„Oly téveteg az emberi emlékezet és ami megtörtént alig különbözik attól ami sohasem létezett.” A történet végkifejlete előtt pár oldallal olvasható ez a sor, ami talán legjobban képes leírni a bennünk, olvasókban keltett érzéseket, miután letette Cormac McCarthy, 1985-ben íródott regényét. A szerző ötödik műve, és mint ilyen, számtalan pozitív kritikát kapott, annak ellenére, hogy nem a legsikeresebb, vagy a legtöbbet idézett darabja. Ez sokkal inkább igaz, a Nem vénnek való vidékre, mely könyvet alapul véve, a Coen-testvérek elkészítették, azonos című adaptációjukat, ami 2007-ben megkapta a legjobb filmnek járó Oscar-díjat. A történet egy korunkbeli Texas-i történetet mesél el, egy vadászról, aki talál egy halom pénzt, az őt üldöző bérgyilkosról, illetve a helyi „vén” rendőrről, aki képtelen úrrá lenni a helyzeten. Hasonlóan, ha nem még sikeresebb, Az Út, eddigi utolsó regénye, mely posztapoklatipikus vízióként, Purlitzer-díjat fialt. Ezek után talán nem meglepő kijelentés, hogy McCarthy, az egyik legelismertebb, kortárs, amerikai író.Jelen regény főhőse, legalábbis első blikkre, egy fiú, akinek az eredettörténetét, az író, bő három oldalban le is tudja. A rövidség ellenére, ez a leírás bővén elég. Viszonylag fiatalon nekivág a világnak, és e vándorlás során jut el Nacogdoches városába, ahol egyébként két későbbi szereplővel, Holden bíróval és Toadvine-val is összefut. Egy rövid magányosan eltöltött idő után, csatlakozik Glanton skalpvadász bandájához. Ettől kezdve velük vándorlunk a mexikói határ közelében és közös „kalandjaikat” követjük nyomon. A történet során, számtalan figurát ismerünk meg. Ezek közül hármat érdemes kiemelni, a többiek csupán kopó eszközök, egy ocsmány tájkép illusztrálásához. Az első, akivel a gyerek megismerkedik, Toadvine, akihez egyfajta furcsa bajtársiasság fűzi. A második Glanton, a skalpvadász banda vezére, aki egy meglehetősen egy rétegű és gonosz karakter. Tulajdonképpen ő testesíti meg leginkább, azt a fajta hozzáállást, amivel megfelelően lehet működni egy ilyen környezetben. A harmadik pedig Holden bíró, aki a legborzalmasabb mind közül. Már-már perverz módon kegyetlen, ugyanakkor ijesztően éles elméjű, különc, misztikus figura ő, akitől tulajdonképpen mindenki, így az olvasó is, tart. Ha nem is ő a főszereplő, mert ezt a titulust, annak ellenére, hogy fejezeteken át nem hallunk róla, a gyereknek kell adnunk, mindenképpen központi figurája a műnek. Ha Glanton a megoldása a fennálló helyzetnek, akkor Holden-t tekinthetjük az oknak. Ő az, aki tökéletesen átlátja a dolgokat, talán még a megoldás is a kezében van, ám néha haszonszerzés miatt, néha szimplán perverzióból, a kisujját sem mozdítja, probléma megoldására, sőt inkább tetézi azt. A főhős pedig, a gyerek, akiben még megtalálható a remény, talán még nem egészen romlott, és mindenképp a legemberibb mind közül, azonban McCarthy a könyv végére őt is elhelyezi a lehető legreménytelenebb helyen.
Aki olvasta a Nem vénnek való vidéket, annak nem meglepő, az itt alkalmazott szerkesztés sem. Úgy tudnám leírni, hogy kompromisszummentes tagolatlanság. Nincsenek vesszők, vagy egyéb írásjelek, az egyes történések csak fejezet szintjén vannak elkülönítve. Ám ez a szeparálás is gyakorlatilag felesleges, mivel egy idő után, úgy megszokjuk a „hömpölygést”, hogy fel sem tűnik, hogy új epizód indul. Pedig ezt segítené elő, hogy minden fejezet egy viszonylag szokatlan szummával indul, ahol az egyes elemeket címszavakban megismerjük, talán értelmezzük is, hogy aztán rájöjjünk, hogy nem az történik, amit gondoltunk. Ez elsősorban a regény elején bizonyul igaznak, amikor még nem pontosan vagyunk tisztában vele, hogy mire is számítsunk. A legjobb példa erre, az 5. fejezet összegzéséből, a Halott csecsemők fája kifejezés. Naivan azt gondolhatjuk, hogy valamiféle metaforáról vagy misztikus dologról lesz itt szó, ám amikor odaérünk a szövegben, ezzel a mondattal találkozunk: „Ekkor az út már egyre szűkülő sziklafalak között vezetett míg egy csökött kis fához értek melynek ágain halott csecsemők lógtak”.
Az írásjel-nélküliség pedig egy meglehetősen furcsa, nehezen értékelhető elem. Először is zseniális megoldás. Remekül passzol a regény miliőéhez, a karakterek lelkivilágához. Az egész végtelennek, kilátástalannak, nyomasztónak hat, tulajdonképpen az is. Itt fontos egyébként megemlíteni a remek, Bart Istvánt dicsérő, magyar fordítást. Amellett azonban, hogy vannak elvitathatatlan pozitívumai ennek a formanyelvnek, komoly árnyoldala a nehéz befogadhatóság. Igaz, hogy ez nem róható fel egyértelműen negatívumnak, hiszen nyilvánvaló húzásról van szó, ennek ellenére, az első pár tíz oldal után elég fárasztóvá, helyenként idegesítővé válik a befogadás. Gyakran veszünk bele a végtelen mondat halomba és sokszor azt se tudjuk, ki beszél kivel, illetve egyáltalán hol vannak, vagy kit üldöznek hőseink.
Említettem a miliőt, ami e könyv messzemenően legjobb eleme. Részben a fenti kétes értékű megalkotottságnak, részben a karaktereknek köszönhetően elképesztően erős, kézzel fogható atmoszférája van a történetnek. Valószínűleg minden emberben van egy bizonyos vadnyugat kép. Az emberek vagy jók, vagy rosszak, sok babot esznek, a pisztolypárbajok a hatórai gongra indulnak, és így tovább. McCarthy ezt a fajta naiv miliőt, páros lábbal rúgja szét. Ameddig, ha csak tőle merítünk is, a Nem vénnek való vidékben legalább valamilyen szinten tudtunk azonosulni egyes karakterekkel és a döntéseikkel, itt aligha. Mindenki gonosz és mai fejjel, irracionális mértékben kegyetlen. Persze ennek oka van, hiszen egy olyan világban élnek, ahol az erőszak folyamatosan generálja magát és gyakorlatilag lehetetlen épeszű emberként túlélni.
Olvasás közben, azonban ez torz, már-már groteszk módon erőszakos környezet szép lassan természetessé válik számunkra. Egy idő után nem lepődünk meg a levágott hímvesszőkön, vagy letépett karokon, mert akarva-akaratlanul is részei leszünk a történéseknek. Ha a szereplők mocskosak, mi is azok vagyunk, ha fáradtak, mi is érezzük ezt a fáradtságot, vagy épp Holden bírót hallgatják, mi is csüggünk minden szaván. Ez az extrém mértékű azonosulási lehetőség, a fent már felsoroltakon kívül, az elképesztően erős mondatoknak köszönhető. Az akkurátusan tömören megfogalmazott frázisok, óriási erővel csapnak bele a tudatunkba. Nincs igazi leíró jellegük, de ennek ellenére részletesebb képet kapunk, a tájról, az emberekről, mint sok más regényben. Ez a megállapítás, azonban megerősíti, az írásjelek hiányának feleslegességét, mert megfelelően erős hatást ért volna el, ezzel a mondathasználattal, de klasszikus szerkesztéssel.
Jogosan merül fel a kérdés, hogy akkor most mi is a végső konklúzió, mi volt Cormac McCarthy célja? Erre nem hiszem, hogy lehet objektív választ adni. Talán a mai Amerikának szerette, volna megmutatni, hogy honnan is nőtt ki, vagy a háborúk, harcok értelmetlenségét kívánta illusztrálni, de az is felmerülhet, hogy mindössze az emberi lélek mételyeit boncolgatandó hívta életre ezt a könyvet. Annyi mindenesetre biztos, hogy a különböző borzalmak vég nélküli áradata, egy idő után végtelenül nyomasztó lesz és elgondolkodunk, hogy talán nem is élvezzük ezt a könyvet. A tagolatlanság miatt, egész egyszerűen beleveszünk a regénybe és nem úgy, ahogy általában szoktunk. Igaz, hogy nem igen tudjuk letenni, de sokkal inkább hajt egyfajta perverz kíváncsiság, mint a fordulatok iránti klasszikus vágy. A zsenialitását igen nehéz elvitatni, ugyanakkor a szerethetőségét annál inkább. Végig menni rajta élmény, letenni talán még nagyobb és újra elő venni pedig nem a legbölcsebb döntés.
