Múlt héten hazajöttem Budapestről. Kicsit korábban pedig felmentem. Négy dús napot töltöttem ott. Ezt fogom most itt Önnek, Nyájas Olvasó szummázni, több darabban.
Október huszadik napján érkeztem meg hazánk fantasztikus fővárosába. Miután a tüdőm megszokta, hogy a levegő gyakorlatilag szürke, és ezáltal az agyam újra kapott némi oxigént. Realizáltam, hogy a Keletiben vagyok. Egyedül, mert Dimitrij késlekedett. Vagy a vonat ért be pontosan, Ő pedig ezt nem is gondolta, hogy megtörténhet. A lényeg, hogy egymagam álldogálltam, az óriási vasszerkezet alatt és nem volt más dolgom, mint figyeltem az embereket. Kettő féle volt. Az első típus, aki annyira szürke, hogy ha van más dolgom, valószínűleg észre se veszem. Olyanok ők, akik talán sose változtatnak. Az életbe beleposhadt emberek. Ha úgy alakul, hogy az egyszeri ember észreveszi őket, akkor bizony rájövünk, hogy mennyire búsak ezek az emberek és mennyire jól esik nekik, ha nem elmegyünk mellettük, hanem megállunk mellettük. A prototípusa e halmaznak, mondanom sem kell, a "csöves". A második típus a várakozó típus, amelynek egyedei időről-időre részesülnek abból a kegyből, hogy vágya beteljesül. Például kiírják, hogy honnan indul a Mecsek IC. Ez a kétféle ember, sajátosan reménytelenül reményteljes, ugyanakkor meglehetősen bús atmoszférát generál a beszélt helyen.
Dimitrij érkezik. Hova menjünk? Kérdi. Mindegy, de oda piros metróval. Mondom. Fel kell rázódjak, ki kell, hogy húzassam magamból ezt az instant rosszkedvszerűséget. Ennek a lehetőségét pedig abban látom, hogy hátulgombolós koromban, oly nagy örömet okozó piros metróval közlekedjek. Elmegyünk két prototípus mellett is, akik filctollal írt táblákkal szólítják meg a "Kedves Embereket". Lélekben már futok az aluljáróba. Menjünk a Moszkvára. Szeretem azt a helyet. Tudjátok, csalamádés hamburger, feketézők fürtje az óra alatt, este fiatalok ugyanott. Kemény karakter. Lenne, ha nem lenne szigorú köd, ami feketébbre rajzolja a karikát az emberek szeme alatt, mint amilyen valójában. Így csak egy, még a keletinél is depressziósabb hely. Semmi vörös, semmi sárga, de még csak neon se, csak szürke. Nincs választás, uzsonna a McDonald's-ban, majd ugrás a "négyeshatosra", hogy eljussunk Ferencvárosba. Ott lakik Gabi, egy garantáltan sárga szobában.
A Mester utcán beugrunk a spárba. Illetve beugranánk, ha beférnénk, de végül megoldjuk. Vettünk egy üveg bort. Én vettem mellé, egy doboz pezsgőtablettát, mert betegnek érzem magam és két csomag óvszert, mert optimista vagyok. Igazából egyet akartam csak, de adtak hozzá mégegyet. Kedves. Végül odaérünk a fiúhoz, én leheveredek az ágyra, ahol jóízűen nekilátok az első pezsgőtablettának. Egészen retro életérzés. 1994-et írunk, Szentlőrinc és én óriási érdeklődéssel és meglehetősen türelmetlenül várom, hogy elpezsegjen már a narancsos Plussz. Az orrom olyan közel dugom a pohárhoz, hogy a buborékok finoman permetezik az arcom. Aztán megiszom és vége szeánsznak. Dimitrij közben elmegy, tanulnia kell még. Ahogy vendéglátomnak is, így aztán ő asztalnál görnyed rajzlap fölé, én párnák közt heverve, vetem magam az ÉS legújabb számába. Hirtelen helyrerándul a kedvem, mert rájövök, hogy így néz ki az, ahogy ideális esetben elképzelném az egyetemi éveim. Máshogy mondom, ez is egy igen csábító alternatíva. Ezt fokozandó lezajlik egy igen elmés párbeszéd, mely mintegy szummázza a két fél dilemmáját. Gábor: Már csak egy képletet kell felírnom. Zsombi: Lehet, hogy fel kéne írnom egy képletet. Tessék mindent belelátni, valószínűleg benne is van.
(Vége az első résznek, mint a diafilmeken.)
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése