naegykicsit...

Az Oscarról csupán egy mondatot. Szerintem nem a Slumdog volt az év legjobbja. A többi eredmény működik, már amiről tudok véleményt alkotni. (Nem láttam a Readert és a Milket.)

Ezekre volt időm a héten:
Hallam Foe: David McKenzie, Danny Boyle mellett a másik zászlósa a skót újhullámnak. Míg a friss Oscar-díjas, inkább társadalmi problémákat gondol végig, addig előbbi az egyén vesszőfutásait helyezi előtérbe. Méghozzá ezeket a vesszőfutásokat javarészt a szexualitás köré gyűjti (Young Adam). Nincs ez másképp itt sem. Hallam Foe (Jamie Bell) kamaszemberféle, aki nem képes az anyja halálának feldolgozására. Életéből hiányoznak a normális emberi kapcsolatok, szabadidejében más emberek magánéletét lesi. Ezzel ő tulajdonképpen el is lenne ha nem lenne a háznál egy gonosz mostoha, aki jobbnak látja London felé terelni hősünket. Ezt elősegítendő furcsa lépésre szánja el magát, a lényeg, hogy Hallam Londonba ér. Itt aztán találkozik egy leánnyal, aki megdöbbentően hasonlít az anyjára. Mindenki kitalálhatja. A film tulajdonképpen teljes mértékben Jamie Bell játékán úszik, mert sajnos se a többi karakter, se a történet elemei nem szögeznek oda minket a székhez. Persze akad néhány kivétel és a muvi egésze is tulajdonképpen leköt, de nem késztet később további gondolkodásra vagy újranézésre. Az is lehet, hogy nekem nem volt hozzá hangulatom. De a képek és a zene (Franz Ferdinand is van) jó. 10/6

Valkűr: '44-ben egy német tisztekből álló csapat ráunt a nácikra és rájött, hogy a bajszos nem jó irányba viszi a birodalmat. Gondoltak egyet és alapos tervezés után merényletet kíséreltek meg Hitler ellen. Megsejthető, hogy a film vége nem kifejezetten hepiend. A dolog nagy előnye, hogy hőseinken ennek ellenére tud minden jóérzésű, egészséges ember szurkolni, holott tudjuk, hogy elbuktak. Sok kritikával szemben én nem érzem, hogy a film unalmas lenne, inkább csak sótlan és mindenképpen egy kihagyott lehetőség. Még azt is megkockáztatom, hogy az általam a magánéletben utált, színészként csupán kevésbé kedvelt Tom Cruise rossz választás lett volna. Tulajdonképpen jól működik, mint ennek a brigádnak a vezetője. Supportként jó színészeket kap, akik azonban valami miatt nem hozzák a várt színvonalak. Talán rendezői utasításra maradnak a háttérben, hogy Thomas tündökölhessen. A színeszek mellett, ugyanúgy nem tudunk belekötni a látványba, se zenébe. Azt hiszem az egyetlen baj, hogy a karakterek és a plakátot látva az ember valami sokkal dögösebbet vár ennél. Egy olyan történetnél, ahol egy félszemű és félkarú fazon a főszereplő és aminek tudjuk a végét, én megkockáztattam volna egy kicsivel kevesebb realizmust és több stílust. Tényleg valahogy a plakát vonalán elindulva. Egészében korrekt darab, de... 10/7
Mostennyi.
[Készülőben egy nagyobb volmenű Fincher és Boyle sorozat.]

Donnie Darko

Donnie Darko: Az előzö post előtt közvetlenül tulajdonképpen ezt néztem meg, csak nem volt már kultúrám ezt is hozzácsapni és nem akartam megint, olyan irdatlan hosszút, mint már párszor. A fenti dolgozat számomra a többszörnézős filmek abszolút példája. Ennél talán csak a Stay! Volt eddig durvább. Nem számolva persze az olyan elvetemült művészfilmeket, mint mondjuk a Stalker. Aki megértette elsőre (a Donnie Darko-t), annak is minden elismerésem, mert elég könyen el tud vonatkoztatni vagy én volt az eddigi nézésekkor túl racionális. Azt tudom, hogy most néztem meg kábé ötödszörre és egy csomó dolog csak most esett le. És ezen új információkat is beleszámolva ki kell jelentenem, hogy egy tényleg a legjobb filmek egyike, amit eddig láttam. A történet fő karaktere Donnie Darko, aki egy furcsa fiú. Nem igazán lehet egy szóval leírni. Valahol a bolond, a lángész, az emocionálisan túltöltött környékén kell keresni a megoldást. Annak aki nem ismeri: A cselekmény úgy indul, hogy egy éjszaka Donnie-t felkelti álmából egy (szerintem) félelmetes rémnyúl, aki közli vele, hogy 28 nap, 6 óra, 42 perc és 12 másodperc múlva vége a világnak. Ezalatt a fiú szobájára egy azonosíthatatlan repülőgép-hajtómű zuhan. A világból megmaradt és a film által bemutatott, közel egy hónap alatt hősünk rengeteg elgondolkodtató beszélgetés részese, igazságokra ébred rá és nyilvánítja ki azokat, valamint kérdéseket fogalmaz meg. Ezek sorolásába felesleges belekezdeni, hiszen van amelyik csak apró utalásként van elrejtve, vagy egy-egy mondatban és ezeknek a felfedezését a „Kedves Olvasó”–ra (éljenek az ajánlások) bízom. Egy apró megértést segítő, ámde spoilert tartalmazó elszólást megengedek magamnak. Lehet, hogy én voltam sekélyes (ahogy azt már feltételeztem), de nekem nagyon nehezemre esett elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy az időutazás igenis lehetséges. Az első három nézés után mindig valami pszichológiai magyarázatot próbáltam szerkeszteni a végkifejlet megoldására. Így viszont lassan tényleg csak egy dolog maradt fedve előttem, mégpedig a piros melegítős bá’, aki időről időre feltűnik és csak figyel. Valószínűleg a megoldás pofonegyszerű, de csak nem jövök rá. Richard Kelly (a rendező) tökéletesen megszerkesztette, a nyomasztó, groteszk, felszínes kisvárosi környezetet, amit aztán megtöltött ide tökéletesen illő karakterekkel. Az egész egy kicsit hasonlít arra, amit az Ollókezű Edward-ban tapasztalunk meg „szomszédság” alatt, csak kicsit közelebb a valósághoz. Talán épp emiatt jobban működik, mint társadalomkritika. A lényeg, hogy igen kevés ember van, akire Donnie (és ezáltal a néző is), kvázi biztos pontként számítani tud. Az ide behelyezett karakterek, pedig ugyancsak kiválóan működnek. Ez részben köszönhető az erősségüknek, valamint a passzentos aktori helytállásnak (Jake Gyllenhall, Jena Melone, stb…). És ehhez természetesen(?) hozzáugrik a zene, a stílust tökéletesen megragadó képek és a többi, azért egy koherens egésszé álljon össze, ami garantáltan rengeteg gondolatot indít el abban, aki vevő rá. 10/10

re...

Beteg vagyok. No nem a szó átvitt értelmében értem. Most. Emiatt nem nagyon tudok/szabad mást csinálni, mint feküdni a hátamon és bámulok ki a fejemből. A tegnapi állapotom nem tette lehetővé, hogy bármit, ami tíz percnél hosszabb betervezzek, mert kb. ilyen időközönként aludtam el vagy rohantam a négyzetméteresbe. Meg lázam is volt. A lényeg, hogy tegnap kb. tényleg a snooker volt a legvége a befogadóképességemnek. (Amúgy sikerült végignéznem a legunalmasabb meccset, amit valaha láttam. Komolyan.
Ma viszont sokkal frissebb voltam és az emésztő szervrendszerem is lehetővé tette, hogy befogadjak valamit a billiárd sporton kívül. Mivel a kutatási terv íráshoz még túlon is túl betegnek éreztem magam, nosza gondoltam filmeket fogok nézni. Olyanokat, amiket szerettem, de nem túl megerőltetőek szellemileg. Így került sor a Disturbiára és a Green Street hooligansra.

Előbbi a már korábban említett Hátsó ablaknak a „nem hivatalos” remake-je. A történet gyakorlatilag ugyanaz, mint A.H. filmjében (lakásafoglya hősünk gyanakodni kezd a szomszédjára), azonban ez esetben sokkal dinamikusabb tálalásban (nyilván ebben van egy ki szerepe a két film közben eltelt 50 évnek). Igazából fogalmam sincs, miért szeretem ezt a filmet, mint amennyit megérdemelne, de mégis bár hányszor képes vagyok újra nézni. Lehet megdobálni Bergman tekercsekkel. Köszönöm. Az biztos, hogy sokat nyom a filmen, ahogy Sarah Roemer (hősünk hősnője) folyamatosan szép. Ez fix. Egy másik dolog, hogy a story csak ott kezd el thrillerbe váltani, ahol bár mi is együtt gyanakodunk Kale-el. Előtte egy viszonylag szimpla, de igényes tinifilmen keresztül kapunk karakterrajzot. Plusz ott van a sok apró igényesség, amik tényleg élvezetessé teszik többszöri fogyasztás esetén is. Plusz David Morse. Megpróbálok objektív lenni és adok egy 10/8-at. Egy délutáni programnak mindenkinek működik majd.

A Huligánok magyar címet viselő dráma, a Futball Faktor című elcseszett (angol) ötletnek, az amerikai újraértelmezése. Matt Buckner a Harvardon tanul újságírást. Szobatársa rákeni a saját drogügyeit, ezért a nővéréhez, az egyetlen elérhető rokonához költözik Londonba. Még érkezésének napján megismerkedik a nővére sógorával, aki történetesen a West Ham ultrája (szurkolója, a szigorúbbik fajtából). A bácsi el is viszi az éppen aktuális meccsre a Birminghammel. Természetesen Matt a foci utáni mulatságba is belekeveredik, ahol kicsit el kenik a száját ugyan, de a „firm” könnyedén magába fogadja, kivéve annak egy tagját, Bovot. Jah és nemsoká’ meccs a Milwall-al, az ősellenséggel. Innen már mindenki ki tudja találni, mi történik. Ami nem csoda, hiszen ami látunk az gyakorlatilag nem más, mint egy sztori-archetípus. Úgyértem, hogy van itt áruló, bűnös, bűnhődő, igaz barát, család(cenrikus), szemlélő, akinek csak a tanulság bölcs levonása a dolga. A karakterek szempontjából, minden meg van tehát terítve, hogy elmeséljenek nekünk valamit a fenti dolgokról. Ehhez pedig klassz párna a téma. A téma, amit a film (eleinte) mindenféle ítélet nélkül képes bemutatni. Kapunk mellé is és ellene is. Mellette, inkább az első felében, egyfajta Harcosok klubja (coming soon) szerű gondolatmenet szerint érvel, csak itt a „greater good” helyett a megbecsültséget fogalmazza meg célnak. A második felében pedig a józan ész mentén fejt ki gondolatokat, de nem elvitatva az előzőleg megfogalmazottak érdemeit. Egy mondatot mindenképp szeretnék szánni a környezetre, egész konkrétan London külvárosairól van szó, melyek szintén babán passzolnak (meg hozzá az elengedhetetlen utólagos deszaturáció). És ezt az összhangot még Frodó sem képes szétszedni, annak ellenére, hogy nála azért lehetett volna jobbat választani. Jah és felirat nélkül csak az nézze, aki az átlagosnál jobban érti a cockney-t. 10/8 szintén.

Nemsoká Wrestler és Donnie Darko, de tényleg.

És bocs ismét a hosszú szünetért.

Még egy közérdekű közlemény. Pusztán a színészek (Heath Ledger, Naomi Watts, Geoffrey Rush) miatt nekiálltam a Ned Kelly elnevezésű (tévé?)filmek. Jó példa arra a filmre, amikor egy szar rendező és egy mégszarabb forgatókönyvíró, a szépségével és a témával akarnak eladni egy filmet. Mindenki kerülje. 10/2.5 (Csak a relatíve jó képek, jelmezek miatt kap ennyit. Nomeg azért, mert végre egy jót tévéztem a szülőkkel.)

Son of a cock...!

Jó hír: ma nem írok egy darab filmről sem. Pedig láttam sokat, de ráadásul jókat is, csak lusta vagyok, mint kaki. Nos inkább beszámolok pár felettébb izgalmas dologról. Numeroeggyizgalmas hír: megcsinálták a Malomvölgyi úton található lukat, ami kb fél éve tátongott a maga 30 centis és 16 méter mélységű valójában. Szóval újra tud egyenes menni a busz és a nagyon gyors béemvétahók, már ott elkezdhetik a száguldás. Végre. Amugy a fenti fajság ma csúnyán felidegesített.
Az egész úgy kezdődött, hogy salátát akartam enni, ennek fényében, nosza vettem egy adagot. Kellemesen hagymás feeling volt, de nem tudtam megenni az egészet, ezért ott hagytam a fotel mellett és ideültem a számítógéjphez. Nos a hagyma megsértődve azon, hogy senki nem eszik vele/belőle tovább illatozott és elárasztotta a kamrámat béla-szaggal (értsd: falusi archetípus szájszaga, közvetlenül nyári, kora-őszi reggelije után, kb.:3000 olf). Szellőztetésre adtam hát a fejemet, de nicsak, ki van az ablakom alatt és miért ilyen hangos. Nos igen két fekete csodafosautó állt egymással szemben az út közepén, természetesen sarkigbaszott ajtókkal, természetesen csodaigényes zenével és természetesen okos, majdnemhúsz, apufiaival. Akkor inkább a hagyma. Egyszer felgyújtok egy ilyen hangosfiukát...
Még van itt valami, amit megosztásra helyénvalónak vélek, annak aki nem ismeri. Angry videogame nerd. Mindenki nézze meg. Tulajdonképpen retrodolgok, sok káromkodással. A lényeg, hogy a bácsi régi (94es volt a legújabb) videójátékokat tesztel, vadabbnál, vadabb konzolokon és minden rész végére, halálosan felbassza magát, jogosan. Rém szórakoztató és resolutionlight típusú játékok (újra)felfedezésére buzdít. Én 3 napja a Tank Wars című játékot játszom 1990-ből. Azok a boldogszépnapok 95ben, véggáborral.
Ma vettem egy szőnyeget. Faszán összefogja a szobát. Jaj, annak aki lepisálja. [Aki nem érti az vegye úgy, hogy lecsesztem, mert még mindig nem nézte meg a Nagy Lebowskit.]
Holnap csütörtök és nagyon sok órám lesz és ettől nagyon szomorú vagyok. Asszem magammal kell vinnem egy kis Felix Felicis-t.
Tudom mit akartam még. Voltam hétfőn Kantabárban és kellemeset csalódta. Klassz, feelinges, hely, enyhe retróval, meg egy piincével, ahol saját zenét is lehet hallgatni akár. Könyvek is vannak, nomeg színes billentyűzetek. Az árai, a belvároshoz mérten normálisak, az egyetemistához mérve kicsit huzatosak, de a Zöldnél nem drágább.

Csontváry János

[korábban írtam nemtom miért ma (0206) töltöttem fel.]
Nos Folks.
A blogom megérte az egy hónapot, köszi mindenkinek, aki egyszer is olvasott.
Megvolt börzday a Zöldben. Sokan voltunk. Én szétszakadtam és rekord mennyiségű Zubrowkát nyeltem le. Hazafele, ehhez képest majdnem megfagytam. A hidegről és kocsmákról, már volt elég szó. Igaz filmekről is, de azért mégis azokkal folytatnám.
Egy neve elhallgatását kérő borsószem révén hozzájutottam egy újabb Tim Burtonhöz. A Karácsonyi lidércnyomás (Nightmare before Christmas) igaz, hogy nem az ő rendezése, de egyértelműen, megcáfolhatatlanul az Ő agyszüleménye. Nem fogok DVD kritikát írni, de muszály megemlítenem, a Walt Disney logó után felugró tündérlányt (Giling-galang?), aki arra figyelmeztet, hogy lehetőség van a film onnan történő folytatására, ahol abbahagytam. Nos elhiszem, hogy ez egy Disney kiadvány, de ugyanakkor Burton is és ez bizony fizikai fájdalmat okozott. Nah vissza a dologra. A történetet jó 10 évvel a forgatás előtt alkotta meg a bácsi, tehát olyan '82 környékén. Helloween városában kezdődik a cselekmény, a névadó ünnepkor. Az óriási kavalkád közepette megismerjük Jack-et, aki az egész buli közepe, amolyan ceremóniamester, mindenki megelégedésére. Csakhogy hősünk roppantul unja már ezt az eseményt, így aztán sétára indul és rálel Christmastown-ra, ahol a Karácsony az uralkodó ünnep. Azonnal rájön, hogy ez az amit keresett, egy hasonlóan nagyszabású, de teljesen más kibontakozási lehetőség. Hazaviszi a Karácsony hírét és az elért váratlan sikerek után, nekilát Kísértetéj városa az előkészületeknek. Nem érdemes mélyebben belemenni a történetbe, sem elképesztően mély értelmezési lehetőségeket keresni, mert ez egy (gyerek)mese. Csaképp Burtonbácsi jellegzetes karaktereivel, alakjaival, díszletével.
A cselekmény elmesélése animációs musical formában történik meg. A frázis második felét, mint Danny Elfman érdeme könyvelhetjük be. A bácsi ugyanis amellett, hogy megírt 10 számnyi klassz zenés produktumot, még el is énekelte a főszerepet. Az első szócska egy kicsit hosszabb mesélést igényel (nekaki, annyira nem). 1993-ban az animációs film nem jelentett egyet a cámítógéjppel, két kézzel rajzolták meg a dolgot, két dimenzióban. Nos valaki ebben a projektben nem érezte elégnek ezt és hozzányúlt, egy hihetetlenül időigényes, de annál látványosabb technikához, a gyurmafilmhez. No itt persze nem színes sógyurma hősök mentik meg a kerületet, hanem művészek által szobort szoborok. Azokat aztán animátorok elhelyezték, lefényképezték a programozott kamerával, újra böködték kicsit, újra lefényképezték... Neve StopMotion (Dimitrij) technológia. Ehhez adjuk hozzá, hogy 24 FPS-el dolgoztak, ami a (csúnya)letöltögetőknek nem kell mondanom, de közel annyi, mint egy torrentmuvinak. Szerintem beszarás. Bocsi. Egy mondat még a technikához: A filmet 3 éven keresztül animálták. Mindenesetre stílusban, sztoriban, zenében, megcsakúgyis komolyan fákkot mutat az animációs filmeknek. Kicsit azonban rövid, ami nyilván a technikának tudható be, de néhol össze van csapva. 10/8
Újranéztem a Nagy Lebowskit, olyan 15 körül járhatok, csak most velem volt a könyv is. Nocomment. Nem írok róla többet, mert ez nem az a film. Nem azért, mert olyan tökéletes vagy szar, egyszerűen csak nem érzem, hogy írni kell róla. Aki nem látta nézze meg, kikérdezem. Nem is pontozom. Majd akkor, amikor a Man fom Earth-öt elemzem.
Maholnap Wrestler, majd elmesélem.

19 év 19.post

Eljött a nap. Beléptem az első két évtizedem utolsó évébe. Arra gondoltam ,hogy megírom a memoárjaimat és feltöltöm ide, de aztán mindenki örömére, mégsem teszem meg. Mindenesetre vetettem egy számot és egy pár perces megbicsaklást kivéve, egész nap abban a tudatban voltam, hogy igen termékeny és klassz 19 évet tapostam agyon. A kétség a Korhely étteremben tört rám, ahova a szociológiai feljebbvalóim vittek el (értsd: szülők, pontosabban: Mami, Apa). Épp a Taquitos romjaira szórtam a földimogyoróhéjat, amikor is kiböktem: Tizenkilenc évesen itt szokott tartani az ember? Azt mondták: Igen. Ezzel a kétségek el is szálltak, arról volt csak szó, hogy kapjak egy kis megerősítést. Érdemes volt felkelni erre a napra és nem szimplán átaludni, mert egy csomó apróság vidított. Az első, hogy esett egy kis hó és egy része meg is maradt, délutánra nem. Hideg pizza volt reggelire, tudni kell, hogy majdnem ugyanannyira, ha nem jobban szeretem ezt az ételt összefagyva, másnaposan (márha a pizza ilyen és nem én). Boldog tulajdonosa vagyok egy Nagy Lebowski könyvnek, ami nem érdemel különösebb fejtegetést. Mexikói kaját faltam koradélután. A Vox közölte a levelemet, amit küldtem arról, hogy milyen rondák a címlapok. Publikáltam. Nem. Ennyit a szülinapról és ezúton kívánok mindenkinek Boldog Születésnapot.
Terveztem még ide egy Oscarelőtti filmes Top10-et, de most lusta vagyok. Meg megosztani pár dolgot leltár2008 rovatból, de arra is lusta vagyok.
Inkább gyakorlok egy kis írást tollheggyel.
[Holnaptól egyetem reloaded, vége a hónapnyi farnientének. (Talán)Eredmény: Ritkább postolás.]