Vadnyugat, egyház, Guy Ritchie reloaded

Igen régen írtam már ide, most nézem csak. Ennek oka, hogy nem nagyon néztem filmet. Három darabot, ebből az egyik a Sukiyaki... volt újra, moziban. Emellett volt még Spíler(végre), valamint a Doubt (Kétely?). Először a filmszínházas revaccsingról pár gondolatot. Mártonnal (a.k.a. borsi) a körülményekhez képest meglehetősen gyanútlanul vágtattunk az Uránia mozi felé. A pattogós tempónak több oka is volt. Az egyik, hogy természetesen késésben voltunk, a másik hogy az időjárás, ami egy komolyabb szibériai szabadtéri fesztivál hangulatát idézte. A fenti körülmények pedig elsősorban a társaságra vonatkoztak, miszerint rajtunk kívül ott volt Gábor, Dani (a.k.a. dante), valamint egy komplett hardcore művészetis brigád (amibe egyébiránt, a már említett Kajcsáék Dániele is benne foglaltatik). Ezutóbbi társaság egyik prominens tagja, azzal fogadott, hogy nála bizony pontosan fél literrel több vodka van, mint amennyit a moziban szokás magunkénak tudni, valamint számos malátaszörp konzerv. Jabocsi, mondtam és elmentem jegyet venni, ezt követően pedig befoglaltuk a helyeket. A társaságunk szűken egy teljes sort elfoglalt és ezzel a nézőtéren ülők háromnegyedét tette ki. Ők rossz napot választottak. A megkezdett beszélgetések és kacajok, ugyanis a film kezdésekor sem hagytak alább, sőt teljesen random helyeken vihogtak bizonyos személyek. Ezt nyilván a vodkának tudhatjuk be. Szeretném megjegyezni, hogy egyik fent említett jellem sem vett részt a film alatti huligánkodásban. Mi átláttuk a SWD végtelen komolyságát és felmértük az ehhez való viszonyulások lehetőségeit. A hangulat tökéletesre sikerült és igen maradandó moziélményben volt részünk. Ezután az előre megbeszélt Sarok felé vettük az irány, miközben a szél nem hogy alább hagyott volna mintinkább még jobban nekigyürközött és kedvesen pofánkba vágta, a forrónak épp nem mondható havasesőt. Megküzdve az elemekkel, mint négy fáradt vadnyugati hős (ketten ráadásul hosszú kabátban), beestünk a fenti csapszék meleg ölére. Némi üldögélés, idézgetés után pedig nekiálltunk egy kisebb-nagyobb megszakításokkal tarkított csócsó partinak, ami kb három órán át tartott. (Megjegyzés: Teganp valami hasonlót akartunk megismételni, Danival (ezúttal a.k.a. Dimitrij), de a Sarok tele volt, egy nem túl kellemes kompániával, úgyhogy lemenekültünk, a megbízható Zöldbe.)

Doubt: A történet egy egyházi iskolában kap helyet, melynek konzervatív igazgatónője (Meryl Streep), nem tud eszközeivel lépést tartani egy kinyíló világgal. Egy évvel vagyunk a JFK-merénylet után és az erkölcsök átalakulóban vannak, a korábban értéknek vélt dolgok kezdik elveszteni hatásukat. Az nép önmagába és tagjaiba vettet bizalma elkorcsosul és emiatt másban keresnek összetartást. Sokan a vallásban. Az iskolához tartozik egy parókia, melynek papja (Philip Seymour Hoffman), akaratán kívül szemben áll az igazgatónővel. Ez részben annak tudható be, hogy az atya sokkal inkább belátóbb, mint beosztottja, újító szándékú, progresszív miséket, órákat tart. A másik ok, hogy egy gyemrekmolesztálási-ügybe keveredik, legalábbis a nővér ezt állítja és sorra próbálja meggyőzni az egyes érdekelteket igazáról. Elsőként a naiv beosztottját, aki minden erejével azon van hogy ne kelljen elhinnie, amit az igazgatónő állít. Később pedig az érintett gyerek anyját, aki érdekes indítékra hivatkozva, nem lép különösebben a dolog ellen. A filmet egy színdarabból forgatták, amit a rendező (John Patrick Shanley) írt. Az eredetiben csupán négy szereplő van jelen (atya, nővér, anya, másik nővér). A mozgókép is rájuk koncentrál elsősorban és remek színészeket kaptak a karakterek. A négyből négy mindenképp igaz a brigádra. Apró gesztusokkal és megrendítő lendületes eszköztárral tökéletesítik karaktereiket. Igaz könnyen belátható, hogy a megemlített két aktor hordja, mozgatja a sztori. A dicséretet erősíti az az állítás is, hogy ismét egy olyan kamaradarabot (a több helyszín ellenére) láttam ami a neki szánt 90 percben tökéletesen lekötött. Érdekes volt a történet, ami nem ócsárló módon, mégis kissé kritizálva mutatta be a valláson beüli buktatókat összeférhetetlenséget. Morális kérdések merülnek fel, amelyek megválaszolása a dolog végén ránk van bízva. Ezeknek a kérdéseknek, pedig tökéletes helyszín a tulajdonképpen zárdajelleggel működő iskola, ahol a dogmák, erkölcsök könnyen elhomályosítják a racionális érveket. Alapvető emberi akciók, cselekedetek meglétéről, hiányáról is szól ez a történet, a tabuk romboló erejéről. Dícsérhetném tovább a filmet, aki szereti az ilyesmit, az már ráizgult, aki pedig unalmasnak véli a beszélgetős, lassú dolgokat, ahol sok a kitartott plán, azok mellőzzék. 10/9

Spíler (RocknRolla): Rövid leszek. Nagyon vártam ezt a filmet, részben magam miatt (az első igazán kedvenc filmem a Blöff volt), részben pedig a külföldi kritikák miatt. Utóbbiak nem magasztalták az égig, de jórészt azt állították, hogy Guy Ritchie visszatért. Egész így igaz is. Semmit nem újít. Ezúttal kihagyta, a Revolverben kipróbált, de szarnak bizonyuló gondolkodós részt és visszatért a jól ismert, csavaros, de nem követhetetlen gengszter-sztorihoz. Az újítások teljes hiányát a szó legszorosabb értelmében vehetjük és sajnos nem feltétlenül pozitív értelemben. A karakterek, a helyszín, a nyelvezet, a stílus, minden a Blöff és Ravasz, az Agy... vonalat képviseli, éppcsak kicsit gyengébben. Az orosz fazon kifejezetten szürke, Gerard Butler nem hozza, azt amire Jason Statham kétszer is képes volt. Tom Wilkinson karaktere, pedig fájdalmasan hasonlít Baltás Harry és Bunkó figuráira, a gond az hogy útóbbiak (főleg Bunkó), apróságaiban sokkal eredetibbek voltak. Két forma van, akit szerintem el lett találva és thxgod a második részben biztos szerepelnek majd, ez pedig Archy és Johhny Quid (utóbbi bárzongorás dumája zseniális). Összeségében jóval a Blöff és kicsivel a Ravasz... mögé tudnám elhelyezni. A Real RocknRolla jobb lesz. 10/6.5