős, misztikus habcsóknak. Adott az özvegy apa, akinek gyermeke egy titokzatos számsorhoz jut hozzá, melyet ötven évvel korábban jegyzett le egy leány. Apa persze okos, uccu nyomoz is. A megoldás persze nem más, mit z elmúlt ötven év nagy katasztrófái. Az utolsónál a baljós EE betűpár áll, azon helyiértéknél, ami a holtak számát jelöli. Kb. hetven jóleső percig, gusztusomnak megfelelően csorog film. Sőt meglepetésemre, néhány igazán jól sikerült megoldás is örömet okoz. Nic bácsi karaktere ha nem is észveszejtő, de legalább korrekt. Emberünk közelmúltbeli szerepvállalásait tekintve, ez több mint elég. Aztán 20 perccel a vége előtt beüt a krach, mert rájövök, hogy hova is tart a sztori. Izgulok is, hogy ne az legyen a vége, ami lesz... Kisvártatva üvöltésre kapják fel a fejüket az utcánkban sétálok én meg 10/6-ot adok.

A Remény rabjai egy olyan hiányosságom, amit ideje volt pótolni. Az imdb toplistáján az első. Ez azért nem kutyafitty, már bocsánat. És bizony, ha nem is legjobb film a történelem során, de egészen kiváló darab. A történet egy feleséggyilkos elítélt (Tim Robbins) tizenkilenc börtönben töltött évét meséli el. Barátságokat, kevéssé barátságokat, lehetőségeket. A remekül megírt karakteren keresztül, számos univerzális emberi kérdésre kapunk választ, alternatívát. A karakterek közötti relációk hasonló célt szolgálnak. Ilyesféle rapidkritikába, ezeket lehetetlen besűríteni. Nem is kísérlem meg. Megetkintését viszont erősen ajánlom. 10/9

Sort kerítettem még a Weeds ötödik évadjának megtekintésére, de nem tudtam végigvinni. A bőrlehúzás legrosszabb fajtája. Fűről már alig esik benne szó. Nem vicces. A főhőnő már szerethetetlenül ostoba döntéseket hoz. Andy karaktere elpuhult. Nem érdemes időt szánni rá.

[Siettem, ergo sok az elragzás.]

Holnap gólyatábor.

Kézcsókom, a nevem Pató Pál!

Feleim. Eljött az augusztusi post napja. Sajnos csak egy igen rövidke darab lesz ez, mert valahogy nem mennek a magvasabb dolgok. Ezért csak egy vidám szeptemberi előzetes lesz itt. Tehát, ez várható szeptemberben: minden amit Zsombi linkségből, távolságból, szerelemből, bortól nem posztolt ide, holott igencsak ígérte. Már azoknak, akiknek. Tehát lesz itt szó randalírozó utastársakról, furcsa summa is lesz Harry Potter-ből, talán egy filmelemzés (az úgyis régen volt). Nomeg persze itt lesz legújabb szívem választottjának, Krakkónak az emléke is. El kell, hogy mondjam, hogy ezek javarészt megvannak, csak meg kell fésülnöm őket. A helyzet azonban az, hogy az érzés miszerint már majdnem készen vannak, egyfajta patópál szindrómát eredményez. Tehát, amikor végre rászánom magam, hogy hozzárakom azt a keveset, ami hiányzik, már fáradt vagyok, vagy el napolom másnapra. Kísértetiesen emlékeztet a beszélt érzés, a vizsgaidőszak könnyedebb szakaszaira.

Kárpótlásul következzen ide egy link, ami egy trailerhez vezet, mely által hirdetett filmet én igazán várom. A hír szomorú része, hogy késik karácsonyig, ami ugye nagy "ká". A Sherlock Holmes, Guy Ritchie-féle elgondolásáról van itt szó természetesen.

Átírva

Feleslegesnek érzem szabadkozni, a pofátlanul nagy, bő egy hónapos szünet miatt. Mondjuk úgy, hogy nem voltak meg a megfelelő körülmények. Úgy technikai, mint mentális, esetleg szabadidő tekintetében.
Kinn dinnyés üvölt. Megvárom.
...
No! Az egyik hír, hogy az Orfűs poszt bizony jó eséllyel elmarad. Tudom ígérgettem, meg minden, de kvázi múzsa nélkül, nincs nagyon értelme. Üres lenne az egész vagy nem tudom. Mindenesetre sajnálom. A posztot is.
Tejes jön. Nem ordít. Helyette kedvesen "bocibocitarkát" játszik. Hihetetlen. Őt nem várom meg. Gépelek inkább.

Engedve a poszt címének, most akkor, jöjjön valami az Utcazenéről. Múzsa itt is csak félig van, de egy percig se volt egészen. Praktikusan ott kezdeném, hogy négy darab napon keresztül látogattuk a Malomvölgy híres-hírhedt fesztiváljának környékét, ami nem az Utcazene. Át is írom a címet. Se érdeklődésünk, se pénzünk nemigen volt, így sporteseményként kibringáztunk. Nem is meséltem még Lórántról, a bicikliről. Lóri egy sárga, kecskebringa, szőrös kormánnyal, ötsebességes vázváltóval, amiből jelenleg csak a két utolsót bírja a lelkem. Vonzó férfiú, annyi szent. Tehát eképpen telt a Rockmaraton idén: Hét körül kivonultunk, amolyan szelíd bringások módjára és bő fröccsöntések közben körbejártuk, a múltból származó férfiakat és hölgyeket. Aztán este gurulás haza. A menetszél vadul tépi a láthatósági mellényt, szárítja verítéket, már majdnem fázunk, rikoltva énekelünk, nem hajtunk és nem fékezünk. A fesztiválból tehát egy dekát nem láttunk, ami a kiszivárgott információknak hitelt adva, valószínűleg nem nagy véráldozat. Leápoltuk viszont a mármár haldokló kapcsolatainkat, nyugodtak lehetünk, hogy a régi emberek megismernek minket és megtudtuk, hogy senki sem terhes. Az osztálytalálkozó jelleg ellenére bizonymondom, jót mulattunk.

Némi pihenő után jöhettek az újjabb/újszerű élmények. No, ne úgy tessék érteni, hogy a Veszprémben beszéltetett emberek, mind fél éven belül ismertettek meg és a rokmaratonon meg csak elaggott kapcsolatok kerültek bőrradírozásra (jóllehet az imént gyakorlatilag ezt írtam le). Mondjuk inkább úgy, teljes mértékben mellőzve az objektivitást, hogy Malomvölgyben üdvözöltem egy régebbi hangulatot. Nem istenhozzádot, hanem viszontlátást mondtam. Nem hamuba sült pogit kaptam (vagy kaptunk) mikor ismét elváltunk, hanem ölelést. Értjük, ugye? Ezzel szemben Veszprémben a viszontlátás öröme kevéssé volt meg, hiszen tavaly csak egy, igaz nagyon rendhagyó, napot töltöttem ott. A hurrá itt javarészt inkább, annak szólt, hogy jelen énje, jobban magáénak érezte a beszélt összejövetelt. Igaz ez egyébként Fishing on Orfűre, valamint egy kicsit mérsékeltebben, de Várpalotára is. Malomvölgyben alapvetően a kritikáé, a bírálásé, a morcosságé a szerep. Az ott lévő emberek, egy-ketten érthető okokból, elégedetlenek. Az egésznek az esszenciája, alapvetően nem pozitív. Nem úgy értem persze, hogy ott és akkor mindenki sírt, verekedett és szomorú volt. Az emberkék nagy része vígan fesztiválozott és mulatott. Ki-ki vérmérséklete szerint. Voltak táncosok, voltak kaszarészegek, voltak beszélgetősök és voltak lányokatmellberugólegények. Az első három mindenhol van és jól van. Az utolsókra felesleges bármit mondani. Majd máskor.

Ezzel szemben meg ott volt az Utcazene (és Orfű), ami mindennek az ellentéte. Talán mesélhetnék az eddigi legklasszabb Quimby koncertről, amin voltam, vagy a napi betevő La Fanfare en Pétard előadásról, akikkel egyébként egy szobában aludtunk. Már amikor tető alatt aludtunk, mert bizony volt itt csövezés (nagy kövér Csével), meg éhezés, meg beszélgetés, meg szupercella, és még sok sok Utca és Zene. Konklúzióként kettő dolgot vonnék le, mert szomjas vagyok és messze a víz. Az első, hogy olyan fesztiválra vágyom, ahol van vattacukor. A második, hogy végre produkáltam ide valamit, ami remélem nem nagyon izzadságszagú, de ha az se mondjátok meg.

(borsi jöhet a létfontosságú kommented, valamint szerkesztó megjegyzésként ide biggyesztem, hogy gyűlölöm a vattacukrot.)