Voltmár

Szóval, arról van itt szó, hogy olyan post, ami részben már volt itt, de most össze lett szedve. Jobba, mint az előbbi mondat. Vagy megjelenik az univban vagy nem, de a lényeg, hogy ti mindenképp elolvassátok. Ja és ezzel törlesztettem az Orfűs hátralékot. Íme:

...


Pannónia Fesztivál: Meglehetősen ambivalens fesztivál kapott helyet május végén Várpalotán. Egyfelől túlzás nélkül kijelenthetem, hogy az igen kemény négy nap volt. Ez számos apróságnak volt köszönhető. Például a hőmérséklet, csak a legengedékenyebb pillanataiban emelkedett 20 fok fölé. Az átlagot olyan 15-re saccolom. Ebből egyenesen következik, hogy több este talaj menti fagyok voltak, amit sátorban átvészelni, nem épp egy szláv karnevál. Minden este tehát, az összes textil alapú cuccunkat magunkra cibáltunk. Tessék elképzelni a reggeli illatkompozíciót, ami levegőben uralkodott. Semmi baj, jöhet a zuhany. Utólag belátom, túl sokat reméltem. Meleg vízről és tiszta felületekről fantáziáltam. Amikor beléptem a zuhanykonténerbe, szerencsére bravúros gyorsasággal fogadtam el a körülményeket és bemásztam a függönytelen fülkébe. Gyakorlatilag meg se lepődtem, hogy bokáig érő, jeges sárban állok. Azon már inkább, hogy semmi nyomás nem volt. Részletezhetném, de legyen elég annyi, hogy a fürdés után kellemesen melegnek éreztem, a kinti 10 fokos kánikulát. Ezek után tegyük fel, hogy megfáztam, ami egyébként hihetetlen módon nem történt meg, és szeretnék némi orvosi ellátást. Nos, ha volt is, meglehetősen rapszodikusan. Én csak mítoszokat hallottam róla. Elmesélhetném még a bejutásom kálváriáját, vagy a „toitoi” toalettek bizarr, reggeli arculatáról is szó eshetne, de mind csak egy állítást támasztana alá: A PAFE-nak bőven van hova fejlődnie infrastruktúra szempontjából. Másfelől viszont ott voltak az esti előadók, akik igen jó hibaszázalékkal dolgoztak. Ezt úgy értsük, hogy nem igazán tudok olyan koncertet mondani, ami rossz lett volna. Valószínűleg a „közönségszavazós” program-összeállításnak köszönhető, hogy nem volt olyan koncert, ahol csak egy két ember lézengett. Persze voltak kevésbé jó választások (AFC például, lásd: youtube), de leginkább az mondható el, hogy klassz koncertélmények voltak. Ebben nyilván oroszlánrésze volt a hidegnek, ami elől mindenki a táncba menekült. Összességében kiváló nyárnyitó mulatság volt ez, minden kis betegsége ellenére.

Fishing on Orfű: Négy ember fröccsöt iszik egy stégen. A nap lemegy, hőseink táncra perdülnek. Pár óra múlva fáradtan visszatérnek a partra. Ekkor már vörösbor kerül elő. Talán egy vízipipa is. Reggel itt ébrednek, aztán elzarándokolnak egy büfébe. A fröccsökkel pedig vissza a stégre. Igazán erős karakterrel rendelkező fesztivál volt ez, melyet remélem a fenti pár mondat valamelyest érzékeltetett. Szóval a camping, a tó, a zenék, az egész együtt, egy végtelenül pozitív atmoszférát hozott létre. Ehhez még hozzá jön, hogy meglehetősen családias létszámban voltunk, kellemes méretű helyen. Több ízben elő is állt az a helyzet, hogy ugyanazzal az emberrel kértük a sörünket, vagy ugyanazzal a lánnyal táncoltunk. Igaz a véletlen-faktor talán némileg kisebb utóbbi példánál. Az utolsó napi sárdagonya, pedig egész egyszerűen felejthetetlen volt. Emberek egymásra csúsznak, esnek, zuhannak. Az életveszélyes helyzetek öleléseket indukálnak. Az ölelések pedig jó esetben további öleléseket. Én speciel imádtam, volt aki nem. A sarat, nem a FOO-t. Azt szerintem mindenki. A nyár legjobbja.

Veszprémi Utcazene: Itt nem volt camping, illetve nem az volt a jellemző. Nem voltak sörsátrak, nagy füves területek és karszalag sem. A színpadok is meglehetősen csekély felszereltséggel bírtak. Persze ha volt, hiszen az apró „raklap-stage”-ek teljesen csupaszok voltak. Ezzel még véletlenül sem akarom azt sugallni, hogy amatőr, netán igénytelen fesztivál volt. Csupán egész más volt az arculata, mint a többinek. Kis számban voltak „nagy” zenekarok, sokkal inkább a „kisebbek” kaptak teret. És ez így volt jól. Egészen elképesztő hangulata van, amikor egy gyakorlatilag ismeretlen multikulturális duó, félig németül, félig magyarul dalolva maga elé szegez közel száz embert. Vagy amikor félbolond franciák esténként, menetrendszerűen grandiózus össztáncra ösztökélik a népet, hogy aztán bevonatozva a tömeg közepébe megcsinálják a nap koncertjét. La Fanfare en Petard-ról van szó természetesen. Talán abban is rejlik a varázsa az Utcazenének, hogy mindenki talál olyat, amit szeret, de elképesztően nehéz oda eljutni, mert jó eséllyel találsz valamit, ami visszatart. „Csak még ezt a számot!” és már el is ugrik még egy óra. Végül két tanács jövőre. A várban csövezni egy éjszakát (kettő már sok) jó dolog és akkor is vigyél hangszert, ha semennyire nem tudsz zenélni.

...