Köd

Mire befejezem ezt a posztot, valószínűleg már vége is van.

Valamivel öt óra után, bejöttem a szobámba. Ordas puma szag volt, ezért ablakot nyitottam. Ilyenkor az ember akarva-akaratlanul kikukkant az ablakon, megnézi mi történik az utcán, melyik csöves turkál a kukában, ki ordít a gyerekeivel az autóban. Ezt tettem volna én is.

A feltételes mód a ködnek szól. Tudniillik az ablakom alatt álló villanyoszlop fényét is csak saccoltam. Átrobogtam az erkélyünkre, hogy milyen a helyzet. Volt már ugyanis olyan, hogy az erkélyen esett, az én szobám ablaka, ami átellenes az erkéllyel teljesen száraz utcára nézett. Hiába, akinek telik ekkora lakásra ugye. A helyzet ott még drámaibb, misztikusabb volt. Rózsadomb (kb. 200 méter), egyáltalán nem látszott. Semmilyen konkrét fény nem jut el a retinámig. Helyette egyfajta kooperációs derengést láttam. Véltem. Mintha minden fény, azon dolgozott volna, hogy egymást segítve, legalább pár fotont belebombázzon a szemembe. Valahogy úgy képzeljük el, mint amikor a Hold őnagysága, átsüt egy nem túl szigorú felhőn.

Ugyanez volt a helyzet a hangokkal is. Semmi konkrét, csak némi kutyaugatás és az elmaradhatatlan tejes autó előadásában hallható "Boci, boci tarka..." kezdetű világsláger. Ezen kívül csak egy állandó moraj, zúgás. Szerintem még egészen távoli autók zaját is hallottam.

Kettő következtetést vontam le. Az első: Pécs belepottyant vagy alámerült, valamiféle hatalmas óceánba. Második: Ezt az eseményt egyedül én éltem túl. Semmi életjelet nem láttam, halottam. Kivéve persze a fenti kettőt, de azokat betudtam érzéki csalódásnak. Végre csinálhatok mindenfélét. Hason végigcsúszhatok a Tesco frissen waxolt padlóján. A moziban bármilyen filmet, bármikor befűzhetek. Megnézhetem mi van a Jókai Ált. Isk. felsőemeleti takarító-szertárában (az egyetlen helység az iskolában, ahol sosem voltam, de mindig akartam). Egyedül, mintha csak a saját kertem lenne, befejezhetem a Széchenyi-teret, miközben a McDonald's-ban falatozok és Muphy's-ben kávézom. Bejárhatom a 25 emeletest, akár lakhatok is ott. A huszonnegyediken. A huszonötödiken mozi lenne. És így tovább. Aztán rájöttem, hogy mindez egyedül, nem biztos, hogy az igaz. Azért én kipróbálnám.

Aztán csörgött a telefonom. Ily módon lerombolt összképpel és hideg lábakkal pedig már inkább volt kedvem befejezni a teámat és megírni jelen darabot.

Időközben újra felszínre bukkantunk. Minden bizonnyal a kapitány megfelelőnek vélte a TV-torony-periszkópban látott felszíni viszonyokat és parancsot adott, a valóságba való visszatérésre.

Filmekről, amúgy ősziesen #3

Bevezető nélkül.

Első a Jennifer's body. Az örökbecsű Juno hegesztőinek alaposan benne van a keze ebben a batár nagy csalódásban. Az író stimmel (Diablo Cody, még Oscar-díja is van), a rendező pedig producerkedett hozzá és hozta magával a jobb sorsra érdemes J. K. Simmonst. A sztori retteneresen bornírt. Kis, vidéki, amcsi városba menő rokkbend érkezik, akik kapnak az alkalmon és elrabolják az egyik helyi fruskát. Amikor visszatér, a macának indokolatlanul sokszor véres a ruhája és viszonylag sok férfit zabál fel élve. Tinifilmbe oltott, horrorról van tehát szó, kérem szépen, de valami igazán rossz tálalásban. Szóval ha nem tudom, hogy kik csinálták, akkor egész egyszerűen poénnak veszem, amit nem sikerült humorossá tenni. Így viszont, keresem benne, azt az intelligens szellemességet, ami a Junót eredetivé és feledhetelenné tette. Eddig semmi eredmény. 10/5

(500) Days of summer közvetlenül előbbi film előtt került megtekintésre, ami még inkább kihangsúlyozta előbbi gyengeségét. Ha VVega rádióban elhangzott teminusát alkalmaznám, azt mondanám, hogy heti kötelező romkom, de abból bizony a felső tíz tagja. Ha a Brothers Bloomra és a Zombielandre azt mondjuk indie, akkor ezt minden szívfájdalom nélkül nevezhetjük emígy. A történet maga sem rossz, de annak elmesélési módja, az egésznek az íve, egész egyszerűen bravúros. Egsézen apró lépésekben kezddik az elbeszélés, hogy hétmérföldes csizmát húzzon és csak a lényegi részeknél álljon meg. Néha megtorpan, visszatekint, majd előre és megy tovább. Ennek ellenére, vagy éppen ezért mindvégig érthető marad. Természetesen bűn lenne bármit is ismertetni belőle, így aztán csitt. A legszebb az, hogy gyakorlatilag minden egyéb területen is megvesszük a filmet. A színészek (az kettő, aki érdemben van) hibátlanok, ami a kompánia hölgy tagjánál kifejezetten meglepő, mert eddig csak bambán néző szerepekben láttuk (Zooey Deschanel-Happening, Yes Man). Az atoszféra szintén nagyon klassz. Az a benyomásunk, hogy folyamatosan ősz van, csak néha, különleges alkalmakkor váltunk át nyárra, ami az angol cím vizsgálata után, további kényezetetés, a figyelő néző lelkének. Még a klisék sem zavaróak, annyira ki vannak párnázva eredeti ötletekkel. Az egyetlen hiba a két karakter viszonyának tisztázása (a padon), ami valóban túl lágyra és amerikaira sikerült. Uraim ez a film inkább nekünk szól, figyeljünk rá jól. 10/9

Mostmár csak egy mondatosok jönnek.

A Pandorum, annyira nem rossz, mint vártam, bár abszolút nem a zsánerem a műfaj. Egyszerszórakoztatós, Doom-féle, menekülős, egy kis posztapokaliptikus és pszichothriller vonallal. Ha nincs más, elmegy. 10/6

Zombieland=Planet Terror-gore+Woody Harrelson+több vicc+több ész. 10/8

Brothers Bloom coming soon.

Trick r treat. Aranyos halloween-mozi, sok-sok betegséggel és fekete humorral. Ijesztő nemigen tud lenni. Szórakoztató inkább. Nincs ugyan hanyattesés és állfelszedés, de barátnővel, cimborákkal jó. Sam fizimiskája pedig cukin hátboris. 10/7

Eden Lake: Kegyetlen film. Minden tekintetben. Csak ha túl jó kedvünk van, akkor nézzük meg. 10/7.5

Az új Végső Állomás pontosan ennyi szót érdemel. Bocs, hogy megemlítettem.

Coco Chanel kritika (patch)

Recept következik egy remek életrajzi filmhez. Végy egy mindenki által, legalább közepesen ismert karaktert. Lehet történelmi személy, színész, divattervező, bármi. Dobj alá, egy felkapott aktort. Persze az sem hátrány, ha ügyes. Ezután építs egy szép díszletet és gyakorlatilag kész vagy. A furcsa az, hogy a Coco avant Chanel is e receptúrát követi és mégis erősen kétes értékű szórakozást nyújt.

Film természetesen árvaházi jelenettel nyit. Loknis kisleány szomorúan baktat az árvaház lépcsőjén felfelé a testvérével. Kíváncsi lennék, hogy ez a hányadik ilyen nyitány, mert körülbelül tízet gondolkodás nélkül fel tud sorolni bárki. Nem is időzünk itt sokat, tényleg csak jelzésértéke van. Ugrunk körülbelül tíz évet és ugyanez a kislány már kicsit nagyobb. Ismét az előbbi rokonnal láthatjuk, mikor is egy kocsmában énekel esténként, nappal pedig egy varrodában dolgozik. Egyik este találkozik egy legkevésbé sem szerethető pénzemberrel. Pár hét múlva már ott él a villájában, egy meglehetősen faramuci kapcsolatban. Ezután egy szinte teljesen érdektelen másfél óra következik, amit szinte felesleges részletezni. Vágás és Chanelt az első önálló divatbemutatóján láthatjuk. Vége főcím. Mondhatnám, hogy döbbent csend és hullaszag, de már meglepődni sem tudok. Tudniillik elaludtam.

Tulajdonképpen nem lett volna nehéz érdekes és jó filmet csinálni. Gyakorlatilag tényleg minden adva volt. Érdekes (bár ez nem derült ki e darabból, de tételezzük fel), mindenki által ismert karakter, akinek az élettörténete egy tündérmese/szappanopera, kellemesen filmre vihető környezet (20. század eleje), meg ugye Audrey Tautou. Szép helyen, ügyes operatőrrel forgatták. A szereplők kicsit ugyan egysíkú, de korhű jelmezeket kaptak. Zeneként, pedig az elmaradhatatlan zongorás „prüntyögés” van túlsúlyban, ám ez egy kosztümös drámához hibátlanul passzol. Tényleg minden hozzávaló megvolt tehát, csak meg kellett volna sütni a pulykát. Ehelyett sóskát ettem.

El is kezdtem gondolkodni, hogy mi is lehet ennek az oka. A válasz az eredeti címben rejlik. Coco avant Chanel. A magyar címben (Coco Chanel), tehát ismét elsikkad a lényeg, de tulajdonképpen már megszoktuk. Az „avant” szócska, annyit tesz: előtt. Kvázi eredettörténettel van tehát dolgunk, ami megmutatja, hogyan lett egyszerű falusi varrónőből, Chanel a divattervező. A gond itt leginkább azzal van, hogy az ilyen típusú megközelítése az életrajzi sztoriknak, akkor működik, ha közönség viszonylag jól ismeri az alanyt. Értsd: történelmi személyek, nagy formátumú színészek, ilyesmi. Viszont egy divattervezőnél, akinek a nevét hallottuk, talán még egy parfümjét is ismerjük, de semmi egyéb ott nem tud működni. Más megközelítésben mondhatjuk, hogy az ilyen „honnan jött?” típusú történetek, egyfajta magyarázatként működnek, a karakter további döntéseit, viselkedését illetően. Ha viszont nem ismerjük megfelelően az embert magát, akkor kis eséllyel fog minket lekötni, annak magyarázata.

Ez alapján mondhatjuk, hogy rétegfilmről van szó, ami talán valahol igaz is, hiszen a megrögzött Chanel-fanatikusok biztos nagy érdeklődéssel fordulnak a beszélt darab felé. Egyébként számos fórumon ezzel védik a filmet, miszerint nem a karrierépítést látjuk majd a vásznon, hanem a történéseket a karrier startjáig. „Aki ilyesmit vár, az nem sokat talál.” A baj az, hogy szinte ordítanak a további fogyatékosságok. Alapvetően az a baj, hogy elképesztően kiegyensúlyozatlan az egész dramaturgia. Vannak teljes húsz percek, amikor a szó szoros értelmében nem történik semmi, és vannak egy vágásba sűrített évek. Ezek, azonban nem kifejező „semmik” és nem lényegtelen évek. A készítők olyan helyen borotválták le, az egyébként is gyér hajat, jótékony takarást nyújtana. A karakterek közül, talán egyedül a leendő divattervezőnő figurája szerethető. A többi egyrészt elnagyoltság okán, másrészt az ócska színészválasztás miatt, mérföldes távolságban maradnak tőlünk. Chanel figuráját is csak Audrey Tautou menti meg, aki visszafogottan ugyan, de legalább hozza emberét.

Annak ellenére, hogy leginkább semlegesen álltam a filmhez, elképesztőnek tartom, hogy egy nem volt folyamatos öt perc, ami alatt lekötött volna. Szívesebben néztem volna meg, hogy mondjuk, miképp állt össze a „chanelötös” illatkompozíciója. Valószínűleg túlzó és felesleges volna négy pontnál kevesebbet adni, de nagyon nehezen élvezhető darab ez, amit tényleg csak a főszereplő és közepesen eltalált, de igényes atmoszféra ment meg a kövér nullától. 10/4

.

Filmekről, amúgy ősziesen #2

A múlt hétvégén egészséges méretű filmhalmot tettem magamévá. Nem túl hosszan, szinte kapkodva.

Surrogates volt elsőnek. Bruce Willis van benne, tehát alapvetően elvárható, hogy a világ legalább egyszer megmenekül a teljes pusztulástól. Ez meg is van. A sztori kicsit orwelli, de viszonylag eredeti. Arról van szó, hogy a technika lehetővé teszi az embereknek, hogy otthon, ágyból éljék az életüket. Munkahelyükön, a boltban, az utcán, a moziban, gyakorlatilag mindenhol, egy általuk irányított hasonmás van jelen. És természetesen jön egy gyilkos, aki meg akarja ölni az összes hasonmást, ezzel veszélybe sodorja az emberiséget. Igazság szerint a sztori (ami egyébként képregény adapt) felől, igazán emlékezetes film is lehetne a Surrogates. A gond ott van, hogy a készítők meglehetősen gyáván kezelték a szkriptet. Ennek eredményeképp ugyan mellé sem nyúltak, viszont maradandót sem sikerült alkotni. Egyszeri popcornos szórakozásnak elmegy, végülis izgalmas meg látványos meg minden, de ennyi. 10/6

Agyondícsért és most már tudom, hogy erősen túlértékelt mozi a Pokolba taszítva. Éppen ezért, annak ellenére, hogy nem kedvencem a horror genre, de felkeltette az érdeklődésem. Igaz, hogy némelyik olcsó ijesztgetés bejön és tényleg hátrahőköl az ember és hogy az alap sztori valamennyire érdekes (bár nem egészen értem, hogy egy sima cigányasszony, hogy tud ilyen brutál átkot), de nem egy jó film ez. A trükkök például szarul néznek ki. Persze tudom, kicsi a büdzsé. Vagy ott van a főszereplő lány arca, annyit tartják rajta a kamerát, hogy egy ideig csak unod, de a végén már idegesít is. A leggagyibb a befejezés. Ugyanaz a baj vele, mint a Knowinggal. Egy ilyen szinten primitív filmnél, én igenis elvárom a happy endet és ne csavargasson a sztorin senki, az utolsó fél percben. A gonosz halottat nem láttam, de a remek Spiderman filmek és ez után nem ki kell jelentsem, hogy szerintem Sam Raimi egy elég szűkös eszköztárral rendelkező fazon. 10/5

Kevin Smith legújabb produktuma, a Zack and Miri Make Porn című alkotás viszont egy igen kellemes csalódás volt. Nem gondoltam rá, hogy túl rossz lesz, de azért voltak fenntartásaim. De hát kinek nem voltak a SS2 után. Igaz, hogy arconfosás itt is van, de csak egy és tulajdonképpen az vicces. A sztori röviden arról szól, hogy Zack és Miri két elcseszett életű fiatal, akiknek egyszer csak nincs pénzük kifizetni a számláikat. Ekkor jut eszébe (nyilván) a férfinak, hogy ugyan már forgassunk pornót. Így is lesz. Meglehetősen egyszerű, ám kiválóan működő film ez. Legnagyobb erőssége valószínűleg a karakterekben rejlik, akik egytől-egyig igazán kedvelhető darabok. A másik, ami klassz benne, hogy gyakorlatilag bármilyen típusú vígjátékhoz kedved kapsz, a ZaMMP gyakorlatilag biztos, hogy jó választás. Barátnővel nézhetjük, mert romantikus, de a pajtásokkal is, mert kellő mértékben ortó. A szívhez szóló és az alpári tökéletes elegye ez, jó színészekkel. 10/8.5

A Duplicity fura darab. Amíg folyik a mozgókép, elképesztően élvezetes. Okos film, amire oda kell figyelni, hogy minden apró csavarját megértsük. Igazából, ha le kéne írnom pár szóval, azt mondanám, hogy egy bonyoltult James Bond, csak nem a világot kell megmenteni, hanem egy adott céget. Ipari kémekről van itt szó ugyanis. Na szóval élvezzük, aztán egy, egyébként bravúros csavarral befejeződik. Majd megiszunk egy kávét, vacsizunk vagy bármi és már az emléke is oda. Valőszínűleg túl sok az öltöny, ahhoz hogy igazán megmaradjon. Pedig Clive Owen olyan, mint szokott, bár borostásan hitelesebb és tulajdonképpen Julia Robertsel sincs gond, azt leszámítva, hogy csúnya és nem tudom elképzelni, hogy szerelmes legyen valaki belé annyira, mint amennyire ebben darabban megtörténik. Ja és idegesít is, de ez inkább segítette volna, hogy ne lökődjön ki az agyamból, ilyen gyorsan. Rejtély, mindenesetre, ha emlékeim nem csalnak, egy 10/7 megszavazható.

---

Itt jönne Coco avant Chanel kritika, de annak egy hosszabb elemzése, ma kerül ki halfpécsre. A State of Play szintén hosszabb kifejtést érdemel, ám ez még nincs meg.

[BP#1] Félelem és Reszketés Budapesten

Múlt héten hazajöttem Budapestről. Kicsit korábban pedig felmentem. Négy dús napot töltöttem ott. Ezt fogom most itt Önnek, Nyájas Olvasó szummázni, több darabban.

Október huszadik napján érkeztem meg hazánk fantasztikus fővárosába. Miután a tüdőm megszokta, hogy a levegő gyakorlatilag szürke, és ezáltal az agyam újra kapott némi oxigént. Realizáltam, hogy a Keletiben vagyok. Egyedül, mert Dimitrij késlekedett. Vagy a vonat ért be pontosan, Ő pedig ezt nem is gondolta, hogy megtörténhet. A lényeg, hogy egymagam álldogálltam, az óriási vasszerkezet alatt és nem volt más dolgom, mint figyeltem az embereket. Kettő féle volt. Az első típus, aki annyira szürke, hogy ha van más dolgom, valószínűleg észre se veszem. Olyanok ők, akik talán sose változtatnak. Az életbe beleposhadt emberek. Ha úgy alakul, hogy az egyszeri ember észreveszi őket, akkor bizony rájövünk, hogy mennyire búsak ezek az emberek és mennyire jól esik nekik, ha nem elmegyünk mellettük, hanem megállunk mellettük. A prototípusa e halmaznak, mondanom sem kell, a "csöves". A második típus a várakozó típus, amelynek egyedei időről-időre részesülnek abból a kegyből, hogy vágya beteljesül. Például kiírják, hogy honnan indul a Mecsek IC. Ez a kétféle ember, sajátosan reménytelenül reményteljes, ugyanakkor meglehetősen bús atmoszférát generál a beszélt helyen.

Dimitrij érkezik. Hova menjünk? Kérdi. Mindegy, de oda piros metróval. Mondom. Fel kell rázódjak, ki kell, hogy húzassam magamból ezt az instant rosszkedvszerűséget. Ennek a lehetőségét pedig abban látom, hogy hátulgombolós koromban, oly nagy örömet okozó piros metróval közlekedjek. Elmegyünk két prototípus mellett is, akik filctollal írt táblákkal szólítják meg a "Kedves Embereket". Lélekben már futok az aluljáróba. Menjünk a Moszkvára. Szeretem azt a helyet. Tudjátok, csalamádés hamburger, feketézők fürtje az óra alatt, este fiatalok ugyanott. Kemény karakter. Lenne, ha nem lenne szigorú köd, ami feketébbre rajzolja a karikát az emberek szeme alatt, mint amilyen valójában. Így csak egy, még a keletinél is depressziósabb hely. Semmi vörös, semmi sárga, de még csak neon se, csak szürke. Nincs választás, uzsonna a McDonald's-ban, majd ugrás a "négyeshatosra", hogy eljussunk Ferencvárosba. Ott lakik Gabi, egy garantáltan sárga szobában.

A Mester utcán beugrunk a spárba. Illetve beugranánk, ha beférnénk, de végül megoldjuk. Vettünk egy üveg bort. Én vettem mellé, egy doboz pezsgőtablettát, mert betegnek érzem magam és két csomag óvszert, mert optimista vagyok. Igazából egyet akartam csak, de adtak hozzá mégegyet. Kedves. Végül odaérünk a fiúhoz, én leheveredek az ágyra, ahol jóízűen nekilátok az első pezsgőtablettának. Egészen retro életérzés. 1994-et írunk, Szentlőrinc és én óriási érdeklődéssel és meglehetősen türelmetlenül várom, hogy elpezsegjen már a narancsos Plussz. Az orrom olyan közel dugom a pohárhoz, hogy a buborékok finoman permetezik az arcom. Aztán megiszom és vége szeánsznak. Dimitrij közben elmegy, tanulnia kell még. Ahogy vendéglátomnak is, így aztán ő asztalnál görnyed rajzlap fölé, én párnák közt heverve, vetem magam az ÉS legújabb számába. Hirtelen helyrerándul a kedvem, mert rájövök, hogy így néz ki az, ahogy ideális esetben elképzelném az egyetemi éveim. Máshogy mondom, ez is egy igen csábító alternatíva. Ezt fokozandó lezajlik egy igen elmés párbeszéd, mely mintegy szummázza a két fél dilemmáját. Gábor: Már csak egy képletet kell felírnom. Zsombi: Lehet, hogy fel kéne írnom egy képletet. Tessék mindent belelátni, valószínűleg benne is van.

(Vége az első résznek, mint a diafilmeken.)

Filmekről, amúgy ősziesen #1

Maga alá gyűrt a filmhiány. Igaz nem nagyon harcoltam ellene. Régen volt, hogy nagy tömegben volt időm mozgóképeseményt nézni, ha nem számoljuk a cinepécset. Szóval az igaz otthonülős, kólás, csipszes, foteles maratonra gondolok. Akár egyedül, akár pajtikkal. Nos az októberi ilyenem utóbbi formátumban kezdődött. Budapest, Ferencváros, IX. kerület a. k. a. District 9.

Annyian és olyan sokat írtak már a fenti darabról, hogy gyakorlatilag felesleges is. Az elképesztően erős és viszonlyag újszerű médiakampány feldobott mozi, annak ellenére érdekelt, hogy a sci-fi nem feltétlenül a zsánerem. Ha egy szóval szeretném elmesélni, hogy mi is volt a benyomásom a D9-ról, azt mondanám friss. Annak ellenére, hogy a kilencvenes évek sztárjai, a földönkívüliek a főszereplők,most merőben új megközelítést kapunk. Nem az ostobán vérszomjas fajta (Alien), nem a bárgyú, de szerethető E.T. archetípus, de nem is a földlerohanós zsivány (Függetlenség napja) kategóriába sorolható darabok a rákok. Viselkedésük alapján, igen sokban hasonlítanak az emberre. Azt, hogy mit keresnek a Földön, honnan származnak nem tudjuk meg. Nem kapunk eredettörténetet, filozófiai tanmesét, hogy ezért és ezért kell lerombolnunk a bolygótokat. Csak annyit deríthetünk ki, amennyit a történet folyása megenged. Én is meglepődtem, hogy ez mennyire nem okozott hiányérzetet. Az így felszabaduló dramaturgiai erőket, pedig klasszul be lehetett vetni egyéb részein a filmnek. Például egészen kiválóan és reálisan sikerült a menekülős rész vagy labor elfoglalása. Ez utóbbi, azért is érdemel külön dicséretet, mert ahhoz képest, hogy 30 ropis büdzséből készült a produkció, meglehetősen álletépősre sikerült. Kiváló húzás, az áldoksis köntös, valamint a főszereplő választást. Komolyan mondom, ezek után nem lepődnék meg, ha elmennék Johannesburgba és a környékén valahol létezne a District 10. Elhittem, ami a vásznon történt. Elmesélhetném, hogy mennyire erős társadalomkritika lelhető fel (egyesek szerint, el van ez bújtatva, hát szerintem éppen a pofánkba lett nyomva) a filmben. A baj ezzel csak az, hogy aki látja ebben a kritikát (banálisan fogalmazva, sajnálja a rákokat), az valószínűsítem, hogy látja a világban, ezzel paralel gondokat. Aki nem, az meg sem. Az egyetlen bibás darabja a filmnek, hogy néhol felmerül a dialógusokban a buta amerikai vonal, de annyira elenyészően, hogy ha félpont-nál többet vonnék le buta lennék.Na de szót se többet, remek darab, az évi TOP5-ben simán helye, akármi jön. 10/9.5
(Egy kérdés azoknak, aki látta. A Vox azt írja, hogy egyértelmű, sőt elvárható a folytatás. Tegye fel a kezét, aki szerint így van. Szerintem ez pontosan akkora faszság lenne, mint volt anno a Mátrixnál. Pont klassz, hogy nincs egészen vége és nyitva hagy dolgokat. A D9. A Vox mélyrepülésének egyébként lehet, hogy szánok majd egy külön posztot, mert botrány, ami abban az újságban folyik.)

--

A tulajdonképpen könnyed, ám mégis komoly űrlények után, valami primitívre vágyik az ember. Mit választ? Vicceset, lövőset (de az most volt), félőset. Vicces nem volt, félni meg úgyse fogunk, elvégre négy felnőtt hím ücsörög a kanapén. Válasszuk azt. A The Signal című filmről annyit tudtunk, hogy emberekről szól, akik megnéznek egy tévéadást és abban látják gondjaik megoldását, hogy módszeresen leölik, azt aki szembejön. Ez már alapból érdekes, hiszen zombik és sorozatgyilkosok elől is alig tudnak elmenekülni a horrorfilm hős(nők). Hát még ha a kettő együtt jár. Elégedetten hátradőltünk, miszerint vérbő, brutális, survival horrort fogunk látni.

Az első chapter (mert olyanok is volt, ami már eleve gyanús, egy ölősben), ennek a műfaji besorolásnak hiba nélkül megfelelt. Szőke, közepesen vonzó nő, aki csupa vér, menekül. Ebben segít neki egy néger fiatal, aki történetesen a megbolondult férj pajtása. Megjelenik a szerető, a férj kiszabadul, az utcákon hullák hevernek (mert mások is megbolondultak ugye). Vége az első résznek. A transmission 2, egy lakásban indul két ismeretlen szereplővel. Egy (első ránézésre is) feleséggel, aki a férjével beszélget, aki nem mellesleg szétvágott torokkal üldögél, viszonylag mélabúsan. Nemsokára megjelennek még páran. Köztük a férj, a fejezet központi figurája. Műfajában ez már teljesen eltér az előbbitől, ugyanis éjfekete komédia ez, némi pszichothriller vonallal. A cselekmény kezd kuszulni, de nem a kaotikus értelemben. Csupán bonyolódik, de ezt olyan furcsa dinamikával teszi, hogy ha nem figyelünk lemaradunk. Elméből, elmébe vándorlunk. Kacagunk, de nem csukott szemmel. Harmadízben már teljesen átváltunk keményvonalas pszichothrillerbe. Annak is a kissé követhetetlen, de midnenesetre többször újranézős fajtájába. A történet itt már a szerető köré szerveződik, aki keresei az időközben eltűnt lányt, miközben a férj üldözi. Ez az üldözés a film egyetlen igazán gyenge pontja, mert az előzőleg furcsa dinamika, itt lelassul, önismétlővé válik. A befejezés, azonban gyakorlatilag mindent helyrehoz.

Elsőre nagyon groteszk, hogy három műfajilag eltérő szkeccset, egy történetre illesztenek rá, hogy elmesélje azt. Olyat, hogy egyazon sztorit meséli el mind már láttunk, de ilyet még nagyon. A jótékony káoszt tovább növeli, hogy három különböző rendező produktumai ezek. Ehhez mérten, de egyébként is, a sztorinak fantasztikus, műfajokon átvezető és azokat ügyesen felhasználó íve van. Valamint ezek klasszuk passzolnak is fő(bb)szereplőhöz. Lány-kétségbeesett menekülés, férj-irracionális bolondság, szerető-higgadt megoldás. Érdekes megfigyelni, hogy halványulnak el egyes és erősödnek fel másik paraméterek. Például a tévéadás, az első részben teljesen központban van, hiszen ő mindennek az okozója. A másodikban kiesik, ami gyanús is, talán a férj enélkül is bolond lenne. A harmadikban pedig mindennek a megoldója.

Összefoglalva ez tulajdonképpen egy pszichofekete komédiahorrorthiller szkeccsfilm. Viccet félrerakva, leginkább a pszichoth., mely bírja a műfaj legkeményebb darabjainak, a korábban említett kellemes követhetetlenségét (pl.: Maradj!), mely az izgalmassággal, és a humorral együtt dolgozva egy nehezen befogadható, még nehezebben "hovatehető", abszolút többszörnézős mozit alkot. 10/8

Kari játékok 3.0 (PB cikk majdnem)

Október 5-én nem a „D” épület felé baktattam. Helyette egy tőlem, kvázi idegen létesítmény, a sportcsarnok felé vettem az irányt. Nem, nem a Zöld szigetbe mentem, hanem csarnok alatti a „kosárpályára”.

Az idézőjelet azért tartom helyénvalónak, mert azon egyetemisták jelentős része, aki tudja, egyáltalán hol van, jó eséllyel több emléket őriz a sörsátor árnyékában/melegében elköltött finom falatokra, elszürcsölt fröccsökre, „sörpados” beszélgetésekre, mint a lejátszott kosármeccsekre. (Ennek oka elsősorban az, hogy sok bölcsész legény/lány van, akiknél a lejátszott mérkőzések száma, erősen konvergál a nullához.) Persze a sátorban sem csak henyélnek a fiatalok. Legalább annyira, ha nem komolyabb küzdelmek zajlanak időről-időre itt is. Van, amikor kolbász ügyében mérkőzünk meg, máskor kidobóst játszunk vagy pókfocizunk. Akadtak olyan esetek, amikor nem emberi entitásokkal kell harcba szállni. Szeptemberben szőlővel, előző szemeszterben a hurkatöltővel. A legkeményebbek azonban a folyamatos küzdelmek, a pénztárcaürítő lidércek, illetve a gravitáció ellen. A kicsit hosszabb bevezető után lássuk, hogyan is zajlott a BTK-TTK Kari játékok 3.0.

Hétfőn, regisztráció után a 12 csapat, ha nem is megfékezhetetlenül, de nekiállt zászlót festeni. A (sok esetben, nem is egy) gólyatáboron edzett versenyzők, bizony játszi könnyedséggel oldották meg, kiválóan a feladatot. Ezután a fenti mesterművek lengetésével és indulók dalolásával és/vagy torokszakadtig történő üvöltésével tarkított séta következett. A sátorból indulva, a „B” épületen áthaladva, kijutottunk az Ifjúság útra, ahonnan a mit sem sejtő Rókus felé fordultunk. Oda nem mertünk bemenni, helyette visszafordultunk és a (természetesen) zsúfolásig telt 30-as megállón áthaladva, megrohamoztuk az „A” épületet. Utunkon megvetés, harag, félelem, nevetés kísért minket végig, de végül a fáradt sereg visszatért a Sátor oltalmába. Rövid pihenés után kidobós játék. A fejlövésektől kicsit kába fejek, meglepően jól szerepeltek a Mindent vagy semmit PTE-es változatában. A megszokott témakörök mellett volt „Honnan tudjam?”, illetve a mindenki szívének kedves „Pécsi szál”. Hatkor sörivó verseny, ahol ugyan voltak óvások és elégedetlen csapatkapitányok, de végül minden korsó kiürült és mindenki készülhetett az esti Deti Picassóra a Szenesbe, ahol kellemes mennyiségű embernek húzták az oroszok.

Második nap sztárprogramja egyértelműen a Lasertag volt, ahol olyan vehemenciával lőttek, vetődtek, estek, szurkoltak az emberek, mintha legalább az életük múlna rajta. Fantasztikus volt nézni, hogy bő húsz éves emberek elképesztő átéléssel háborúznak az egyetem udvarán, miközben egy „veterán”, elképesztő koszréteg alól ösztökéli őket további vérontásra. Ha előtte nem is, de a játék kipróbálása után mindent megértettem. Este Enikő idézett elő, idő előtti kapuzárást. Szerdán az egész napos pókerbajnokság és az Egyetemfoglaló után sor került az egyik legfontosabb programelemre, a Ki Mit Tud?-ra. A gólyatábori produkciók, mint egy kvintesszenciája volt ez, azaz elképesztő mennyiségű „fütyislány” és förtelmesen fergeteges táncok gyors egymásutánja. Este a Kovbojok és Melone előtt került sor az ünnepélyes díjátadóra. Álljon itt az utókornak az 5 (!) díjazott. Különdíjat kapott a fiatal S.Ö.R. csapat. A megosztott harmadik helyet a nagy múltú, sok nevű M.B.C. és a háromszor harmadik Gary Oldman baráti kör kapta. A Csirkebefőtt lett a második és az RNR szakosztály pedig aranyérmes.

A verseny természetesen és ideális esetben nem a legfontosabb része volt a rendezvénynek. A küzdelem alatt észrevétlenül is szorultak a karokon átívelő emberközi kapcsolatok, hogy aztán mindenki számára egyértelművé váljon, hogy tulajdonképpen „Tök mindegy! Tök mindegy!”. Egy másik sűrűn előbukkanó skandálás talán jobban leírja, hogy mire gondolok, mely szerint: „Gary Oldman … szakosztály!” Klassz lehetőség volt ez arra, hogy a szűk egy hónap alatt felgyülemlett gőzt kieressze, az akinek ez szükségeltetik, illetve ha valakinek nem volt elég a gólyatábor, az most rátehetett még egy lapáttal. Az egyetlen érthetetlen dolog számomra az, hogy napközben meglehetősen kevés „csapatmentes” ember tobzódott a sátorban. Pedig nekik is volt program, illetve sör bőven. Nem tudom, hogy hány karon/egyetemen van ilyen lehetőség egy hónap alatt kétszer is, de szuper, hogy nálunk igen. Legközelebb (is) érdemes kihasználni.

---

Túl vagyunk az 5000 látogatón. Jee. Köszi mindenkinek.